Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus így beszélt tanítványaihoz: „Lehetetlen, hogy botrányok ne forduljanak elő; de jaj annak, aki azokat okozza! Jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe dobnák, mint hogy egyet is megbotránkoztasson ezek közül a kicsinyek közül. Vigyázzatok magatokra! Ha vét ellened testvéred, fedd meg! De ha megbánja, bocsáss meg neki! Még ha napjában hétszer vét is ellened, de hétszer fordul hozzád, és azt mondja: Megbántam, – bocsáss meg neki!”
Az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet!” Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől, és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedik nektek.”
Lk 17,1-6

Elmélkedés

Az apostolok kérése nap mint nap a mi szívünk mélyéről is az Úr felé száll: „Növeld bennünk a hitet!” A Szentírást, az evangéliumot naponta olvasva szükségesnek tűnik megtenni a döntő lépést a betűtől a lélekig, hogy valóban megértsük Isten üzenetét, megérintsen minket Isten szava. Nem tekinthetünk el attól, hogy a bibliai szövegek megértése nem csupán értelmi tevékenység, hiszen Isten élő szava a szívünkhöz is szól, érzelmeinket is megmozgatja. Ha csupán értelmünkkel akarjuk megközelíteni az evangélium igazságát, akkor kizárnánk annak lehetőségét, hogy Isten belépjen az életünkbe és útmutatásaival átformáljon minket. Isten viszont éppen emiatt közli velünk igazságait, azaz kapcsolatba szeretne lépni velünk, életünket akarja vezetni az ő igazságaival. Ne csak a létezés titkára vonatkozó általános igazságot keressük tehát a szentírási szövegekben, hanem saját létezésünk, személyes életünk igazságát is! Ne csak a világ rendeltetésének igazságát kutassuk, hanem személyes feladatunkat, küldetésünket!

A hit Isten ajándéka, ezért joggal kérjük az Urat, hogy növelje törékeny, olykor megingó hitünket. Hitünk növekedésének folyamatához a mi közreműködésünk is szükséges. A fenti lépések megtétele szükséges ahhoz, hogy valóban eljussunk arra a szintre, hogy Isten szava átalakítja életünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy a Te akaratodat mindig készségesen teljesítsük, hogy Jézus bennünket is testvéreinek tekinthessen. E világ gondolatai nem a Te gondolataid, e világ útjai nem a Te útjaid. Add, hogy ebben a világban élve bátran vállalhassuk, hogy sokan ostobának tartanak minket, mert szeretnénk a Te útjaidon járni. Vezess bennünket a Te parancsaidnak útján, a hit útján végső célunk, a teljesség felé!

Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Mk 12,38-44

Elmélkedés

Légy nagylelkű!

A hitújítás korának nagy alakja, Luther Márton szerint az embernek háromszor kell megtérnie: a szívének, az elméjének és a pénztárcájának. A mondás természetesen nem csak az evangélikusoknak szóló figyelmeztetés, hanem felekezeti megkülönböztetés nélkül minden keresztény emberre vonatkozik, beleértve a reformátusokat és a katolikusokat is. Mit jelent ez a talányos mondás?

A templomi perselybe két fillért bedobó asszony esete kapcsán elmélkedhetnénk csupán a harmadik elemről, azaz a pénztárcánk megtéréséről és az anyagiakhoz való hozzáállásunkról, de sajnos az első két elem, azaz a szív és az értelem megtérése sem magától értetődő a legtöbb ember számára. Helyénvalónak tűnik tehát, ha szépen sorra vesszük megtérésünk állomásait, elemeit. Szándékosan nem fokozatokat említek, mert még valaki azt gondolná, hogy akkor jutunk el a legmagasabb lelki szintre, amikor már a „pénztárcánk is megtért.” Maradjunk meg tehát az eredeti mondás sorrendjénél!

