Battaplébánia

Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.
Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”
Lk 21,25-28. 34-36

Elmélkedés

Istenre bízzuk magunkat

Advent első vasárnapjával ma elkezdődik az új egyházi év, amely újrakezdésre, vallási és lelki életünk megújítására hív minket. Rögtön az elején érdemes tisztáznunk, hogy ezt a megújulást Istentől kérjük és várjuk. Ha nem ezt tennénk céltalan bolyongás és hasztalan útkeresés volna számunkra az adventi időszak. Ehelyett inkább Istenre bízzuk a vezetést, hogy valóban megérkezhessünk célunkhoz, a Megváltóval való találkozáshoz. Istenre bízzuk magunkat, aki új álmokat, új célokat, új látomásokat, új magaslatokat állít elénk, egyszóval egy új jövőt. Félretesszük tehát egyéni terveinket és kicsinyes igényeinket, elfeledjük földhözragadt céljainkat és rövidtávú elképzeléseinket, és Isten útmutatására bízva magunkat elindulunk, mint zarándokok. Adventi zarándokutunk és végső soron egész életutunk csak akkor nyer értelmet, ha magával ragad minket az Isten utáni vágyakozás. És amikor most, advent kezdetén ezzel a vággyal indulunk, akkor felcsillan a szemünk: igen, új lendületet, megújuló bátorságot, frissülő erőt érzünk magunkban, hogy megtegyük ezt az utat lépésről lépésre Betlehemig, az istállóig, a jászolig, a Gyermekig.

Szeretnénk kiemelkedni a hétköznapok középszerűségéből, a végeláthatatlan küszködésből, az erőt vesztett tevékenységeinkből, a sokszor lustasággá alacsonyodó munkából, a mindenbe beletörődő eltompultságból. Immár nem önmagunkhoz akarjuk mérni és viszonyítani az egész világot, hanem Istenben keressük megnyugvásunkat. Szeretnénk felkészülni az Úr jövetelére, az Úr érkezésének napjára, nehogy „készületlenül érjen minket az a nap.”

Advent 1. vasárnapjának evangéliuma emberi léptékeinket sokszorosan felülmúló képekben írja le a világmindenség végső sorsát: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban. A mindenség összetartó erői megrendülnek.” Ezek a képek arra emlékeztetnek minket, hogy a teremtett világ törékeny és mulandó. Mindaz, ami megtalálható a világon, előbb vagy utóbb megszűnik, elmúlik. A keresztény embert mégsem félelem tölti el, amikor erre gondol, hanem remény. Annak reménye, hogy ekkor fog beteljesedni az Úr szava: „Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.”

Az advent eljövetelt jelent, Isten eljövetelét emberi világunkba. Ez az eljövetel átöleli az emberiség és a világ történelmét. Két kiemelkedő pontja van, Krisztus első és második eljövetele. Az első már megtörtént az idők teljességében, mintegy kétezer esztendővel ezelőtt, a második a jövőben fog bekövetkezni, ez lesz az Úr dicsőséges visszatérése, erre még várnia kell az emberiségnek. Felesleges találgatnunk, hogy e két esemény között mennyi idő fog eltelni, ezt egyedül Isten tudhatja.

