Erről a könyvről nem akartam írni. Bár kezdetben el sem akartam olvasni, viszont mivel ez utóbbi megtörtént, már az előbbinek sem láttam akadályát.

forrás: konyv7.hu

Zacher Gábor toxikológus, méghozzá abból a híres fajtából, akit örömmel hív „haknizni” a kereskedelmi csatornák krémje, esti könnyed-de-azért-hátborzongató-is-egyben műsoraihoz. Mondhatnám, hogy ő a toxikológusok Győrfi Pálja, csak neki nincs olyan szép marketingmosolya.

Azok, akik a Péterfy Sándor utcai kórház orvosát azonosítják egy sűrűn nyilatkozó emberrel, nem biztos, hogy el tudnak tekinteni a hozzá társított funkciótól, miszerint ő az, aki lelkesen beavat minket a tinik által intenzíven elfogyasztott katik és dzsinák világába.

Amikor tavaly év végén először kezembe került A Zacher – Mindennapi mérgeink, csüggedten sóhajtottam, mert nem akartam még egy celebkönyvet. Bár a téma, amit körüljár, s aminek szenteli életét rendkívül érdekes és aktuális, mégis idő kellett ahhoz, hogy elolvassam a Karizs Tamás segítségével összeállított interjúkat és előadások szövegét tartalmazó kötetet.

Mindehhez persze hozzájárult az alábbi videó, Pesty László Budapest végállomás című dokuja, amiben három fiatal heroinfüggő, Adrienn, Balázs és Lacka mindennapjait követi a stáb. A film vége felé fölbukkan „A Zacher” is, és számomra meglepő volt az, ahogyan pácienseihez viszonyul, amilyen otthonosan (már ha lehet így fogalmazni) mozog ebben a szubkultúrában.

 (1:09:20-nál hallhatunk Mátyás atyáról)

Ugyanerre példa a következő videó, az Egy nap című Pesty-dokumentumfilm, amiben a fent megismert Balázs börtönbe vonulása előtti napja tárul a néző elé. Van a videóban egy jelenet, amiben – egy esti belövés során – a foglaltház többi lakója beszél életről, drogról és esélyekről. Kacsa itt úgy említi Zachert mint második apját. Na emiatt vágtam bele mégis a könyvbe.

Az orvos és a drog

Ugyan írtam már egy cikket A drog másik oldalán címmel nemrég, mégis ahhoz képest ez a „másik oldal”. Ugyanis A Zacher oda visz minket, ahova ugyan szívesebben megyünk mint a lepusztult nyolckerbe, mégis reszket bennünk valami belül – így szívesen fogadjuk az útmutatást.

A könyv szerkezetét tekintve inkább interjúkötet, ám helyt kap néhány korábban rögzített előadás is a Mindennapi mérgeinkben. Ettől nekem kicsit Feldmár-szerű volt összességében a hatás, s amit ott nehezményezek, az itt is visszaütött, igaz sokkal kisebb mértékben. Az ismétlésekre gondolok, ugyanis egy pont után nem túl élvezetes az, ha egy adott történet mondjuk háromszor fordul elő háromszáz oldalon belül, vagy egy jellegzetes kifejezés tízszer egy oldalon. Szerencsére Zacher könyvénél előbbi kevéssé okoz problémát, az utóbbi pedig talán csak a szerkesztő „hibája” – hiába használja a beszédben a toxikológus oly sokszor anormál A/4-es ember kifejezést, ezt azért jó lett volna elhagyni, azaz nem szó szerint átvenni mindent az interjúkból.

Néha ugyan meg-megakad a beszélgetés vezérfonala a kérdező témában való járatlansága miatt, ezeken túllépve azonban A Zacher érdekes olvasmány, mégpedig amiatt, hogy főszereplőnk teljesen képben van azzal a szubkultúrával kapcsolatban, aminek tagjait nap mint nap megmenti a haláltól.

Bulgakov, Stephen King és Radics Béla

A toxikológus gördülékenyen sorolja a szerekkel élő művészek neveit, olykor egy-egy emblematikus alkotásuk megemlítésével, ami, valljuk be, ritka egy olyan főorvos szájából, aki a betegekkel kapcsolatos orvosi szakirodalmat bújja, tanít három egyetemen és emellett ügyel is. Thomas de Quincey, Rimbaud, Verlaine és Huxley mellé így kerül Bulgakov, aki medicinális kezelés hatására lett függő, ugyanis diftériás volt és fájdalomcsillapításra kapott morfiumot, aztán sikerrel rá is kattant. De ott van például Berlioz, aki a Fantasztikus szimfónia két tételét áldozta tulajdonképpen a szerhasználatnak, és maga Stephen King, aki pedig kokainhasználó volt, és azok a rémálmok, amiket ő a rémregényekben megírt, gyakran a kokainhasználat kapcsán jelentkező módosult tudatállapotban jöttek elő.

Magyar példát is hoz Zacher, akiről egyébként a könyv előrehaladtával szép lassan kiderül, hogy nem az a tipikus „köpenyes orvos”, és deviáns viselkedése (hosszú haj, szakáll) már fiatal korában is könnyedén bajba sodorta. Ekkori élményei át- és újraértékelve azonban egyféle kulcsot adtak kezébe jelenlegi pályájához.

