Megvan annak a veszélye, hogy amikor egy zseni egy másik zseniről ír, az sokkal inkább lesz beszédes, narcisztikus önvallomás, semmint a kiválasztott pártatlan, objektív értékelése. Shakespeare személye és munkássága ürügy volt Victor Hugo számára, hogy (1864-ben) az igazi művészetről és a kiválasztottságról szóljon általában, ám félreérthetetlenül érintetten.