Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak:
„Bizony, mondom nektek: Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom nektek: Eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Mert ahogyan az Atyának élete van önmagában, ugyanúgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak és üdvözülnek; akik rosszat tettek, feltámadnak és elkárhoznak.”
Jn 5,24-29

Elmélkedés

Az élet nem csak jó dolgokat hoz számunkra, hanem rosszakat is. Az egyik nap jót, a másik rosszat. Az egyik nap egészséget, a másik nap betegséget. Az egyik nevetést, a másik sírást. Az egyik örömöt, a másik szomorúságot. Az egyik boldogságot, a másik fájdalmat és csalódást. Lelki alkatunktól függően könnyebben vagy nehezebben tanuljuk meg, hogyan nézzünk szembe a rosszal, hogyan viselkedjünk olyan helyzetekben, amelyek nyomasztóak, és hogyan felejtsük el idővel a rossz emlékeket. Amíg fiatalok vagyunk, reménnyel és bátorsággal tekintünk a jövőbe, aztán mire megöregszünk, már szinte csak a múltunkból, az emlékeinkből élünk. De miért ne tekinthetnénk előre idős korunkban is? Miért ne fordulhatnánk reménnyel a jövő felé? Miért ne gondolhatnánk örömmel arra a napra, amikor a földi életből átlépünk majd az örök életbe? Vajon mit fog hozni számunkra az a nap? Jót vagy rosszat? Üdvösséget vagy kárhozatot? Örökké tartó boldogságot Istennel vagy örökké tartó szenvedést Isten nélkül?

Ma, halottak napján, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, ezt olvassuk az evangéliumban: „Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát.” Kárhozatra mutató ítélet vagy üdvösségre vezető örömhír lesz-e számunkra ez a szó? Azon a napon majd beteljesedik vágyunk és reményünk. Csak az a kérdés, hogy mi a vágyunk, mi a reményünk?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem, add nekem a kegyelmet, hogy téged keresselek és felébredjen szívemben a vágy, hogy téged lássalak. Ne engedd, hogy bármi is megakadályozzon abban, hogy megpillanthassalak téged, s te rám emeld irgalmas tekinteted. Az üdvösség pillanata akkor köszönt be, amikor e két tekintet találkozik. Akkor lelem meg a boldogságot, ha isteni irgalmad rám talál, s ezzel új élet kezdődik számomra. Hiszem, hogy a veled való találkozás változást hoz életembe, elhagyhatom a bűnös élet útját, s elindulhatok feléd a kegyelem, a szeretet és a hit útján.

Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben!”
Mt 5,1-12a

Elmélkedés

A mennyország vonzásában

A hittanórákon szívesen rajzoltatok a gyerekekkel, főként a kisebbekkel. A rajzokkal, a rajzolással könnyebben megjegyzik a bibliai történeteket és kifejezhetik érzéseiket. Az egyik kislány minden rajzát azzal kezdi, hogy felülre rajzol egy kék vonalat vagy foltot, alulra pedig egy zöldet. Mindegy, hogy a csodálatos kenyérszaporítást, a tékozló fiú esetét vagy a keresztút egy állomását kell éppen lerajzolni, nála elmaradhatatlan a kék és a zöld színű vonal a kép tetején és alján. Mert minden az ég és a föld között történik. Minden esemény helyszínét alulról a föld, felülről az ég határolja. Egyszer a mennyországot kellett a gyerekeknek lerajzolni, mert éppen arról tanultunk, beszélgettünk az órán. Kíváncsi voltam, hogyan kezd most neki a rajznak, figyeltem munkáját. Felülre, szinte gondolkodás nélkül megrajzolta a kék vonalat, ahogyan máskor is szokta. Kezébe vette a zöld ceruzát, hogy megrajzolja az alsó vonalat is, de megállt, elgondolkodott, magában rájött, hogy ez így nem lesz teljesen jó, mert a mennyország nem az ég és a föld között helyezkedik el. Letette a zöld színest, gyorsan fordított egyet a lapon, hogy a kék vonal kerüljön alulra, és aztán az ég fölé elkezdte megrajzolni az általa elképzelt mennyországot.

