Krisztusban Kedves Testvérek!
Úrnapja, a Krisztus Szent Testének és Vérének ünnepe, az Egyház egyik legbensőségesebb, ugyanakkor legnyilvánosabb misztériuma. Ahhoz, hogy megértsük ennek a napnak a mélységét, érdemes egy pillanatra visszatekintenünk a történelembe, ahol a Szentlélek lassan érlelte meg az Isten népében a vágyat e titok nyilvános megv allására. Bár az Oltáriszentséget Nagycsütörtökön alapította meg Krisztus, az Utolsó Vacsora emlékezetét a passió közelsége és a gyász fátyla borítja. Kellett egy nap a liturgikus évben, amikor az Egyház tiszta örömmel, ujjongva ünnepelheti a köztünk maradt Istent. Ez a vágy a 13. században öltött testet Liege-i Szent Julianna látomásai nyomán, majd a bolsenai eucharisztikus csoda hatására IV. Orbán pápa 1264-ben terjesztette ki az egész Egyházra ezt az ünnepet. Aguinói Szent Tamás csodálatos himnuszai pedig azóta is az egekbe emelik lelkünket ezen a napon.
De mi is az Oltáriszentség mibenléte, amely előtt térdet hajtunk? Nem jelkép, nem puszta emlékezet, hanem a Valóság: maga Jézus Krisztus, aki a kenyér és a bor színe alatt lényegileg, valóságosan és szubsztanciálisan jelen van. A mindenség Ura, aki előtt az angyalok arccal a földre borulnak, parányi, törékeny fehér ostyává kicsinyítette magát, hogy teljesen a mieinké lehessen. Az Oltáriszentség fontossága abban rejlik, hogy ez a keresztény élet forrása és csúcsa. Benne az Isten nemcsak meglátogat minket, hanem táplálékká válik. Ahogy a testi táplálék fenntartja az esendő életet, úgy az Eucharisztia tartja fenn bennünk az örök életet, átistenítve emberi természetünket, és összekötve minket a Szentháromság belső szeretetáramlásával.
Amikor Úrnapján kivisszük a templom falai közül a Monstranciát, a körmenet a hitünk legszebb és legmélyebb megnyilatkozásává válik, amely négy  alapvető aspektusban tárja fel titkát.
Elsősorban ez a menet egy bátor és tiszta hitvallás. Nem rejtjük el azt, ami a legdrágább nekünk; büszkén és szeretettel mutatjuk meg a világnak, hogy kiben hiszünk. Amikor a térdek meghajolnak az utcákon, a virágszirmok pedig szőnyeget alkotnak az Úr lába előtt, a hívő nép tanúságot tesz arról, hogy Jézus a világ Királya és Üdvözítéje. Ez a hitvallás nem gőgös, hanem a szeretet túlcsordulása: hirdetjük, hogy a Szeretet lakik közöttünk.
Ez a vonulás ugyanakkor emlékeztet minket arra, hogy Isten velünk vándorol a földi életünkben. Ahogyan egykor a pusztai vándorlás során a felhő- és tűzoszlopban vezette a választott népet, úgy ma sem hagyja magára az embert a történelem viharaiban. Krisztus nem egy távoli, trónján ülő uralkodó, hanem a Vándorló Isten. Velünk jön a poros utakon, a mindennapok küzdelmeiben, a fájdalmainkban és az örömeinkben. A körmenet a mi földi
zarándoklatunk képe: az Égi Jeruzsálem felé tartunk, de nem egyedül, hanem lépésről lépésre Vele, aki maga az Út.
Miközben Krisztus hordozható trónusán végighalad a városon vagy a falun, a négy oltárnál elhangzó evangéliumok és imádságok által egy egész világra kiterjedő áldás árad ki. Az Úr nemcsak a templom padjaiban ülőket akarja megáldani, hanem a házakat, a földeket, a munkahelyeket, a betegeket a kórházakban és azokat is, akik talán még nem ismerik Őt. A négy égtáj felé mutatott szentségi áldás megszenteli a profán teret, emlékeztetve minket arra, hogy a teremtett világ egésze Isten tulajdona, és szomjazza az Ő megváltó jelenlétét.
Végül, de nem utolsósorban, az úrnapi körmenetben tündököl legszebben a közösség ereje. Amikor együtt lépdelünk — idősek és fiatalok, papok és hívek, különböző sorsú emberek —, Krisztus Titkos Testévé válunk. Az egy kenyérből való részesedés egy testté formál minket.
Ebben a közösségben felolvadnak az egyéni elszigeteltségek; megtapasztaljuk, hogy egymásnak testvérei vagyunk, akiket ugyanaz a Szeretet tart össze. A körmenet ritmusa, a közös ének és ima ereje láthatóvá teszi az Egyház egységét, amely képes megújítani a világot.
Kedves Testvérek!
Úrnapja így válik a hálaadás és a megújulás ünnepévé. Amikor a körmenet véget ér, És a Szentség visszakerül a tabernákulumba, a mi feladatunk kezdődik el: úrnapi körmenetté kell válnia a mindennapi életünknek, hogy amerre járunk, az emberek észrevegyék, hogy Krisztust hordozzuk a szívünkben.
Amen.

(Arany Ferenc atya prédikációja Úrnapján)