A mi feladatunk az, hogy az adventi hetek során felkészüljünk annak megünneplésére, hogy Isten Fia, Jézus Krisztus emberré lett, eljött emberi világunkba, emberként született meg Betlehemben, ezt a titkot ünnepeljük karácsonykor. Az ünnep közeledtével egyre jobban érezzük a csodálatos hely, a betlehemi barlang, a jászol vonzását, végső soron Isten vonzását, aki a szeretet, a béke és az öröm közösségében akar élni velünk. Életünk gondjai és az ünnep előtti teendőink ellenére is gondoljunk arra, hogy Isten jelen van a világban és jelen van bennünk. A bennünk lakó és karácsonykor minden évben újjászülető Isten a mi hitünk, a mi reményünk és a mi szeretetünk által akar újra világosságot, fényességet hozni a világba.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örökkévaló Istenünk! Ma elindulunk adventi utunkon, megkezdődik számunkra a karácsonyi előkészület. Szeretnénk megérteni a régmúlt idők eseményeit, a te titkaidat az üdvtörténet során. Aztán megértjük, hogy tovább kell lépnünk a múltról való merengésnél és tovább kell lépnünk a jelen valóságánál és a jövőbe kell tekintenünk. A jövő felé kell fordulnunk, hogy ki tudjunk lépni a jelen sötétségéből és reménytelenségéből. Mert Jézus Krisztus újbóli megszületése világosságot támaszt körülöttünk és reményt ébreszt bennünk. Segíts minket, hogy helyesen értékeljük a múltat! Adj erőt a jelen mindennapi küzdelmeihez és új értelmet jövőnknek!

Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről: „Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”
Lk 21,34-36

Elmélkedés

Az egyházi év utolsó napjának evangéliuma Jézusnak a végső időkről szóló beszédének utolsó részlete. Jézus arra a jövőben bekövetkező pillanatra irányítja figyelmünket, amikor az Emberfia elé kell állnunk. Ez a biztosan bekövetkező ítélet hatással van a keresztény ember életére a jelenben, mert mostani cselekedeteinket annak ismeretében tesszük, hogy számot kell majd adnunk Istennek. Könnyelműség volna részünkről, ha megfeledkeznénk erről, mert üdvösségünket kockáztatnánk.

Egészen biztosak lehetünk abban is, hogy Isten ítélete igazságos és irgalmas lesz. Azok, akik Isten törvényei és hitük szerint éltek, jutalomra számíthatnak Istentől, azaz vele élhetnek majd az örökké tartó és teljes boldogságban. Akik viszont földi életükben nem törődtek Istennel, azok a túlvilágon is nélküle fognak lenni. Istentől való elszakadásuk végtelen szenvedést jelent majd nekik, főként úgy, hogy mindezért senki mást nem tudnak hibáztatni, tehát helytelen életük, rossz döntéseik következménye lesz szenvedésük.

Ennek tudata remélhetőleg mindenképpen felébreszti a felelősségérzetet: örök sorsáért mindenki maga felel. Amit itt a földön választok, azaz elfogadom Istent vagy elutasítom őt, annak folytatása lesz majd a túlvilágon. Döntéseim meghozatalakor gondoljak mindig a végső célra, az örök életre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, hiszem, hogy velem vagy mindig, velem vagy életem nehéz helyzeteiben, velem vagy még a kísértések idején is. A gonosz az ellenkezőjét akarja elhitetni velem, s azt a gondolatot ébreszti bennem, hogy magamra hagytál, nem törődsz velem, nem gondoskodsz rólam. Bukásaim és eleséseim figyelmeztetnek, hogy újra és újra bizalommal forduljak hozzád és segítségedet kérjem. Segíts, hogy a legnehezebb kísértések idején is a te arcodra tekintsek, a te tekinteted keressem, a te kezed után nyúljak, s a te szívedre hajoljak.

A Galileai-tenger mentén járva meglátott két testvért: Simont, akit Péternek is neveznek, és Andrást, a testvérét. Éppen hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Így szólt hozzájuk: „Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket!” Erre azok otthagyták hálóikat, és követték őt.
Amint onnan továbbment, meglátott másik két testvért is: Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Apjukkal, Zebedeussal a hálóikat javították a csónakban. Őket is elhívta. Ők is otthagyták a csónakot és az apjukat, és követték őt.
Mt 4,18-22

Elmélkedés

Szent András apostol ünnepén az első tanítványok meghívásáról olvasunk az evangéliumban. Először Pétert és testvérét, Andrást, majd pedig egy másik testvérpárt, Jakabot és Jánost hívja Jézus az ő követésére. Jézus egyszerű embereket, halászokat hív meg. A leírásból kiderül, hogy először találkozik velük, tehát tulajdonképpen semmit nem tud azokról, akiket követésére hív. Az Úr meglát valamit ezekben az egyszerű halászokban és első pillantásra úgy ítéli meg, hogy alkalmasak lesznek követésére, majd pedig a róla szóló tanúságtételre.