Önmagunkat és szűkebb környezetünket mindig viszonyítva, a nagyobb világ kereteihez viszonyítva helyezzük el az ég és a föld között. Ettől az elképzeléstől felnőtt korunkban sem tudunk szabadulni, s nem is kell. De mi lesz a viszonyítási pont a túlvilágon? Elég-e annyi, hogy valahol az ég felett található a mennyország? Egy gyermeknek elég. A felnőtt már tudja, hogy a menny esetében nem helyről beszélünk, amelynek elhelyezkedését bejelölhetjük a csillagászati térképeken valahol a csillagok között fényévnyi távolságra. Mert a mennyország, az üdvösség, az örökké tartó boldogság nem hely, hanem állapot, amelynek viszonyítási pontja Isten. A hitében fejlődő ember nem ragad le a gyermekkori elképzelésnél, az ég és föld közti létezésnél, hanem már földi életében is Istent tekinti a viszonyítási pontnak és megérzi Isten vonzását, felébred szívében a vágy, hogy a mennybe jusson.

Ma, mindenszentek ünnepén, azért érdemes elgondolkodnunk ezeken a dolgokon, mert a szentek erre mutatnak példát. Két lábbal a földön járó emberek voltak ők, de megérezték az ég, a menny vonzását és arra törekedtek, hogy eljussanak Istenhez az örökkévalóságba. A mai evangélium arra ad választ, hogy milyen út vezet a mennybe. Jézus a hegyi beszédben, a nyolc boldogság-mondásban foglalta össze tanításának lényegét. Boldognak nevezve a szegényeket, a sírókat, a szelídeket, az igazságra éhezőket, az irgalmasokat, a tisztaszívűeket, a békességszerzőket és a hitükért üldözötteket. A mennybe az az ember vágyakozik, aki minden evilági nyomorúság és szenvedés közepette is hisz abban, hogy Isten meg fogja őt jutalmazni, s ettől a hittől semmiféle veszedelem nem tudja őt eltántorítani. A szentek hitték, hogy ha rálépnek a Krisztus által ajánlott, különleges és olykor érthetetlennek tűnő boldogságok útjára, akkor teljes lesz az életük, beteljesül legfőbb vágyuk. Mi pedig hisszük, hogy ők valóban eljutottak a mennybe és hisszük, hogy követhetjük őket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te a szeretet mindennapi megélésére hívsz minket. Segíts, hogy szeretettel, irgalommal forduljunk a szenvedőkhöz, a bajba jutottakhoz, a nélkülözőkhöz és a szükséget szenvedőkhöz, és bennük Krisztust vegyük észre. Segíts elkerülni azokat a veszélyeket, amelyek elvonják figyelmünket tőled, a te szeretetedtől. Adj erőt rálépnünk a szeretetnek arra az útjára, amely a sírást, a szelídséget, az éhezést és a szomjazást, az irgalmasságot, a tisztaszívűséget, a békességes lelkületet és az üldözések elviselését olyan értéknek tekinti, amely tehozzád vezet.

Abban az időben Jézus Jeruzsálem felé tartott. Útközben tanított a városokban és falvakban, melyeken áthaladt. Valaki megkérdezte tőle: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” Ő így válaszolt: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak. A ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kint rekedtek, és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyiss nekünk ajtót. Erre ő azt feleli nektek: Nem tudom, honnan vagytok. Akkor ti bizonygatni kezditek: Veled ettünk és ittunk, a mi utcánkban tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan vagytok. Távozzatok tőlem mind, ti, gonosztevők! Ott majd sírás és fogcsikorgatás lesz, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és mind a prófétákat az Isten országában, magatokat meg kitaszítva onnan. Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában. Íme, így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók!”
Lk 13,22-30

Elmélkedés

Lukács evangélista újra és újra arra irányítja figyelmünket, hogy Jézus útban van Jeruzsálem felé, ahol majd küldetése beteljesedik az ő halálával és feltámadásával. Útközben valaki hozzá lép és ezt a kérdést teszi fel: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” A kérdés általános jellegű, az üdvösségre jutók száma a kérdés, vajon sokan vagy kevesen vannak. Jézus viszont úgy felel, hogy a kérdést személyessé akarja tenni. Nem az a fontos, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek, hanem hogy az ember, történetesen a kérdező, vagy a XXI. században evangéliumot olvasó mit tesz saját üdvössége érdekében? Törekszik-e egyáltalán arra, hogy eljusson az örök életre? Fogalmazhatunk úgy is, hogy a kérdés elméleti, de Jézus válasza gyakorlati. Az embernek nem elég elméletben ismernie az üdvösség feltételeit, hanem konkrét cselekedeteket kell tennie saját üdvössége érdekében.

