Dícsértessék a Jézus Krisztus!

Kedves Plébános Úr, József atya kedves testvérek.

Mint a Világi képviselőtestületi elnök, nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm a búcsúzó plébános Urat, megköszönve egyéves szolgálatát, melyet egyházi közösségünkért betegen elvállalt. Most egészségügyi szabadságra megy, hiszen egy vagy két műtét előtt áll. Ezt követően bízunk benne, hogy visszatér a papi szolgálatba, hiszen „pap vagy Te mindörökre”.

Imádkozni fogunk, hogy a műtét vagy műtétek utáni rehabilitációt követően szolgálni tudd Egyházunkat és Édesanyádat, akivel remélhetőleg még számos éven át együtt lehetsz, itt a földi életben. Megköszönjük továbbá az átgondolt szentbeszédeidet és a verseket, melyekkel az evangélium üzenetét nyomatékosítottad.

Köszönjük Édesanyádat, aki egy kiváló pap felnevelésével és támogatásával gazdagította Egyházunkat, ahol a közel négy évtized papi szolgálatot elláttad.

Viszontlátásra.

Most pedig felkérem Mónika hitoktatónőt, hogy verssel köszönjön el Tőled.

Isten Áldását kérjük további életedre.

Tóth Béla világi elnök

WEÖRES SÁNDOR: FŰ, FA, FÜST

Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az úton –
Ekkép mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az «ee-ee» és «papa-mama» után
az első, amit kimondott a szám:
«fü, fa, füst».

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét,
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
«Ffü – ffa – fjtt -»

Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyű vagy nehéz,
múltat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen –
mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fü, fa, füst.

A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a különbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.

Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap – tisztán emlékszem reá –
nem fértem állva az asztal alá.

Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa füst.

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:

hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.

Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
búcsúzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.

 

Weöres Sándor: Hetedik szimfónia (részlet)

Mária

Az ítélet nem enyém; a mérleg, a bárd
nem az én kezemben; ütni nem tanultam,
csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni;
sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni.
A zengő csendben, a jeltelenben
álcák és nászruhák virulnak rajtam,
oroszlán és gida megosztja keblem.
A csecsemő bepiszkol, foltja nem marad,
emlőmbe karmol, vércseppjeim füzére buggyan,
híját nem érzi a duzzadó tenger.
A gyilkos vérrel freccsent, én letörlöm;
ha gyalázol, arcom el nem fordul.
Kőfal nem vagyok, mely ütést, simítást
úgy mér, ahogy rája mérik;
agyag-út nem vagyok, mely lépést, forgást
úgy mér, ahogy rája mérik;
tűzforrás nem vagyok, mely testet és űrt
úgy mutat, ahogy eléje rémlik;
csak fészek: ahogy meleg, úgy melenget.
Ki dicsőségben látsz pompázni engem,
gondold el: nem tőlem való;
mint neked, egyetlen kincsem a könnyem,
fiam sebe végtelen birtokom
s e világ gyötrelme kaputlan kertem.
Ölemben az élet dús-lombú fája
s ha leszakadsz és lehullsz alája,
kötényembe markol erőszakos öklöd,
fejed rönkjét térdemre döntöd,
ne félj, vigyáz rád a csend, a könny, meg én.

 

A verseket elszavalta Gyarmati Mónika hitoktató