Amilyen egyszerűen hangzik el Jézus részéről a meghívás, olyan egyszerűen, olyan természetességgel válaszolnak a meghívottak, nem késlekednek, hanem azonnal mindent otthagynak és tanítványok lesznek. Bár váratlanul éri őket a hívás, nem tesznek fel tisztázó kérdéseket, nem tudakozódnak a rájuk váró feladatokról, hanem rögtön indulnak. Talán nem is tudják még, hogy mire vállalkoznak, mindenesetre olyan megragadó az őket megszólító szó, hogy nem akarnak ellene mondani, megérzik, hogy egy nagyszerű útra, feladatra hívják őket.

Vajon el tudnék-e mindent hagyni, ha egyszer Jézus rám nézne és meghívna? Ha úgy érzed, hogy Isten hív, ne késlekedj és ne várj! Indulj az emberhalászatra!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez, az Atyához vezető utat. Bátran indultál utolsó utadon, a keresztúton. A te életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgota magaslatán álló kereszten. Jézusom, te követésedre hívsz engem és minden embert. Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az örök életre vezet!

Jézus így jövendölt Jeruzsálem pusztulásáról és a saját második eljöveteléről: Amikor látjátok, hogy Jeruzsálemet hadsereg veszi körül, tudjátok meg, hogy elérkezett a pusztulása! Akkor, akik Júdeában vannak, fussanak a hegyekbe; akik a városban meneküljenek el; és akik vidéken vannak, vissza ne térjenek! A bosszúállás napjai ezek, hogy beteljesedjék mindaz, amit az Írás mond. Jaj, a várandós és szoptatós anyáknak azokban a napokban! Nagy gyötrelem lesz a földön, és az ítélet haragja sújtja ezt a népet. Lesznek, akiket kardélre hánynak. Sokakat fogságba hurcolnak pogány népek közé. Jeruzsálemet pogányok tiporják, amíg idejük be nem telik. Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.
Lk 21,20-28

Elmélkedés

A végső időkről szóló beszédének folytatásában Jézus visszatér Jeruzsálem sorsához. Annak konkrét megemlítése, hogy a várost „hadsereg veszi körül” és megostromolja, azt jelzi, hogy Lukács evangélistának már vannak ismeretei a zsidó háború eseményeiről, a rómaiak ostromáról. A „fussanak a hegyekbe” felszólítás szintén egy történelmi eseményre utal, mégpedig arra, hogy a keresztények még a város ostroma előtt elhagyták Jeruzsálemet és a Jordán folyótól keletre fekvő területeken találnak új otthont. Szintén a város ostromának történelmi tényének ismeretéről árulkodnak azok a megjegyzések, melyek szerint egyesek kard által veszítik el életüket, másokat pedig fogságba hurcolnak.

Ezt követően hirtelen váltással a végső idők jelei kerülnek újra elő. Égi jelenségeket és földi, természeti katasztrófákat sorol fel Jézus, amelyek nagy félelemmel, rémülettel, bizonytalansággal töltik majd el az embereket. A kijelentések helyes értelmezéséhez tudnunk kell, hogy Jézus nem tényszerű információkat ad arról, hogy milyen sors vár a világra a történelem végén, hanem az emberiség végső céljára mutat rá: mindenki az Úr ítélőszéke elé fog kerülni, hogy számot adjon arról, teljesítette-e Istentől kapott küldetését és hűséges maradt-e a hithez. A Krisztushoz hűséges tanítványnak nincs oka félelemre, bizalommal várhatja az Úr eljövetelét, amely üdvösséget hoz számára.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet és hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel. Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal.