A Jézus által példaként említett szűk, majd idővel bezáruló ajtó képe kissé félelmet kelt bennünk. Mi lesz, ha az ajtón kívül maradunk? A kint rekedők számára a bíró kimondja az ítéletet: Most már túl késő! Távozzatok! Nem fogtok bebocsátást nyerni! Ezt olvasván persze, hogy elfog minket a félelem és az aggodalom. Ugyanakkor jusson eszünkbe az is, hogy az irgalmas Isten nem vesztünket akarja, hanem üdvösségünket. Törekedjünk hát eljutni az üdvösségre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te újra meg újra hangsúlyozod, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Ha megvizsgáljuk, melyik a legnagyobb, a neked leginkább tetsző erény, azt látjuk, hogy a hit. Igen, ennek ereje által készülünk fel arra, hogy belépjünk a Szentek Szentjébe. Hit nélkül, ó, dicsőség Ura, nem tettél volna értünk csodákat. Mielőtt csodát műveltél volna, azt akartad, hogy jóságoddal egyesítsük hitünket.

Jézus egy alkalommal így beszélt a néphez az Isten országáról: „Mihez hasonlít az Isten országa? Mihez is hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz. Az ember fogja, és elveti kertjében. Ott felnő, és nagy fává lesz. Az ég madarai megpihennek ágai között.” Majd így folytatta: „Mihez hasonlítsam az Isten országát? Hasonlít a kovászhoz, amelyet fog az asszony, és elvegyít három véka lisztben. Az egész megkel tőle.”
Lk 13,18-21

Elmélkedés

Jézus két rövid példabeszédét olvashatjuk a mai evangéliumban az Isten országáról. Mindkettő azt szemlélteti, hogy egészen kicsiny dolgokból is kifejlődhet valami nagy. A kicsiny mustármag ha nem is hatalmas, de kisebb fává terebélyesedik. A kevéske kovász (élesztő) megkeleszti, többszörösére dagasztja a tésztát, amibe belekeverik. Jézus egészen hétköznapi példákat használ, hogy az egyszerű emberek is megérthessék Isten országának titkát, amelyet bölcselkedő emberi szavakkal nem lehet elmondani.

Ezekben a példabeszédekben érdemes észrevennünk azok prófétai jellegét. Jézus előre megjövendöli, hogy az Isten országa, amelynek meghirdetése éppen hogy csak elkezdődött, idővel növekedni fog. Példái a jövőt, a szüntelenül növekvő krisztusi közösséget szemléltetik, amely közösségben megnyilvánul Isten országa. Az örömhír terjedését, az Egyház növekedését nem lehet megállítani, ahogyan a növények fejlődését sem.

És tanuljunk még Jézus optimizmusából is! Most nem törődik a közösség tagjait érő és a közösséget hátráltató veszélyekkel, fenyegetésekkel. Az Úr biztos abban, hogy Isten országa megállíthatatlanul növekszik az idők folyamán. Én teszek-e valamit ennek érdekében? Isten nem azt kéri, hogy ültessek egy hatalmas fát, hanem hogy ültessek el egy kicsiny mustármagot, s ő majd gondoskodik annak növekedéséről.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, köszönöm, hogy gyermekeddé fogadtál és mennyei Atyámnak szólíthatlak téged. Amikor részesültem a keresztségben, te teremtettél újjá engem, te törölted el bűneim, te adtad nekem lelkem tiszta ruháját, te adtad szívembe a hitet, te indítottál el a hit útján, s te adtad szívembe a vágyat, hogy mindig téged keresselek. Segíts engem, hogy mindig a te szeretett Fiad, Jézus Krisztus útján, a hit útján, a kegyelem útján, a szeretet útján, az üdvösség útján, az örök élet útján járjak! Taníts meg engem arra, hogy miként élhetek úgy, hogy kedvedet találd bennem, s mindig a te szeretett gyermeked legyek!