Mit jelent a szívünk megtérése? Minden megtérésnek az a lényege, hogy szívünket, egész bensőnket, egész életünket Istennek ajándékozzuk. A megtérés nem feltétlenül, de sok esetben jelent érzelmi megindultságot. Megérezzük Isten jóságát és a saját bűnösségünket és azt is, hogy ez a kettő nem egyeztethető össze egymással. A bibliai szóhasználat szerint a szív az emberi személyiség központja. Szívünknek, azaz egész személyiségünknek meg kell éreznie azt, hogy Isten szeretetre teremtett minket. Megérezzük Isten felénk áradó szeretetét, jóságát és szívünkben feléled az Isten iránti szeretet. Ha megszokásból megyünk el a vasárnapi szentmisére, ha felületesen imádkozunk, ha nem érezzük lelkünk mélyén a bánatot a szentgyónáskor vagy még azt sem tartjuk fontosnak, hogy elvégezzük szentgyónásunkat, ha nem érezzük a találkozás boldogságát a szentáldozáskor, akkor még nem tért meg a szívünk. Minden bizonnyal még sok helytelen érzést kell kiűznünk a szívünkből, hogy ott helye legyen a szeretet érzésének.

Mit jelent értelmünk megtérése? Itt arra kell gondolnunk, hogy a hit és a vallásos élet tudatos döntés eredménye, mégpedig nem egyetlen döntésé, hanem folyamatos döntéseké. Nem azért hiszek, mert hagyományosan vallásos családban nőttem fel, hanem azért, mert hitünk titkait és gazdagságát megismertem és azt elfogadom életem vezérelveként. Értelmemmel felfogom, hogy felelős vagyok földi életem tetteiért és túlvilági sorsomért, ezért tudatosan vállalom az Isten törvényeit tiszteletben tartó életet. Elszakadok a bűntől és rálépek a hit útjára.

És végül: mit jelent pénztárcánk megtérése? A pénz, az anyagi javak, nagy kihívást jelentenek az ember számára. A bibliai időkben is így volt, napjainkban is így van, minden korban így lesz. A szegénység, a nélkülözés is nagy problémát jelent, de az anyagi javakban való bővelkedés is gondot jelent, veszélyeket rejt. A pénztárca megtérése azt jelenti, hogy nem az anyagi jólétet tartom a legfontosabbnak és nem az anyagi javaktól függ az életem, hanem rábízom magamat Isten gondviselésére. Pontosan erre jó példa az evangéliumban szereplő özvegyasszony, aki kész egész vagyonát odaadni, felajánlani Istennek.

Próbáld ki egyszer, hogy nagylelkű vagy! Meglátod, milyen jó érzés!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te jól ismered szívünk szándékait és lelkünk érzéseit. Tudod, hogy vagyonunkban, földi kincseinkben vagy tebenned bízunk. Hisszük, hogy ez az irántad való bizalom és a te gondviselésedre való ráhagyatkozás tesz értékessé minden adományt. Hisszük, hogy te nem maradsz adósa senkinek és nem maradsz hálátlan egyetlen ember iránt sem. Hisszük, hogy ha nem is jutalmazol azonnal, az nem marad el. Adj nekünk bátorságot, hogy rád bízzuk életünket! Taníts minket nagylelkűségre!

Jézus egyszer így beszélt tanítványaihoz: „Mondom nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értéket? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket?
Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy: ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Hallották mindezt a kapzsi farizeusok, és kigúnyolták őt. De Jézus kijelentette: „Ti igazaknak mutatjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri szíveteket. Ami ugyanis az emberek szemében nagy, Isten előtt semmiség.”
Lk 16,9-15

Elmélkedés

Jézus határozott kijelentése így hangzik a mai evangéliumban: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti.” A mondás vallási életre vonatkozó értelme az, hogy vagy Isten szolgálatába állítjuk életünket vagy a gonosz szolgálatába. A gonosz lélek, a sátán kísértése azt jelenti, hogy újra és újra az ő szolgálatába akar állítani minket, azt kéri, hogy ne engedelmeskedjünk Istennek. E kísértést sokan nem tudják visszautasítani, és például egy kis anyagi haszonért vagy előnyért eladják lelküket. Ezzel az ő számukra nem valósul meg Isten üdvözítő terve. A pillanatnyi, evilági haszon reményében visszautasítják Isten szelíd uralmát és nem gondolnak döntésük következményére. Ezzel szemben Isten szolgálatának jutalma az örök élet.