Abban az időben Jézus így készítette elő tanítványait a rájuk váró megpróbáltatásokra: „Kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak az én nevemért, azért hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket előre, hogyan védekezzetek. Én olyan ékesszólást és bölcsességet adok majd nektek, hogy egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak benneteket a szülők, testvérek, rokonok és barátok, s közületek némelyeket meg is ölnek. Az én nevemért mindenki gyűlölni fog titeket. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.”
Lk 21,12-19

Elmélkedés

A végső időket megelőző jelekről és a végidő eseményeiről szóló beszédének következő részében Jézus a tanítványokra váró megpróbáltatásokról és üldözésekről szól. Kijelenti, hogy tanítványait az ő személye és neve miatt fogják üldözni. Ez az ellenséges magatartás mind a zsidók, mind a pogány hatóságok részéről meg fog nyilvánulni, erre utal a zsinagóga és a királyi ítélőszék említése. Ezek az eljárások, bírósági tárgyalások jó alkalmat adnak majd a tanítványoknak, hogy tanúságot tegyenek Krisztusról és belé vetett hitükről. E helyzetekben a hit megvallása döntő a tanítvány számára, hiszen annak megtagadása Krisztustól való elfordulást, hűtlenséget jelentene.

Az Úr azt javasolja, hogy ne készüljenek előre védekezéssel, hiszen az adott helyzetben úgy is megtapasztalják majd az ő segítségét és jelenlétét, hogy olyan bölcsességet és erőt kapnak a védekezéshez, amelynek a vádaskodók nem tudnak ellentmondani. Szükséges megjegyezni, hogy Lukács evangélista Jézusnak tulajdonítja ezt a segítséget, míg Márk evangélista szerint a Szentlélektől származik majd e bölcsesség (vö. 13,12). Figyelemreméltó az a megjegyzés is, hogy nem csak a világi hatóság részéről tapasztalható majd meg az üldözés, hanem a családtagok és barátok részéről is. Krisztus tanítványa állhatatossággal őrzi meg lelkét, azaz a hithez való hűség az üdvösség feltétele.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, éppen ellenkezőleg, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak téged, s benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok.

Abban az időben, amikor némelyek megjegyezték, hogy milyen szép kövekkel és díszes fogadalmi ajándékokkal van díszítve a (jeruzsálemi) templom, Jézus ezt mondta: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.” Erre megkérdezték tőle: „Mester, mikor történik mindez? És milyen jelek előzik meg?” Ő így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben s mondják: „Én vagyok!” És: „Elérkezett az idő!” Ne kövessétek őket! Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!” Aztán így folytatta: „Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tűnnek fel az égen.”
Lk 21,5-11

Elmélkedés

Jézus jeruzsálemi működése egy meglehetősen hosszú beszéddel zárul, amelyet a templomban mondott. A beszéd a város pusztulásáról és az Emberfia végső időkben történő eljöveteléről szól. Ezt a beszédet olvassuk részletekben a következő napokban.

Az evangélista nem nevezi meg azokat, akik elismerően, dicsérően szólnak a templomról, annak díszesen faragott köveiről és az értékes fogadalmi ajándékokról. Jézus viszont nem a templom jelenlegi állapotáról beszél, hanem prófétai módon meglátja annak pusztulását és megjövendöli, hogy eljön az idő, amikor mindebből semmi sem marad.