Jézus szombatonként a zsinagógában tanított. Volt ott egy asszony, akit a betegség lelke már tizennyolc éve hatalmában tartott. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, magához hívta, és így szólt hozzá: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette az Istent. A zsinagóga elöljárója méltatlankodott azért, hogy Jézus szombaton gyógyított, és a sokasághoz fordult: „Hat napotok van a munkára. Akkor jöjjetek gyógyulást keresni, ne szombaton!” Jézus feléje fordult, és megfelelt neki: „Képmutatók! Van-e köztetek egy is, aki nem oldja el a jászoltól ökrét vagy szamarát szombati napon, hogy megitassa? Ábrahámnak ezt a lányát pedig a sátán tartotta megkötözve immár tizennyolc éve. Nem kellett-e őt feloldani kötelékétől akár szombaton is?” Ellenfelei e szavakra szégyenükben elpirultak. A nép pedig örvendezett, hogy Jézus ilyen csodát művelt.
Lk 13,10-17

Elmélkedés

A mai evangéliumi jelenet helyszíne egy zsinagóga, de a leírásból nem derül ki, hogy melyik városról van szó. Bár Jézus továbbra is szívesen tanítja a népet nyilvános helyeken, emellett betér a szombati istentiszteletre útja során abba a zsinagógába, ahol éppen tartózkodik. Itt látja meg azt az asszonyt, aki immár tizennyolc éve beteg. Ő a kezdeményező, nem várja meg, hogy az asszony megszólítsa és segítségét kérje, hanem kezét ráteszi és meggyógyítja. Az esetnek természetesen szemtanúja a zsinagóga elöljárója, akinek reakciója kiszámítható. Képmutató vaksága megakadályozza abban, hogy meglássa a lényeget: Isten országának csodálatos megnyilvánulása az, hogy a beteg gyógyulást nyer. Az elöljáró a törvény betűjének rabja, ezért hangoztatja a szombati nyugalomra vonatkozó szabályokat, de nem képes meglátni az isteni törvények hátterét. Ő csak annyit lát, hogy valaki gyógyít, és ezt elítéli. Mivel nincs bátorsága ahhoz, hogy a csodát tevő személlyel forduljon szembe, ezért mérgében az összes jelenlévőhöz intézi szavait.

Az elöljáró kirohanása, negatív reakciója mellett figyeljünk oda a meggyógyult asszony pozitív reakciójára is. Ő Istent kezdi el dicsőíteni, ami annak elismerése, hogy Jézus cselekedetében Isten jósága mutatkozik meg, illetve az ő hálájának kifejezése. Isten felénk áradó jóságát és szeretetét megtapasztalva, ne felejtsünk el hálát adni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására!

Szent Ágoston

Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.
Mk 10,46-52

Elmélkedés

Látom már az Istent

Bódás János: Megvakult ember vallomása című verséből való a következő részlet:

„Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,

magasság, mélység sötétbe borultak,

semmivé törpült a közel, s a távol,

csak azt látom már ebből a világból,

ami örök! Nem látok semmit itt lent,

de látom, látom, látom már az Istent,

s most már tudom, így a vakság sem átok,

mert hunyt szemmel szebben, s tisztábban látok.”

A vers érdekessége, hogy egyáltalán nem elkeseredett vagy csalódott a hangulata, pedig talán ezt várnánk egy olyan embertől, aki korábban látott, de elvesztette látását. A versben megfogalmazott gondolatok, nem a megváltoztathatatlanba való beletörődésből születtek, hanem új dolgok megsejtéséből, megérzéséből, az értékek átrendeződéséből, egy új élethelyzetből, egy olyan új világ meglátásából, amelyet talán éppen a látók nem láthatnak vagy látnak meg nehezebben.