Ott van például Radics Béla. Emlékszem, voltunk kinn az Ifjúsági Parkban és Tűzkereket hallgattunk. Ha az ember hallotta Radics Bélát gitározni, akkor az olyan volt, mintha Jimi Hendrix játszott volna. Ám ha ránéztünk, láttunk egy lógó, zsíros hajú, bajuszos, kövér magyar alkoholistát, aki megint csak elég fiatalon belehalt ebbe a történetbe.

Szóba kerül emellett a filmek világa, az Alice csodaországban például Zacher szerint a legdurvább drogos mese, s nem csak azért, mert konkrétan betépve íródott.

Lewis Carroll meséjéből készült Disney-rajzfilm nem más, mint egy 75 perces trip,tele hallucinogén elemekkel. Nem csoda, hogy ezzel a címmel a Jefferson Airplane nevű együttes kultusz drogszámot is írt annak idején.

Az „A/4-es olvasónak” címezve

Amellett tehát, hogy Zacher Gábor ügyesen megtalálja a fiatalok nyelvét, egyúttal az idősebb generációhoz is szól. Tanítása nem száraz, inkább tipikusan az ‘ez az, amit tudni akartál, de nem volt kitől megkérdezned’ témakör határait feszegeti.

Elmagyarázza például, hogy ki az az absztinens függő. A dzsanki dzsanki marad Zachernél tehát így hangzik:

(…) ismerek jó pár olyat, aki sikeresen lejött a szerről, és ő most az úgynevezett absztinens függő. Absztinens heroinista, ami csak látszólag ellentmondás. (…) mert a függőség nem egy gyógyítható betegség. Szóval, ha valaki függő volt, akkor lehet, hogy az illető aktuálisan nem él együtt a szerrel, de pszichésen mégis függő.

Az alkohol kapcsán jegyzi meg:

[Ha újra inni kezd] egy függő, tényleg akár három-négy nap alatt is ugyanoda vissza tudna kerülni, mint ahonnan anno, valamikor elindult, dacára annak, hogy az elmúlt tíz évben nem ivott alkoholt.

 

Beszél a legújabb dizájnerdrogokról is, és visszasírja azokat az időket, amikor egy heroinfüggőt hoztak be a Péterfybe. A katik és egyebek listája ugyanis napról-napra frissül, a potpuriként és fürdősóként egyébként teljesen legálisan beszerezhető drogok hihetetlen pusztítást végeznek egy olyan testben is, ami egyébként hosszú évek heroinmámorát úgy ahogy, de kibírta. És ami a legmegdöbbentőbb, tizenévesek használják ezeket orrba-szájba.

Ma, amikor behozzák a fickót (…) keze-lába hátrabilincselve, és még így is üvölt és azt mondja, hogy ő valami MP3-at, vagy MP4-et, vagy MDPV-t, vagy metilont, vagy mefedront, vagy valamilyen fehér port használt, na akkor legyél okos.

Ezekkel a szerekkel, mivel legálisak még a hatóság sem tud mit kezdeni.

Na ne

Különösen meglepő volt számomra – főleg egy ilyen nem titkoltan drogprevenciós célzatú könyvben -, hogy Zacher mennyire mentes a sztereotípiáktól. Nem gondolja például, hogy meg kéne bélyegezni valakit azért, mert kipróbált valamit. Magáról is bevallja például, hogy munkamániás, pipázik és csokifüggő. De mond ennél húzósabbat is.

Pórul járt bodypackerekről mesél (akik különböző testnyílásaikban csempészik a cuccot), de van története a space cake hatása alatt álló tanárnőről, és elmélete arról, mitől „változik” a béka királyfivá a híres mesében.

Az enyhébb történetek közül kedvencem az átlagos irodai munkahelyen megtörtént eset, melyben egy véletlenszerű vizeletvizsgálat során a dolgozók 20%-ánál kimutatták a THC-t, azaz a marihuána hatóanyagát. Hőbörgés helyett Zacher így fogalmaz:

A helyzet egyértelműen az, hogy ők jóval inkább típusos kábítószer-használók, mint az, aki ott a Blahán olyan nagyon furcsa szociális státuszban éli az életét. Utóbbit úgy hívjuk, problémás szerhasználó, de a jelentős részük a szerhasználóknak nem ebbe a problémás kategóriába tartozik. (…) Szóval érdemes picit ezen az általános képen változtatnunk, és nem feltétlenül mindig rögtön valakinek a homlokára sütni a skarlátbetűt, amikor arról van szó, hogy esetenként kipróbálta a kábítószert.

Gyerekneveléssel kapcsolatos nézetei is idilliek, ha ilyen a valóságban is, hát bizony adhatna tippeket elég sok közeli ismerősömnek. Miszerint nem az a baj, ha a gyerek bevallja mondjuk, hogy füvezett és röhögött, hanem az, ha füvezett és ettől jött rá, hogy eddig ez hiányzott az életéből.

Konklúzióként azt állítja, azért nem érdemes drogozni/ kipróbálni a drogot, mert megváltoztat. Zacher szerint minden, amit azért teszünk, hogy másnak mutassuk magunkat felesleges. És ebben bizony van valami.

Dr. Zacher Gábor – Dr. Karizs Tamás, A Zacher – Mindennapi mérgeink, 2011, Stúdium Plusz Kiadó.