Az Istennek való szolgálat osztatlan szívet, teljes odaadást kíván tőlünk. Az emberek előtt lehet alakoskodnunk, színészkednünk, megjátszhatjuk magunkat, de hasonló kétszínűséggel semmire sem megyünk Isten előtt, mert jól ismeri szívünk szándékait, gondolatainkat és érzéseinket. Őt nem tudjuk megtéveszteni a vallásosság látszatával. Az Úr tekintete leveszi álarcukat, amellyel el akarjuk takarni valódi személyiségünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek Téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a Te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.

Abban az időben: Mivel közel volt a zsidók Húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.”
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak.
Jn 2,13-22

Elmélkedés

A Rómában található Lateráni-bazilika felszentelését ünnepeljük a mai napon. Ez a pápa székesegyháza, azaz mint püspöknek a székhelye. A bazilika homlokzatán a következő felirat áll: „A város (Róma) és a földkerekség minden templomának anyja és feje”. A Lateráni- bazilika az első századok keresztényüldözéseinek megszűntét követően, a IV. században épült, I. Szilveszter pápa szentelte fel a Legszentebb Üdvözítő tiszteletére, majd később Keresztelő Szent Jánost és Szent János apostolt is a templom védőszentjévé nyilvánították. A római pápák a IV. századtól egészen a XVI. századig a bazilikához épült lateráni palotában éltek, s csak ezt követően költöztek az ekkorra felépülő Vatikánba.

Az ünnep evangéliuma felidézi azt az eseményt, amikor Jézus megtisztította a jeruzsálemi templomot, kiűzte onnan a kereskedőket. Az Úr hevessége és indulata érthető, hiszen Isten házához, lakóhelyéhez méltatlan tevékenységet folytattak e helyen. Jézus nem engedheti meg, hogy az ő Atyjának lakóhelyén, az imádság házában, az egyetlen Isten imádásának templomában kereskedjenek, még akkor sem, ha az áldozathoz szükséges állatokkal kereskedtek. Jézus tehát cselekedetével visszaadja eredeti rendeltetésére a templomot. A cselekedetét értetlenül szemlélőknek pedig ezt mondja: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” Kijelentése a feltámadás ismeretében válik érthetővé, az ő teste az a templom, amit a halál lerombol, de három nap múlva újjáépül feltámadása által.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk, Urunk! Te jól tudod, hogy mi lakik az emberben, mi lakik a szívünkben. A te képmásodat hordozzuk magunkban, ami azt jelenti, hogy nem önmagunkért, hanem neked élünk. Életünk akkor válik igazi értékké, ha azt a te és az emberek szolgálatára szenteljük. Alakíts át minket akaratod szerint, hogy szívünk mindig a te szándékaidat keresse! Add nekünk a szívünket átformáló megtérés kegyelmét, hogy Fiadhoz hasonlóan életünket áldozzuk neked!

Abban az időben vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: „Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.”
Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: „Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat.” Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre.
Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: „Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat.” Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.”
Lk 15,1-10

Elmélkedés

Lukács evangéliumának 15. fejezetében három példabeszédet olvashatunk, amelyek témája az isteni irgalmasság. Az első az elveszett bárányról, a második az elveszett pénzről, a harmadik pedig az elveszett, a tékozló fiúról szól, amely három példázat közül az első kettőt olvassuk a mai napon. Az alapmotívum ezekben is, ugyanúgy, mint a harmadikban, az elveszett dolog keresése és a nagy öröm a megtalálást követően. A mondanivaló egyértelmű: Isten nem mond le az emberről, akkor sem, ha az ember számára vonzóbb a bűnös élet és el akar távolodni Istentől. Isten szüntelenül keresi a bűnös embert, utánamegy azoknak, akik eltévedtek és visszavezeti őket a közösségbe.

