Negyvennégy évesen is szerelmes férj, öt gyermek apja, tárnoki házának állandó szépítője-építője, az érdi VMG hűséges öregdiákja, a Noé Bárkája Zenekar gitárosa és dalszerzője, valamint a Procoplan Kft. egyik alapítója. Pallagi Lászlóval gyümölcsöző hiperaktivitásáról beszélgettünk.

– Édesapám futballedző volt és két-három évenként új csapathoz szerződött, ezért a gyerekkorom vándorlásban telt. Az általános iskolát Gyöngyösön, Szarvason és Ózdon végeztem. Ezután döntött úgy édesapám, hogy az NB-I. helyett inkább Budapest környékén keres stabil négyéves szerződést, biztosítva számomra a nyugodt körülményeket. Így került ő az akkor megyei I. osztályban szereplő százhalombattai labdarúgó csapathoz, én pedig az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumba.
– Hogyan élte meg ezeket a mozgalmas éveket?
– Nagyon élveztem, minden városban volt valami érdekes, különleges. Egyetlen hátránya volt, hogy soha nem alakult ki stabil baráti köröm.
– És a gimnáziumi évek?
– Hiperaktív gyerek voltam, de ennek ellenére szerettek, mert a tanulmányi eredményeim jók voltak és sok közösségi munkát is végeztem. Itt ismertem meg a nejemet – Lenkei Andreát –, aki osztálytársam volt másodiktól. Már az első találkozásunkkor megvolt a szimpátia, mely hamarosan szerelembe fordult és ez azóta is tart. A középiskolában alakult ki a másik nagy elköteleződésem is – a számítástechnika iránt, diákként ebben értem el a legnagyobb sikereket. Tízedik lettem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, ami teljes felvételi pontszámot ért, így kerültem a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára. Hobbiból előtte is foglalkoztam elektronikával, a VMG-ben hangosítottam, végzősként számítástechnikai szakkört tartottam, később egyetemistaként is visszahívtak óraadó tanárnak.
– Hogyan alakult kapcsolatuk az egyetemi évek idején?
– Amikor Andreának már csak egy éve volt hátra a tanítóképzőből, én éppen letudtam az első évemet, az utolsó vizsgám után azonnal megkértem a kezét. 1989 nyarán volt az esküvőnk Százhalombattán. Mivel tanulmányi szerződés kötött a Finomítóhoz, így lakhattunk az akkori OKTÁN munkásszállón, de amikor Virág megszületett nem maradhattunk tovább. A szüleim ismét nagy áldozatot hoztak, az ő háromszobás lakásukat cseréltük el két kisebbre. A diplomámat az akkor egyéves Virág lányommal a karomban vettem át 1992-ben.
– Fiatal mérnökként hogyan tudott elhelyezkedni?
– Amikor lediplomáztam, éppen létszámstop volt a MOL-nál, de a tanulmányi szerződés miatt felvettek. A Műszerautomatika Főosztályon, kaptam munkát. Rendkívül sokat tanultam az öt év alatt, amit ott töltöttem. Személyes okokból azután más lehetőséget kerestem, így kerültem a Dunastyr-hez rendszergazdának. A helyet nagyon szerettem, de a munkám nem igazán elégített ki, a windows hibák napi foltozgatása nem túlságosan kreatív elfoglaltság. Amikor 1998-ban volt kollégáim kiléptek a MOL-tól és hívtak, hogy megalapítsuk saját cégünket, a Procoplan Kft-t, fájó szívvel hagytam ott a Dunastyr-t, de bátran belevágtam a bizonytalanba. Így a korábbi összeszokott tervezőcsapat együtt maradt és nem veszett el a Finomítóban töltött évek során felhalmozódott tudás, tapasztalat, helyismeret.. Itt barátaimmal dolgozhatok, mindenki a saját szakterületén. Mivel mindannyian a környéken élünk, a munkánk során megvalósított projektek jó részében érdekeltek is vagyunk, hiszen a biztonság és a jó környezet minket és családunkat közvetlenül is érintenek.
– Hogyan alakult mindeközben a családi élete?
– 1993-ban megszületett Bóbita. A feleségemet becézték így Weöres Sándor verse nyomán, és szerettük volna ezt adni lányunknak, úgyhogy az engedélyért már jó előre elkezdtünk levelezni az MTA Nyelvtudományi Intézetével. Hosszas győzködés után sikerült. Bóbita után, 1995-ben érkezett Bence. Akkor már nagyon szűkössé vált az otthonunk, ezért finomítói segítséggel vásároltunk egy háromszobás lakást. De a költözés közben a nagy melegben cipekedéstől szívinfarktust kaptam, 28 évesen.
– Sok volt a stressz?