Ezt követően a kérdezők a pusztulás várható idejéről szeretnének pontosabb információkat kapni. Nem tudhatjuk, hogy mi állhatott ennek hátterében. Lehet, hogy valóban komolyan vették a figyelmeztetést, de az is lehet, hogy gúny volt kérdésükben. Válaszul Jézus a végső időkben tapasztalható jelekről beszél. Ilyen jel lesz a hamis próféták fellépése, akik félrevezetik az embereket, például annak hirdetésével, hogy egészen közel van a végidő. A történelem folyamán tapasztalható katasztrófák túlértékelése is félrevezető. Bölcsesség kell ahhoz, hogy megkülönböztessük a hamis próféták tanítását és a krisztusi igazságot. Ne legyünk hiszékenyek! Krisztus szava valóban megbízható és örök életre vezető tanítás.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, vezess engem a te utadon. Ne engedjem el soha a te kezedet. A Te kegyelmed éltessen engem. A Te szereteted lakjék bennem. A Te tisztaságod költözzék belém. Ne a test legyen a szemem előtt, hanem a lélek. Ne a jelen, hanem az örök élet. Ne csak másoknak, de magamnak is szívből megbocsássak. Mindig és mindenért, Neked hálát adni tudjak, és ha választanom kell kettőnk között Jézusom, mindig csak Te és sohasem én legyek az első!

Jézus egy alkalommal megfigyelte hogyan dobják a gazdagok adományaikat a templom perselyébe. Közben észrevette, hogy egy szegény özvegyasszony két fillért dobott be. Erre megjegyezte: „Bizony, mondom nektek, ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más. A többiek ugyanis abból adakoztak, amiben bővelkednek, ez azonban mindent odaadott, ami szegénységéből telt: egész megélhetését.”
Lk 21,1-4

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet helyszíne továbbra is a jeruzsálemi templom, ahol Jézus figyeli, hogy az érkezők hogyan dobják adományaikat a perselybe. Figyelmét felkelti egy özvegyasszony, akit mások talán észre sem vesznek. Nincs vagyona, nem tehetős, nem tud nagy összegű adományt adni a templomnak, mégis értékessé válik adománya, példaértékű lesz cselekedete. Jézus ezt mondja róla: „ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más.”

Jézus elismerő kijelentésének megértéséhez tudnunk kell, hogy abban a korban a megözvegyült asszonyok rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Férjük halála után senki sem gondoskodott róluk, főleg, ha gyermekük sem volt. Egyedül a gondviselő Isten segítségére számíthattak. Cselekedetével az asszony is a gondviselésre bízza magát, egész vagyonát, amely mindössze két fillér, felajánlja Istennek. Cselekedetében a nagylelkűség is megfigyelhető, hiszen utolsó fillérjeit nem önmagára költi. Aki úgy tekint az anyagi javakra, hogy azokat Isten jóságának köszönheti, az tud nagylelkű lenni, tud belőle másokat segíteni, mert nem fáj neki, hogy kevesebb van. Aki viszont úgy tekint minden fillérre, hogy azt ő szerezte és csak magának köszönheti, az mindenáron ragaszkodni fog vagyonához és nem tud róla nagylelkűen lemondani, hogy másokat segítsen ily módon. Mit adunk életünkből és javainkból Istennek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem, őrizz meg engem attól, hogy valaha is terhesnek érezzem a munkát, vagy kedvetlen legyek hivatásomban. Adj kitartást, örömet, mellyel végzem a munkámat, valamint hasznosan, jól gazdálkodjam az idővel, ne fecséreljem el haszontalan beszélgetéssel, vagy időtöltéssel. Adj nekem oly erős szeretetet, hogy az, amit mára rendeltél nekem, ne teher legyen, hanem öröm.

Abban az időben: Pilátus maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?”
Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?”
Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?”
Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”
Jn 18,33b-37

Elmélkedés

Királyi méltóság

Évekkel ezelőtt egy litvániai kisváros azzal került rövid időre a figyelem középpontjába, hogy Jézus Krisztust a város királyává nyilvánították. A lakosság vallási buzgósága talán abból fakadt, hogy többségében lengyelek élnek ott, akik köztudottan hívő nemzet. A körülbelül hatezres lélekszámú település képviselőtestülete úgy döntött, hogy a város „urává és védelmezőjévé” nyilvánítják Jézust, határozatukban pedig kifejezték reményüket, hogy az Úr tanítása ne csupán az emberek magánéletében legyen irányadó, hanem a közösségi életben, a politikában és a kultúrában is. Nem volt ebben politikai üzenet az ország felsőbb vezetése felé, nem voltak jogi vonzatai, csupán azt akarták kifejezni, hogy a krisztusi igazság és a keresztény értékek a mértékadóak az itt élők számára.