Érdemes odafigyelnünk az egykori hallgatóság összetételére. A történet azzal indul, hogy „vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz”, azaz ők a hallgatóság egyik része. A másik része a farizeusok és az írástudók, akik méltatlankodtak amiatt, hogy Jézus, a zsidó rabbi, szóba áll a nyilvános bűnösökkel. Az első csoport számára valódi örömhírt hordoz az üzenet: ők sincsenek kizárva Isten országából, ha készek bűnbánatot tartani. A másik csoport értetlenül hallgatja ezeket a hasonlatokat, történeteket, mert ők úgy gondolják, hogy Isten országában csak az igazaknak, a tökéleteseknek van helye, s el sem tudják képzelni, hogy Isten irgalma és az illető bűnbánata bárkit méltóvá tehet arra, hogy üdvösségre jusson.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, segíts, hogy ne engedjek a megtévesztésnek és a félrevezetésnek! Bölcsességet és tisztánlátást kérek tőled, hogy megkülönböztessem a te igazságodat az emberek hamisságától. Te Úr vagy az egész világ és az egész természet felett, és hatalmad van, hogy legyőzd a gonoszságot. A te segítségeddel én is le tudom győzni a rosszat. Életem biztonságban van a te kezedben, s ha hűséges maradok hozzád és hitemhez, akkor nem veszíthetem el az üdvösséget. Add, hogy semmiféle veszély, még az életveszély miatt se tagadjam meg hitemet, hanem a Szentlélekre hallgatva tegyek tanúságot rólad!

Abban az időben, amikor Jézust nagy népsokaság követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ engem, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: „Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.” Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene. Mert ha nem, követséget küld hozzá, amikor még messze van, és békét kér tőle. Tehát mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”
Lk 14,25-33

Elmélkedés

A tegnapi evangélium arról szólt, hogy a vendégek mind visszautasították a meghívást a lakomára. Ezt követően uruk parancsára a szolgák meghívják a szegényeket, bénákat, vakokat, sántákat, s velük telik meg a ház. Ez utóbbi mozzanat félreérthető, mert azt a látszatot kelti, hogy az embernek semmi más teendője nincs, mint hogy elfogadja Isten hívását és akkor az üdvösségre jut. Ezt a helytelen értelmezést zárja ki a mai evangéliumi rész, amely a Krisztus-követés néhány alapfeltételét foglalja össze. Elkötelezettség és áldozathozatal nélkül nem juthatunk el az örök életre.

Első alapfeltételként azt nevezi meg, hogy tanítványainak még a családi kötelékeknél is fontosabbnak kell tartaniuk a Mesterhez való tartozást. Ezt mondja: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” A szóhasználat meglehetősen erős, de ebben látnunk kell a keleti népek túlzó kifejezésmódját. A mondás azt jelenti, hogy a tanítvány életében Krisztus legyen az első helyen! Második feltételként a kereszthordozást nevezi meg Jézus, amely csak később, az ő tényleges kereszthordozása fényében nyeri el teljes értelmét. Itt azt jelenti, hogy a tanítványnak teljes sorsközösséget kell vállalnia Mesterével. Az elkötelezettség nem csupán egyszeri döntést jelent, hanem e döntés megerősítését minden nap.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te minden szentmisében csodálatos ünnepre hívsz bennünket. Meghívsz minket, hogy hallgassuk tanításodat, az örök élet felé irányt mutató isteni szavadat. És meghívsz minket az ünnepi asztalhoz, az oltárhoz, hogy Krisztus testével táplálkozzunk. Szeretetteljes hívásodat örömmel fogadjuk el. Élj bennünk, Istenünk!

Jézus egyszer egy előkelő farizeus házában ebédelt. A vendégek közül megszólalt valaki: „Boldog, aki asztalhoz ülhet Isten országában”. Jézus a következő példabeszéddel válaszolt: „Egy ember nagy lakomát rendezett. Sokakat meghívott. Amikor eljött a lakoma ideje, elküldte szolgáját, és ezt üzente a meghívottaknak: „Jöjjetek! Minden készen van.” De azok sorra mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente: „Földet vettem. El kell mennem, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem!” A másik azt mondta: „Öt iga ökröt vettem, ki kell próbálnom. Kérlek, ments ki engem!” Egy további így szólt: „Most nősültem, nem mehetek.” A szolga hazatért, jelentette mindezt urának. A házigazda haragra lobbant. Meghagyta szolgájának: „Menj ki azonnal a város tereire és utcáira, és vezesd be ide a szegényeket, bénákat, vakokat, sántákat!” A szolga jelentette: „Uram, parancsodat teljesítettem, de még mindig van hely.” Az úr akkor megparancsolta a szolgának: Menj ki az országutakra és a sövények mentére, és kényszeríts be mindenkit, hogy megteljék a házam! Mondom nektek: Senki sem ízleli meg lakomámat azok közül, akik hivatalosak voltak.”
Lk 14,15-24

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet helyszíne továbbra is annak a farizeusnak a háza, aki többek között Jézust is vendégül látja. Miután Jézus arról beszélt a vendéglátónak, hogy olyanokat kell meghívni vendégségbe, akik azt nem tudják viszonozni, ezért majd a feltámadáskor Istentől fog jutalmat kapni, valaki a vendégek közül egy korabeli mondást idéz: „Boldog, aki asztalhoz ülhet Isten országában.” A megjegyzésre Jézus újabb példabeszédet mond. A történet szerint egy ember szolgái által lakomára hívja a vendégeket. Nem derül ki, hogy milyen alkalomról van szó, de az a tény, hogy „sok vendéget” meghívott, arra enged következtetni, hogy egy különleges alkalomról van szó. Ezt támasztja alá, hogy a Máté szerinti evangélium szövege királyt említ, aki fiának rendez lakomát (vö. Mt 22,1-14).

A cselekmény nem várt fordulattal folytatódik, a meghívottak visszautasítják a meghívást, mindenféle mondvacsinált indokkal. A meghívottak mindegyike fontosabbnak tartja saját teendőjét, mint az együttlétet az őt meghívó személlyel. A visszautasítás indokai különbözőek: a földbirtokkal kell foglalkozni, munka, családi kötelességek. Kétezer év elteltével ugyanezeket az indokokat halljuk azoktól, akiknek nincs ideje vallásukat gyakorolni, amely egyik formája, hogy visszautasítják Jézus meghívását az ő lakomájára, a szentmisére.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyánk! Jézus feltámadása nyújtja nekünk a reményt, hogy mi is feltámadunk az örök életre. A halál könyörtelen tényével szembesülve könnyen azt gondolhatom, hogy az életnek ezzel vége. Te új életet adtál Fiadnak, Jézusnak, akit húsvétvasárnap hajnalra feltámasztottál. Hisszük, hogy új életet adsz majd nekünk is, amikor feltámasztasz minket az örök életre. A feltámadást követően találkozhatunk veled, az örök szeretettel. Uram, hiszek a feltámadásban, hiszek az örök életben. Neked ajánlom az életem, hogy veled élhessek majd örökké a mennyei boldogságban.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony, mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.
Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”
Lk 12,35-40

Elmélkedés

A mai napon Szent Imre herceget, Szent István király és Boldog Gizella fiát ünnepeljük. Szent Gellért, aki hét esztendőn keresztül volt Imre nevelője, felébresztette benne az életszentség vágyát, és megismertette vele azokat a keresztény értékeket, amelyek egy ország igazságos kormányzásához szükségesek. István királynak az volt az elképzelése, hogy Imre kövesse őt a trónon, ezért összefoglalta azokat az erényeket, amelyek egy keresztény uralkodóra jellemzőek. István király Intelmeit Imre már nem ültethette át a gyakorlatba, mert fiatalon érte őt a halál. Ezt követően ajánlotta az országot és nemzetet Szent István a Szűzanya oltalmába.

Szent Imre ünnepének evangéliuma az urukra várakozó szolgákról szól, akiket éberség, állandó készenlét jellemez. A kötelességüket teljesítő szolgákat a hazatérő úr olyan jutalomban részesíti, ami nem volna elvárható tőle: ő szolgálja ki szolgáit. Az úrból így szolga lesz, a szolga pedig megdicsőülésben részesül. E szerepcsere azt szemlélteti, hogy Krisztus hogyan fog bennünket fogadni a mennyben, ha földi életünk során őt szolgáltuk és neki engedelmeskedtünk. Éljünk úgy, hogy ne érjen minket váratlanul a Krisztussal való találkozás, aminek időpontját előre nem tudhatjuk! Éljünk úgy, hogy Krisztus minket is boldognak nevezzen és bevezessen az örökkévalóságba!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Csodálatos képességekkel áldottad meg az embereket és bizalmad jeleként arra kérsz bennünket, hogy embertársaink szolgálatára álljunk. Segíts minket, hogy minden adottságunkkal önmagunk és mások üdvösségét segítsük, s ezáltal dicsőséget szerezzünk neked. Hűséges szolgáid akarunk lenni, akik szolgálatunk jutalmaként eljuthatunk az örök életre.

Abban az időben: Egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

A szeretet a legfontosabb

Jézust a legfőbb törvényről, a főparancsról kérdezi egy írástudó a mai evangéliumban. Válaszként ő elmondja azt a parancsot, ami a megelőző évszázadokban is ismert volt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” És ezt a parancsot ma, mintegy kétezer esztendővel Jézus után is főparancsnak nevezzük. Miért érvényes ma is és miért örökérvényű ez a parancs? Talán azért, mert az ember ma is ugyanaz, mint a régmúlt időkben, és ugyanaz, mint a következő évszázadokban erre a világra születők: az ember Isten képmása. Szívünk és lelkünk mélyén ott hordozzuk a teremtő Istent, akinek életünket, létezésünket köszönhetjük. Szüntelenül őt keressük, és az jelenti számunkra a boldogságot, ha megtaláljuk őt vagy ő talál meg minket. E találkozásban megtapasztaljuk, átéljük, hogy Isten szeret minket és arra hív, hogy szeressük őt, valamint szeressük embertársunkat, aki szintén Isten képmása. Aki embertársában nem látja meg Isten képmását, az nem képes szeretni, tisztelni a másik embert.

Könnyen megérthetjük tehát, hogy miért a szeretet a legfőbb törvény az ember számára. Az ember Isten képmása, mégpedig azé az Istené, aki maga a szeretet. Isten minden tevékenységének mozgatója a szeretet, ezért az ő legfőbb teremtményének, az embernek is mindent szeretettől vezérelve kell tennie. A szeretet irányítja minden érzésünket, gondolatunkat és minden tettünket. Istentől megtanulhatjuk, hogy a szeretet nem önmaga felé fordul, nem zárkózik be, hanem mindig odafordul egy másik személy felé. Ez a másik felé forduló szeretet megfigyelhető a három isteni személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek viszonyában, valamint az ember felé irányultságban is. Az igazi szeretet tehát odafordul a másik felé, Isten felé vagy az embertárs felé.

A Jézushoz forduló írástudó tulajdonképpen nem hall semmi újdonságot az Úrtól, hiszen mind az istenszeretet, mind az emberszeretet parancsa megtalálható a mózesi törvénykönyvekben. Az Isten iránti szeretetről a Második Törvénykönyvben (vö. MTörv 6,4-5), a felebarát iránti szeretetről pedig a Leviták könyvében (vö. Lev 19,18) olvashatunk. Az viszont mindenképpen újdonságként hatott számára, hogy ezt a kettőt Jézus egymás mellé helyezi, összekapcsolja. S bár Jézus nem mond új dolgot kijelentésével, mégis észre kell vennünk egy jelentős különbséget. Jézus nem az írott törvényre, nem a parancsok betű szerinti értelmére helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy a szeretet törvényét Isten az emberi szívekbe írja, ezért az a lényeges, hogy a szeretet irányítja-e életünket és cselekedeteinket. A szeretet gyakorlati megvalósításában a szív szándékának, a lélek beleegyezésének, az értelmi belátásnak és az akarat erejének van jelentősége.