– Kicsit túlhajtottam magamat. A feleségem GYES-en volt, én elvállaltam mindenféle mellékes munkát, mint a legtöbb fiatal, kisgyermekes házas. Amikor a kórházból hazajöttem, átértékeltük a dolgot és ez is közrejátszott abban, hogy munkahelyet váltottam. Amikor később megalakult a kft., a kötetlen munkaidőnek köszönhetően már jobban be tudtam osztani az energiámat. Elkezdtünk Tárnokon építkezni, mert akkoriban eléggé rossz volt a levegő Battán, és a nagylányok asztmások lettek. Hiába szerettünk itt élni, tisztább levegőre volt szükségünk. A battai kötődés azonban továbbra is megmaradt, mivel minden gyerek itteni intézménybe járt és nem akartuk őket átvinni máshová. Úgyhogy, mivel amúgy is át kellett járni naponta, Luca lányomat is ide hoztuk.
– Luca?
– A gimnáziumban elhatároztuk Andreával, hogy három gyerekünk lesz. A harmadik gyerek megszületése után már furcsán néztek ránk, nem értettük. Úgy gondoltuk, teljesen normális, hogy sok gyerekünk legyen, mert igazán szeretjük egymást és a kicsiket is. Szóval 2000-ben megszületett Luca, ő már a félkész házunkba érkezett. Csak hát ennyi gyerek be sem fér egy normális autóba, így nagyobbat kellett venni. Persze azt nem nézik, miért tartok ekkorát: köbcentiméter és lóerő után adózunk, nem számít, hány személy használja. Ekkorra már tényleg nagycsaládosnak számítottunk, de 2006-ban megszületett Barnabás is. A feleségem akkor igazán boldog, ha babázhat, de úgy gondoljuk, a következő már az unoka lesz.
– Ennyi gyerek és munka mellett jut másra is ideje?
– Foglalkozom még video-digitalizálással, kezelem a VMG internetes videó archívumát. Érdekesség, hogy itt nemcsak rólunk, hanem nagylányainkról is van már felvétel, hiszen ők is volt iskolánkba jártak. Cégünknél kollégáimmal együtt igyekszünk támogatni az intézményt, már csak azért is, mert kuratóriumi elnöke vagyok az iskola egyik alapítványának.
– Úgy tudom, zenél is.
– Egész életemben szerettem volna foglalkozni zenével, de negyvenéves koromban eldöntöttem, hogy most, vagy soha. Két évet jártunk a lányokkal gitártanfolyamra. Andrea és Bóbita korábban is gitároztak, Bence dobolni, Luca zongorázni tanult. Néhány családi eseményen együtt is zenéltünk, de ez itt meg is állt akkor. Aztán nemrég egyik kollégám mondta, hogy szólógitárost keresnek a zenekarukba. Kiderült, hogy ők a Szent István templomban szoktak zenélni. De ehhez a megtérésünket is el kell mesélnem. A családunkban senki sem gyakorló hívő, de minden gyermekünk – ahogyan mi is – meg volt keresztelve. Néhány éve belső sugallat nyomán megnéztük a torinói leplet, ami nagyon erősen hatott ránk.
Elhatároztuk, hogy Jézust kell követnünk. Rájöttünk, hogy mi korábban is ösztönösen ezen alapelvek szerint éltünk, csak végre helyére kerültek a dolgok… Elkezdtünk templomba járni, megismertük Illéssy Mátyás római katolikus atyát, aki tökéletesen cáfolta azt a negatív képet, amit mi korábban a papokról alkottunk. Ő oktatott minket – az egész családot – hétről hétre. Végül 2011. május 1-jén gyermekeinkkel együtt elsőáldoztunk és 22 év után végre a szentségi házasságot is megkötöttük. Azóta aktív tagjai vagyunk az egyházközségnek és zenélünk – Virág, Bóbita és Andrea is – a Noé Bárkája nevű zenekarral, de nem csak a szentmiséken, hanem esküvőn, keresztelőn és dicsőítések alkalmával is. Nagyon élvezem az alkotás lehetőségét a muzsikálásban, zenét és szöveget is írok. Persze érzem a technikai hiányosságaimat, de szívvel-lélekkel igyekszem azt kipótolni. Az egyházközség fiatal családjai között végre azokat a kapcsolatokat is megtaláltuk, amelyek addig hiányoztak az életünkből. Ők szeretettel befogadtak minket és ezért nagyon hálásak vagyunk.
– Kit ajánl a következő beszélgetésre?
– Volt kollégámat, Retz Róbertet szeretném, ha megismernék az olvasók. Szakmailag és emberileg is rendkívül sokat tanultam és kaptam tőle. Nagyra tartom azt a mindennapi áldozatvállalást, amit a fiáért tesz.