A legszabadabb és legirgalmasabb legyintés
Posted in: Elgondolkodtató
Tizennégy éves koromban ittam meg az első üveg Éva vermutot három kislánnyal. Rendkívül vidámak lettünk, jókat nevettünk, bebújtunk egy kb. derékmagasságig érő szekrénybe, és ott röhögtünk.
Meggyőződtem arról, hogy az ital jókedvre derít, és ennek az élménynek a nyomán újra és újra iszogattam barátokkal, és volt is, amikor örömet, jókedvet adott. Kb. tizennyolc éves koromtól fogva már nagyon sok problémát okozott, de nem vettem tudomást róla, hiába tették szóvá mások. Húsz éves koromra kezdtem rádöbbenni arra, hogy nemcsak az örömet nem adja, de már ő a „főnök”, ő uralkodik rajtam.
Az egész egy banális hólyaghuruttal kezdődött, amire nem hatott semmilyen gyógyszer és nem tenyészett ki a vizeletből semmi, így célzott terápiát sem lehetett végezni. Több hete kínlódtam, az egyetlen, ami segített, hogy folyamatosan ittam és óránként WC-re jártam, még éjszaka is. Életem egyik legsötétebb és legzavarosabb korszaka volt, így megmagyaráztam, hogy nekem is biztosan pszichoszomatikus betegségem van, ami a mai korban annyira divatos.
Szigeti György Zen történetek című válogatásában (Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1996.) olvassuk (83.o.) a következő történetet, amelyet az utókor épülésére följegyeztek: