A tájfestő költőtől olvasunk ma, egy megkapóan szép verset a „kékmadárról” s a fényről, mely, érezzük, napról napra fogy. Még előttünk egy hét, aztán még hosszabb, még sötétebb esték köszöntenek ránk. Ringat a verszene, régi erdőkben lépkedünk, a költő az emberélet őszéből visszatekintve a növekvő homályban marasztaná „azt a fogyó, szajkó-kék sugarat”. Vajon meg tudjuk-e őrizni, míg elmúlik a tél?