Az eset azt bizonyítja, hogy Krisztus királyságának gondolata nagyon közel áll a hívő emberek szívéhez. Mit jelent Krisztus királyi méltósága? Az evangéliumokban több helyen is találkozunk azzal, hogy az emberek Jézus személyéhez királyi hatalmat kapcsolnak. A csodálatos kenyérszaporítás az egyik ilyen érdekes esemény. Amikor az emberek megtapasztalják Jézus rendkívüli erejét, hogy tudniillik néhány kenyér megszaporításával képes jóllakatni több ezer embert, királlyá akarják őt tenni. A cselekedetében ugyanis messiási jelet láttak, s úgy gondolták, hogy az eljövendő Messiás majd királyként fog uralkodni. E felfogásuk miatt azonban Jézus kitér szándékuk elől és nem engedi, hogy királyi méltóságra emelje őt a tömeg (vö. Jn 6,15). A jeruzsálemi bevonulás alkalmával a néptömeg királyként köszönti Jézust. Ezt kiáltozzák: „Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya” (Jn 12,13).

Ezen események után Jézus szenvedéstörténetében többször is előfordul a királyi megnevezés, illetve az a téma, hogy király-e Jézus? Erről olvasunk a mai evangéliumban. A kihallgatás során Pilátus ezt kérdezi: „Te vagy a zsidók királya?” (Jn 18,34). Ezt követően a Jézust megostorozó és tövissel megkoronázó római katonák gúnyolódva mondták neki: „Üdvöz légy, zsidók királya” (Jn 19,3). Ezután Pilátus a nép elé vezeti Jézust és ezt mondja: „Nézzétek a királyotok!”, majd pedig amikor a tömeg Jézus keresztre feszítését követeli, akkor ezt kérdezi: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” Kijelentésére a főpapok így tiltakoztak: „Nincs királyunk, csak császárunk!” (vö. Jn 19,14-15). Pilátus azonban semmibe veszi tiltakozásukat és a keresztre a következő feliratot teteti: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” (Jn 19,19).

Krisztus országa nem evilági ország, ő nem földterületeken és népeken akar uralkodni, tehát királysága, királyi uralma és méltósága más, mint a földi királyoké. Ő az emberi szívekre szeretné kiterjeszteni uralmát, amely nem kényszer, hanem szelíd erő, igazságra vezető útmutatás, üdvösségre vezető igazság. Jézus Krisztus a mi életünk és szívünk egyetlen királya. Egyedül neki van hatalma ahhoz, hogy minket, embereket elvezessen az Atyához, az örök üdvösségre. Őt szolgáljuk, amikor rászoruló embertársainkat segítjük. Az ő királyi hatalma a kereszten mutatkozik meg. Szenvedő arcán is felfedezhetjük a királyi arcvonásokat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Annak tudatában élek, hogy egyszer előtted kell megállnom, aki megítéled majd életem. Ismered jellemem, ismered életem minden pillanatát. Előtted semmi sem maradhat titokban. Sem cselekedeteim, sem szavaim, sem szándékaim. Előtted már nem játszhatok semmilyen szerepet, nem bújhatok álruhába, nem tarthatok álarcot magam elé. A látszat ruhája, a vallásosság látszatának ruhája is lehull rólam. Mesterségem, hivatásom, hivatalom ruhája is. Tudom, hogy ítéleted igazságos lesz és hiszem, hogy irgalmas leszel hozzám.

Abban az időben: Odajárultak Jézushoz néhányan a szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték tőle: „Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, és asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. Végül az asszony is meghalt. A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.”
Jézus ezt válaszolta nekik: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak. Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Erre néhány írástudó megjegyezte: „Mester, helyesen válaszoltál.” Nem is mertek többé tőle semmit sem kérdezni.
Lk 20,27-40

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumi részlet azzal zárult, hogy a nép odaadó figyelemmel hallgatta a jeruzsálemi templomban tanító Jézust. A lelkes hallgatóság mellett megjelennek a különféle vallási csoportok képviselői is, akik nem éppen jószándékkal érkeznek. A mai részben a szadduceusokról olvasunk, akik nem hittek a feltámadásban, a túlvilági életben. Kérdésükkel Jézust akarják próbára tenni. Kitalálnak egy történetet egy asszonyról, akit sorra feleségül vesz hét testvér. Vajon a túlvilágon melyiküknek lesz a felesége? – kérdezik.

Jézus válaszából kiderül, hogy Isten az élet ajándékozója. Minden, ami él, neki köszönheti létezését. Aki pedig képes életet teremteni, ajándékozni, az képes új életre kelteni a halottakat is, de ez az új élet már nem a földi élet meghosszabbítása, hanem élet a túlvilágon, élet Isten közelében, élet az örökkévalóságban. Földi életünk a halállal lezárul, de a feltámadás által átlépünk az örök életbe. Ezt nem a magunk erejéből tesszük, hanem Isten támaszt fel bennünket.

Napjainkban is élnek olyanok, akik nem hisznek a feltámadásban, nem hisznek az örök életben. Modern korunk szadduceusai ők, akik megelégszenek a földi élet néhány évtizednyi szűk keretével. Ezzel szemben a keresztény ember hiszi és meggyőződéssel vallja, hogy földi élete után Istennel élhet majd a tökéletes és örökké tartó boldogságban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jóságos Istenem, hálás szível köszönöm neked mindazt, amivel mindennap elhalmozol jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek téged? Szent kegyelmeddel elhatározom, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek téged mindenekfelett!

Amikor Jézus Jeruzsálemben tartózkodott, bement a templomba, és kiűzte onnan a kereskedőket. Ezt mondta nekik: „Írva van: Az én házam az imádság háza. Ti pedig rablóbarlanggá tettétek.” Ott tanított azután mindennap a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek. De nem tudták eldönteni, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta (tanítását).
Lk 19,45-48

Elmélkedés

A mai evangélium arról számol be, hogy Jeruzsálembe érkezvén Jézus kiűzi a kereskedőket a templomból. Olyan határozottsággal és magabiztossággal cselekszik, hogy senki sem próbálja őt megakadályozni ebben. E cselekedetével Jézus mintegy birtokba veszi a templomot, az ő Atyjának lakóhelyét, az imádság házát és visszaadja azt eredeti rendeltetésére. Ugyanennél a jelenetnél János evangélista kiemeli Jézus szavait: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” (Jn 2,16). Jézus felhatalmazva érzi magát arra, hogy rendet teremtsen a templomban, mert ez az ő Atyjának a háza, majd pedig itt kezd el tanítani, mert neki joga van ehhez. Cselekedetének köszönhetően újra az egyetlen Isten iránti tisztelet, a vele való találkozás és az imádság háza lesz a templom.

Templomaink szintén az Istennel való találkozás helyei, ahol az Oltáriszentségben jelenlévő Úr Jézus vár minket. Bármikor betérhetünk hozzá, hogy kifejezzük tiszteletünket. Bármikor betérhetünk, hogy az imádságban hozzá emeljük lelkünket. Ide jövünk, hogy a szentmisében hallgassuk az Úr tanítását és áldozatával együtt magunkat is felajánljuk Istennek és lelkileg egyesüljünk az Úrral a szentáldozásban. Ide jövünk, hogy kifejezzük azt, hogy az Egyház közösségéhez tartozunk és testvérként tekintünk a velünk együtt ünneplőkre. Mert a templom nem csak az Isten háza, hanem a mi otthonunk is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent tested az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos kenyér keresztény életünk forrása. Élj bennünk! Táplálj minket! Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!