Battaplébánia

Jézus egy alkalommal így beszélt tanítványainak: „Tegyük fel, hogy valamelyiteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom. De az kiszól: Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked. Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”
Lk 11,5-13

Elmélkedés

Az előző napokban az imádságra, az imádkozás fontosságára figyeltünk elmélkedéseinkben az evangéliumi részek alapján. Ezt a témát folytatja a mai szöveg is, amelyben Jézus egy rövid példabeszédet mond egy emberről, aki addig könyörög barátjának, amíg az végül teljesíti kérését. A történet jellegzetessége, hogy a kérő ember tisztában van vele, hogy alkalmatlankodik, nem a megfelelő időben fordul barátjához, zavarja őt, mégsem hátrál meg. Istent természetesen soha nem zavarjuk kéréseinkkel, de érdemes kitartóan fohászkodnunk hozzá.

Az előzményekben, amikor Jézus imádkozni tanította tanítványait, arra bátorította őket, hogy Istent Atyának szólítsák. Ennek következménye az, hogy aki hiszi, hogy Isten az ő jóságos Atyja, az minden helyzetben bizalommal fordulhat hozzá kéréseinek teljesítéséért. A gyermek bizalma ez atyja iránt. Istengyermeki bizalmunk ez mennyei Atyánk iránt. Mindazok a kérések, amelyek a Miatyánkban megfogalmazódnak, Isten jóságának köszönhetően teljesülnek életünkben. A kitartóan végzett imádság és kérés mögött természetesen nem valamiféle követelőző lelkület húzódik meg. És nem számíthatunk arra sem, hogy Isten minden kérésünket feltétlenül teljesíti. Ehelyett kettős bizalom él bennünk. Egyrészt reméljük, hogy meghallgat minket, másrészt bízunk abban, hogy a javunkra, a lelkünk üdvösségére váló kéréseink teljesülnek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Áldott legyél, aki azért jöttél, hogy életünk legyen. Köszönöm, hogy tőled semmi nem választhat el; hogy számodra nincs elveszett drachma vagy eltévedt bárány, mert számodra mindenki él, és senki nem szakadhat ki kezedből. Hálát adok neked, hogy a te országod törvénye nem emberi szabály, hanem új szövetség. Köszönöm, hogy első zsengeként feltárod előttünk a feltámadás reménységét!

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát; Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok:
Atyánk! Szenteltessék meg a te neved.
Jöjjön el a te országod.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
Bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek.
És ne vígy minket kísértésbe.”
Lk 11,1-4

Elmélkedés

Márta és Mária története a tegnapi evangéliumban már felhívta figyelmünket arra, hogy életünkben, mindennapjainkban időt kell szánnunk az elcsendesedésre, az imádkozásra, az Istenre figyelésre. Ezt a gondolatot folytatja a mai részlet, amelyben egy tanítvány arra kéri az Urat, hogy tanítsa őket imádkozni. A kérés nem véletlen, hiszen az előzi meg, hogy Jézus imádkozik, éppen befejezi imádságát. Ez a mozzanat felfedi előttünk, hogy tanítványai látták azt, hogy Mesterük időnként félrevonul, keresi az időt arra, hogy imádkozzon, imádságban beszéljen a mennyei Atyával, akinek a küldötte.

Az imádkozással az a célunk, hogy legyőzzük az Isten és az ember közti végtelen távolságot. Azt a nagy különbséget, amely a gyarló ember és a szent Isten között fennáll. Néhány egyszerű szó, néhány apró kérés, amelyekre Jézus tanít minket, alkalmas arra, hogy kapcsolatba kerüljünk Istennel. Létrejöjjön, egy olyan személyes, bensőséges viszony, amely az édesapa és gyermeke között fennáll. A Miatyánkot csak akkor tudjuk őszintén imádkozni, ha életünkben már legalább egyszer rácsodálkoztunk arra, hogy a mennyei Atya gyermekei vagyunk. Vajon meglátszik-e életünkön, viselkedésünkön, hogy Isten gyermekei vagyunk? Tudunk-e gyermeki bizalommal hozzá fordulni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A te nevedben gyűlünk össze vasárnaponként a templomban, hogy szavadat hallgassuk és részesedjünk áldozatodban. Együtt keressük az Isten országát és közösen építjük azt. Örömhíred alakítson minket élő közösséggé, amely hirdeti tanításodat. Örömhíred minden emberhez szól, ezért nem csupán annak befogadására törekszünk, hanem annak továbbadására is. Adj nekünk buzgóságot, hogy országod lelkes munkásai legyünk! Az üdvösséget Isten kegyelméből és irgalmából nyerjük el, de tudjuk, hogy nekünk is tennünk kell érte. Nevelj minket az engedelmességre és a szeretet gyakorlására!

Abban az időben: Jézus és tanítványai miközben Jeruzsálem felé haladtak, betértek az egyik faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Ennek nővére, Mária odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen nekem.”
Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.”
Lk 10,38-42

Elmélkedés

A cselekvő illetve a figyelmesen hallgató ember alakja jelenik meg Márta és Mária személyében a mai evangéliumi elbeszélés szerint. Jézus rendkívüli dolgot tesz, amikor az elfogadott normákkal és szokásokkal ellentétben betér a két asszony házába és tanítja őket. Az Isten országának örömhíre ugyanis nekik is és mindenkinek szól. Követésének alapja, hogy valaki meghallgassa őt és tanuljon tőle. Ezzel természetesen nem értékeli le a munkát és a szolgálatot, s arról sincs szó, hogy azt semmibe venné vagy nem becsülné meg eléggé. A sorrendet mégsem szabad megfordítanunk, nehogy a tevékenységek elvonják figyelmünket a lelkiekről. Imádkozzál és dolgozzál – tanította évszázadokkal ezelőtt Szent Benedek, s a bencés szerzetesek ma is eszerint élnek. Ha életünkben elsődleges helyet kap az imádkozás, akkor minden más munkára is lesz időnk.

Mindennapi életünkben bizonyára sokszor okoz nehézséget a kettő helyes arányának a megtalálása. Az egyik oldalon azt mondják, hogy majd akkor imádkozom és törődök a lelkiekkel, ha elvégeztem a munkámat, aztán valahogy sosem ér véget a munka és nem jut idő Istenre. A másik oldalon meg azok állnak, akik a lelkiekkel való törődésre és a vallási teendőikre hivatkozva elhanyagolják mindennapi kötelességeiket. Egyik sem helyes.

Jusson idő mind az imára, mind a munkára! A sorrend Jézus szerint a lelkiekkel kezdődik.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, imádkozni hívtál, és mi veled tartottunk a hegyre. Uram, Jézus, imádkozni hívtál, és felfénylett előttünk arcod. Uram, Jézus, imádkozni hívtál, és dicsőséged betöltött minket. Uram, Jézus, imádkozni hívtál, és minket elnyomott az álom. Uram, Jézus, imádkozni hívtál, és mi azt éreztük, jó nekünk itt lenni. Uram, Jézus, imádkozni hívtál, és félelem szállt le ránk. Uram, Jézus, imádkozni hívtál, és mi hallottuk hangod. Uram, Jézus, imádkozni hívtál, és mi elhallgattunk.