Évről-évre több világi hallgató tanul a hittudományi főiskolákon és a hitoktatói tanfolyamokon. Egyre többen vállalnak teológiai végzettség nélkül is kisebb-nagyobb szolgálatokat plébániai közösségükben. Mintha rádöbbentünk volna, hogy az egyház küldet…
Kedves testvérek, én a jegyességünkről szeretnék néhány szót elmondani nektek, hogy hogyan formált jegyességünk alatt az Úr.
Mindketten hívők voltunk és úgy gondoltuk, hogy a házasságot csak Istenre lehet alapozni, és hogy az emberi erő kevés hozzá. Hogy mi saját erőnkből soha nem fogunk boldog házasok lenni. Ezért az Úrra bíztuk, hogy Ő tanítson meg minket. Jó férjnek és feleségnek, jó apának és anyának lenni. Őt kértük, hogy formáljon minket ilyenné. Hosszú időt, több mint egy évet szántunk a jegyességre. Mivel a házasság nagy feladat, tanulni kell hozzá, felkészülni. Ezt a tanulást, felkészülést viszont nem okos könyvekből szerettük volna elsajátÚtani, hanem az Úr vezetéséből. Őhozzá akartunk minél közelebb kerülni.
„ A halálfélelem univerzális dolog, én, aki 25 éve foglalkozom a halállal, szintén félek tőle, de a haldoklók esetében csak a negyedik helyen van, megelőzte, hogy a család visszafogadja-e őket, lesz-e még újabb fájdalmuk, szenvedésük. ” Nem a halál véglegessége az, amitől a leginkább félnek, hanem az azt megelőző időszak, hogy min kell még átesni addig.
Minél inkább eltávolodunk az archaikus társadalomtól, a közösségi összetartó erő annál kevésbé mérvadó. Az individualizmus egyre erőteljesebb, nem lehet újra visszarendezni azokat a régi közösségeket, melyek korábban működtek. Az összefogás a gyászolók számára is segítség, mert megvan az az érzése, hogy tett valamit a szerettéért. Ha nem kíséri el a haldoklót az érintett, akkor jön a lelkiismeretfurdalás, ami később vádaskodást hoz. Utólag pedig ezt szinte lehetetlen feldolgozni. A leépülés legvégén a kórházban sem tudnak nagyobb segítséget adni, oxigént kaphat otthon is, egy végstádiumú tüdőrák esetében pedig a kórházban sem tudnak többet tenni. Magunkat védjük, hogy ne lássunk ilyesmit, de nem ez az általános halálozás, a legtöbben csak „elalszanak”.
Katolikus templom bejáratánál szenteltvízbe mártott ujjal vetünk keresztet. Mi történik, amikor ujjunk ezzel a titokzatos anyaggal érintkezik? Miféle erő rejlik benne?
„Egy alkalommal egy kápolnában voltam, amikor egyszerre csak megjelent [az ördög] a bal oldalamon, utálatos alakban. …Azt mondta nekem, rettenetes hangon, hogy kimenekültem ugyan a karmai közül, de ő tudni fogja a módját, hogy újra hatalmába kerítsen. Nagyon megijedtem, s keresztet vetettem oly sűrűn, ahogy csak tudtam; erre eltűnt ugyan, de azonnal megint visszajött. Ez kétszer is megismétlődött; úgyhogy nem tudtam, mit tegyek. Szerencsére volt ott szenteltvíz: abból hintettem feléje, s akkor nem jött többé vissza.”
Katolikus templom bejáratánál szenteltvízbe mártott ujjal vetünk keresztet. Mi történik, amikor ujjunk ezzel a titokzatos anyaggal érintkezik? Miféle erő rejlik benne?
„Egy alkalommal egy kápolnában voltam, amikor egyszerre csak megjelent [az ördög]…
A katekizmus negyedik fő részéről, az imáról való elmélkedésben a következő kérdésekre keressük a választ: Mi az ima? Miért kell imádkoznunk? Szükség van-e az imára? Hányféle ima létezik? Ki imádkozhat? Mikor lesz az imának biztos hatása? Mikor nem hallgat meg Isten egy imát?
Júliusban ünnepeljük Kármel hegyének csodálatos Szűzét, aki az egész világ kereszténysége számára oly kedves, és különleges kapcsolatban áll Kármel hegyének nagy családjával. Gondolatban felkeresem a szent hegyet, amely már a Bibliában is a kegyelem, az áldás és a szépség jelképe volt. Ezen a hegyen szentelték a kármeliták első templomukat Szűz Máriának, az Úr Anyjának, Kármel virágjának (flos Carmeli), aki minden erény szépségével ékes, ily módon is kifejezve, hogy teljesen neki ajánlották magukat és hogy Szűz Mária szolgálatát össze kívánják kötni Krisztus szolgálatával.
Az amerikai katolikus bíboros végre kimondta azt a nyilvánvaló igazságot , amely a mi eltévelyedett virulens-politikailag korrekt társadalmunkban mára már eltűnt: a kereszténység és az iszlám nem ugyanazt az Istent imádja!
„Hallom az embereket, amikor azt mondják nekem, hogy mindannyian ugyanazt az Istent imádjuk, mindannyian hiszünk a szeretetben” – Leo Raymond Burke bíboros, érsek, aki egykor a Vatikán legmagasabb bíróságán szolgált, ezt mondta a keresztény teológiáról szóló új könyve bemutatójának telekonferenciáján.
A társadalmi rend megújltásáról és evangéliumi szellemű tökéletesítéséről
I. Bevezetés
1. Boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó kitűnő körlevele, a Rerum novarum kibocsátásának negyvenedik évfordulóján mélységes hála tölti el az egész katolikus világot, amely méltó megemlékezéssel készül ennek az eseménynek a megünneplésére.
Évekkel ezelőtt, az akkori főnököm kinevezett egy munkacsoport élére, hogy megoldjak egy, a cégünknél levő nagyobb problémát. Számomra ez a helyzet egy politikai aknamezővé, egy klasszikus ’nem-nyerhetsz’ helyzetté vált. Gyanítom, a főnököm azt remélte, hogy meg fogom védeni őt a munkacsoport valószínű döntésének eredményétől, de nem tettem.