A mai evangéliumban is egy vak emberről olvasunk, a jerikói vakról, Bartimeusról, akinek életét gyökeresen megváltoztatja a Jézussal való találkozás, hiszen az Úr meggyógyítja őt, megajándékozza a látással. Minek köszönheti a vak koldus, hogy meggyógyult? Annak, hogy felismerte élete nagy lehetőségét! Ha magába roskadva és sorsába, gyógyíthatatlan betegségébe beletörődve ül az út mellett, akkor vak maradt volna haláláig. Ha azokra hallgat, akik el akarták őt némítani, akkor nem történt volna csoda vele. Mondjuk ki őszintén: Jézus nem vette volna őt észre. Ha Bartimeus nem kezd el kiabálni vagy ha abbahagyja a kiáltozást, amikor erre kérik őt, akkor Jézus nem vette volna őt észre és továbbhaladt volna az úton. Ha a vak koldus nem hívja fel magára a figyelmet, akkor a tömeg miatt Jézus nem vette volna őt észre. Ha Bartimeus nem nevezte volna őt „Dávid fiának”, azaz nem fejezte volna ki hitét, hogy Jézust a Messiásnak tartja, akkor az Úr cselekvés nélkül továbbmegy az úton.

Nem régen olvastam, hogy egy kortárs festőművész, amikor elkészül egy képével, akkor halványan, fehér festékkel átfesti az egész alkotást. Ennek köszönhetően a képek eredeti színe nem látszik, hanem olyan érzése van a szemlélőnek, mintha egy fehér függöny eltakarná a festményt. Érdekes és jelképes ez a módszer, amely talán arra utal, hogy a földi élet után lehull szemünkről a lepel, a fátyol, s meglátunk olyan dolgokat, amelyeket most csupán hiszünk, de nem ismerünk.

Azért hozom fel ezt a példát, mert az evangéliumokban a vakok meggyógyítása a hitre jutást szemlélteti. Így van ez Bartimeussal is. Ennek fényében értjük meg Jézus kijelentését, amelyet a csoda után mondott az immár látó embernek: „Menj, a hited megmentett téged.” Ha nem látom meg Isten gondviselő szeretetének jeleit a világban, akkor vak vagyok. Ha nem hiszek abban, hogy Isten vezeti életemet, akkor homályban élek. Ha nem vallom meg bűnösségemet Isten előtt, akkor a bűn sötétségében élek. Egyedül Isten képes felnyitni szemeimet, hogy meglássam mindazt a jót, amit nekem ad nap mint nap.

A legfőbb jó, amit Isten adni akar, az örök élet, amikor őt színről színre láthatjuk. Ahhoz, hogy eljussunk Isten színről színre látására, valaminek el kell múlnia, meg kell semmisülnie. Halálunkkal eljutunk a teljes homályba, a sötétségbe, mintegy megvakulunk, elveszítjük látásunkat, hogy aztán Isten újra felnyissa szemünket, látóvá tegyen minket, feltámasszon egy új életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A benned való hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre egész emberi életünket felépíthetjük. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. Ilyen bizonytalanok lehettek a vak Bartimeus első lépései is feléd. Hiszem, hogy egyedül te vagy képes kigyógyítani vakságomból. Hiszem, hogy csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik mindenféle bizonytalanság az életemben. Rád bízom, Uram, az életem! Vezess engem a hit útján, Isten titkainak útján!

Abban az időben odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, mivel így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre. Ha mégsem, akkor kivághatod.”
Lk 13,1-9

Elmélkedés

Két tragikus esetre hivatkozva és a fügefáról mondott példabeszédével a megtérés fontosságára hívja fel Jézus a hallgatóság figyelmét. Az első eset jól tükrözi a korabeli Palesztína politikai helyzetét. A római megszállás ellen időről időre fellázadtak a zsidók, de ezeket a rómaiak katonai erővel általában hamar leverték. Lukács evangélista nem közli, hogy kik keresték fel és közölték Jézussal a vérengzés hírét, de vélhetően az ellenfelei lehettek, akik politikai állásfoglalást szerettek volna kicsikarni belőle az eset kapcsán. Láttunk már ilyet például az adófizetéssel kapcsolatban.

Válaszával Jézus eltávolodik a politikai témától és inkább vallási üzenetet igyekszik megfogalmazni. A korabeli közfelfogás szerint a betegségek, természeti csapások és szerencsétlenségek mögött az emberi bűn áll. Jézus felelete ezt a hagyományos szemléletet tükrözi, de egyúttal cáfolja is azt. Ne gondolja senki, hogy a Pilátus által megöletett emberek bárki másnál bűnösebbek voltak! Kijelentését egy másik példával is megerősíti, amely szintén akkoriban történhetett. Ne gondolja senki, hogy a ledőlt torony miatt életüket vesztő emberek bűnösebbek voltak másoknál és bűnük miatt jártak így!

Jézus itt mondja ki a lényeget: „ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” A párbeszédet a fügefa esete zárja, amely azt szemlélteti, hogy Isten időt ad a bűnbánatra, a megtérésre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt kérted egykor tanítványaidtól és azt kéred követőidtől most is, hogy tőled, a te példádból tanuljuk meg a szelídséget és az alázatot. Segíts minket, hogy követni tudjuk példádat! Te meghívsz minket a veled való szeretetközösségbe, az öröm asztalához. Boldogok vagyunk, hogy vendégeid lehetünk. Boldogok vagyunk, hogy leülhetünk ünnepi asztalodhoz. Boldogok vagyunk, hogy hívásodra szeretettel válaszolhatunk.

Abban az időben Jézus így szólt a sokasághoz: Ha látjátok, hogy nyugaton felhő támad, mindjárt mondjátok: „Eső jön!”, és úgy is történik. Ha déli szél fúj, azt mondjátok: „Hőség lesz!”, és megjön az is. Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni; a mai idők jeleit miért nem ismeritek fel? Miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az igazság? Amikor ellenfeleddel a hatóságokhoz mégy, igyekezzél még az úton kibékülni vele, hogy a bíróhoz ne hurcoljon. Mert ha a bíró elé visz, akkor a bíró átad a börtönőrnek, a börtönőr pedig börtönbe vet téged. Mondom neked, ki nem szabadulsz onnan, amíg tartozásodat az utolsó fillérig le nem fizeted.
Lk 12,54-59

Elmélkedés

A bibliai idők időjárási megfigyelései bizonyára helytállóak voltak, bár aligha hasonlíthatóak össze napjaink meteorológiai tudományával. A sok évszázados tapasztalatok alapján az emberek bizonyos időjárási jelenségekből nagy bizonyossággal ki tudták következtetni, hogy milyen idő várható. A nyugatról érkező felhők esőt hoztak, a déli szél pedig hőséget. Erre utalnak Jézus mondásai a mai evangéliumban. Ezt követően az Úr panaszként fogalmazza meg, hogy az isteni jeleket mégsem ismerik fel az emberek. Vajon miért nem mutat az ember kellő igyekezetet és szorgalmat, hogy észrevegye és helyesen értékelje Isten jeleit? Miért nem mutat jószándékot, hogy elfogadja Isten útmutatásait? Miért nem hajlandó felismerni és elfogadni Isten vele kapcsolatos tervét? Miért nem látják meg Jézus kortársai a messiási idő, az üdvösség korszaka beköszöntét? Jézust nem fogadja el mindenki, sokan bizalmatlanok az általa hirdetett üzenettel szemben, mások értetlenül hallgatják az Isten országát meghirdető örömhírt.

Az események mögött ott húzódik egy rejtett vezérlő szál, amely összeköti a történéseket. A hitetlen ember előszeretettel nevezi ezt fejlődésnek vagy sorsnak, a hívő ember pedig isteni gondviselésnek. A hitetlen engedi, hogy az események sodra irányítsa életét, a hívő ember úgy gondolja, hogy Isten munkatársának hívja őt az üdvösség művének előmozdítására.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add, Urunk, hogy látásunk ne homályosuljon el, hozzád törekvő akaratunk ne gyengüljön el! Add, hogy akadályokat nem ismerve keressünk és kutassunk téged! Add, hogy felismerhessünk téged, aki magadhoz hívsz mindannyiunkat! Add, hogy készek legyünk önmagunkat átadni neked! Add, hogy tudjunk mindig leborulni istenséged titka előtt!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék! Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.”
Lk 12,49-53

Elmélkedés

Az Emberfia dicsőséges eljöveteléről szóló tanítás és figyelmeztetés után olyan mondások következnek az evangéliumban, amelyek Jézus első eljövetelének idejére vonatkoznak. Saját küldetésével kapcsolatban Jézus kijelenti: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” Természetesen nem egy őrült gyújtogatóra kell gondolnunk, hiszen jelképes e kijelentés. A Bibliában a tűz az isteni ítéletet, a végső időkben várható megtisztulást jelképezi, valamint Isten szavát, amely szintén tisztító hatású annak hallgatói számára. A tisztulási folyamat ugyan fájdalommal jár, mégis elengedhetetlen a megújulás szempontjából.

Mindezek fényében már könnyebben megértjük a következő, szintén kissé rejtélyes mondás értelmét. Jézus ezt mondja: „Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék!” A keresztség itt a vízben való alámerülést jelenti, amelyhez hasonlóan Jézus elmerül a szenvedések vizében, elborítja őt a halál hulláma, de szenvedésének és halálának értelme van, mert ebből az állapotból újjá fog születni a feltámadás által. Ez Jézus küldetése, és ennek beteljesítésére vágyakozik. Jézus ilyen értelmű alámerülésének, keresztségének tisztító hatása nem az ő személyén, hanem rajtunk fog megmutatkozni, azaz halála a mi megváltásunkat eredményezi.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyánk, irgalom Istene! Nagy alázattal és bűneink beismerésével indulunk feléd. Tudatában vagyunk annak, hogy megbántottunk téged, s csak tenálad lelhetünk irgalomra. Irgalmad a te végtelen szeretetednek a jele. Taníts meg minket arra, hogy mindig meg tudjunk bocsátani embertársainknak, így fejezve ki szeretetünket feléjük. Tégy minket a szeretet és az irgalmasság hirdetőivé, hogy mindenki elindulhasson feléd, az irgalomban gazdag Atya felé.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Gondoljátok meg: Ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”
Péter megkérdezte: „Uram, csak nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: „Ki a hű és okos sáfár, akit ura szolgái fölé rendel, hogy ha eljön az ideje, kiadja részüket az élelemből? Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a tevékenységben talál. Bizony, mondom nektek, hogy minden vagyonát rábízza. De ha a szolga azt mondja magában: „Uram bizonyára késni fog”, és elkezdi verni a többi szolgát és szolgálót, eszik-iszik meg részegeskedik, és megérkezik ennek a szolgának az ura olyan napon, amikor nem is várja, és olyan órában, amikor nem gondolja, bizony kegyetlenül megbünteti, és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri, s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap. Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”
Lk 12,39-48

Elmélkedés

Jézus továbbra is az Emberfia végső időkben bekövetkező eljövetelével kapcsolatban oktatja tanítványait. A mai evangélium első részében újabb hasonlattal igyekszik bemutatni mondanivalóját. A példázat középpontjában a kiszámíthatatlanság áll. Miként a házigazda nem tudja előre megmondani, hogy mikor fog érkezni házába a tolvaj, ugyanúgy a tanítványok sem tudják előre az Emberfia jövetelének időpontját. Elképzelhetetlen, hogy egy tolvaj előre figyelmeztetést küldjön a ház gazdájának, hogy mikor fog érkezni, hiszen ő éppen azt akarja kihasználni, hogy a házigazda nem elég éber. Az Emberfia a végső időben természetesen nem rossz szándékkal fog érkezni, de ugyanilyen váratlan lesz jövetele, annak idejét senki nem tudhatja előre. A keresztény embert éppen a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság készteti arra, hogy állandóan készen álljon az Úrral való találkozásra.

Jézus beszédét Péter apostol kérdése szakítja meg, amely átvezetést jelent egy újabb témára. Az új példa és annak tanulsága az Egyház vezetőinek szól: legyenek hűségesek, mert „aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” A vezetői feladat tehát fokozott felelősséggel jár, s aki nem akar felelősséget vállalni másokért, az inkább ne fogadja el a vezető beosztást.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jóságos Istenem, hálás szível köszönöm neked mindazt, amivel mindennap elhalmozol jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek téged? Szent kegyelmeddel eltökélem, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek téged mindenek fölött!