A Szentírás azt sugallja számunkra, hogy Isten mindent szeretetből alkotott, az ember is Isten szeretetének köszönheti létezését. Az ember ezt a szeretetet utasítja vissza, amikor bűnt követ el, engedetlen Istennel szemben. Az Istennel való szembefordulás következménye az, hogy embertársainkkal is megromlik a kapcsolatunk. Jézus azért jött el Megváltóként, hogy helyreállítsa megromlott kapcsolatainkat és új lehetőséget kapjunk és helyreállítsuk a szeretetkapcsolatot Istennel és embertársainkkal. Jézus megváltó küldetése azt bizonyítja, hogy Isten számára az a legfontosabb, hogy kimutassa szeretetét az ember felé. S ha neki ez a legfontosabb, akkor lehet-e annál fontosabb, minthogy mi is kimutassuk iránta szeretetünket?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te felénk áradó szereteted arra ösztönöz minket, hogy szeretettel válaszoljunk rá, és arra sürget minket, hogy embertársainkat is szeressük. Te szeretetből minden emberért odaadtad önmagad, ezért mi sem zárkózhatunk el attól, hogy szeressük embertársainkat. Segíts, hogy szeretettel forduljunk minden emberhez, ahogyan te sem zársz ki senkit szeretetedből és jóságodból! Segíts minket, hogy embertársainkat ne csupán emberi méltóságuk alapján szeressük, hanem azért, mert ők is Isten képmásai, Isten teremtményei.

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakodalomra hívnak, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
Lk 14,1.7-11

Elmélkedés

A bibliai idők lakomáinak, ünnepi étkezéseinek világába pillanthatunk bele a mai evangélium segítségével. Az ilyen alkalmakkor a szolgáknak többek között az volt a feladata, hogy mindenkinek a származása vagy társadalmi rangja alapján kijelöljék a helyét és gondoskodjanak róla, hogy mindenki ennek megfelelően foglaljon helyet. Lukács evangélistának görög származása miatt nincsenek pontos ismeretei a palesztínai szokásokról, ezért ő abban jelöli meg a problémát, hogy maguk a meghívottak törekszenek arra, hogy az első helyekre kerüljenek, ennek megfelelően hangzik el Jézus példabeszéde.

A történettel azonban Jézus nem csupán a lakoma résztvevőit akarta oktatni, hanem összes követőjének fel akarja hívni figyelmét az alázatosságra, a szerénységre. Mondását könnyű megjegyeznünk: „aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” A dicsekvés, az öndicséret a lelkileg üres emberekre jellemző. Amikor pedig saját vallási magatartását dicséri, az egyáltalán nem vonzó mások számára. E bűnökkel az a probléma, hogy természetesen lehetnek valakinek érdemei és jó tulajdonságai, de ezt a jót ne magunknak tulajdonítsuk, hanem Istennek. A szerénység azt jelenti, hogy minden jót Istennek köszönök meg, tudván, hogy az tőle származik és ő gondoskodik arról, hogy a jó kifejlődjön bennem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk, világunk tele van gyűlölettel, előítélettel, egymás elutasításával. Add, hogy nyitottak lehessünk minden emberi nyomorúság, elesettség, fájdalom, seb orvoslására. Nyisd meg szemünket, hogy meglássuk embertársainkat, akik ugyanazon az úton járnak, s akikkel az úton találkozunk. Veszélyek fenyegetnek, kiszolgáltatottak vagyunk, segítségre szorulunk magunk is. Jézus nem megy el mellettünk, hanem sebeinket bekötözi és fölemel minket. Add, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk!