30. Jézus Krisztus világra jövetelének okairól Isten szeretete az emberi nem iránt: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta (Jn 3,16).
Egy alkalommal így szólt Jézus a néphez: „Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a piacon tanyázó gyermekekhez, akik odakiáltják pajtásaiknak: „Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.” Eljött János. Nem eszik, és nem iszik; azt mondják rá: „Ördöge van.” Eljött az Emberfia. Eszik-iszik, és azt mondják rá: „Lám, a falánk, borissza ember, a vámosok és a bűnösök barátja!” Az Isten bölcsességét azonban művei igazolták.”
Mt 11,16-19
Elmélkedés
Ma ismét Keresztelő János alakja áll előttünk az evangéliumban, akinek az volt a küldetése, hogy előkészítse a Megváltó jövetelét. Bűnbánatot, megtérést, vezeklést hirdetett az embereknek. Kár volna tagadni, hogy kemény, olykor bizony fenyegető hangon hirdette a közeledő ítéletet. Aszketikus életmódját látva és határozott beszédét hallgatva sokan megtértek, de olyanok is voltak, akik nem szívlelték meg szavait. Az elfogadás mellett az elutasítás is megjelenik küldetése hatásaként. Az ember ugyanis minden helyzetben szabadon dönt, szabadságát Istennek köszönheti, ugyanakkor tudatában kell lennie annak, hogy szabadon hozott döntéséért felel, annak következményei lehetnek.
Keresztelő János után eljött Jézus, a Megváltó, aki más hangnemben beszélt az emberekhez. Az Isten országának öröméről, szabadságáról és boldogságáról tett tanúságot. Sok ember felszabadultan és lelkesen fogadta Jézus örömhírét. Mások azonban elutasították, s ez később odáig fajult, hogy az életére törtek.
Mind az előfutárt, mind a Messiást elutasítókra vonatkoznak Jézus szavai: „Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok” (Mt 11,17). Ők azok, akiket nem lehet furulyaszóval táncba vinni, s akiket nem lehet bűneik miatt könnyekre fakasztani. Nem ismerik fel a jeleket, bezárják szívüket, s nem hallgatnak Isten küldötteinek szavára. Karácsonykor Jézus újra eljön közénk. Elutasítjuk vagy befogadjuk-e őt?
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, mivel te a lelkünkben laksz, a te imád a miénk is, én pedig szeretnék abban szüntelenül részt venni; ezért lelkem kis edényként az élet e forrása alá tartom, és hogy ezt tovább tudjam adni a lelkeknek, hagyom, hogy végtelen szereteted hullámai elborítsanak.
Nagyon szenvedek a lustaságtól. Hogy lehet tőle megszabadulni? Mit tehet az ember, ha úgy érzi pályát tévesztett? Válaszát köszönöm! (Egy egyetemista)
Valószínű, helyesen ismerte fel a kettő összefüggését: a lustaságot és a pályatévesztés tényét. Azért nem tud szorgosan dolgozni, mert érzi, hogy nem a helyén van, nem azt teszi, amit tennie kell.
„Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást. Aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened.” Iz 52,7
Két kenyai lelkipásztorral álltam a mezőn hosszú vándorlás után. Öt napon át jártunk kunyhóról kunyhóra Jézus életet adó üzenetét hordozva. Imádkoztunk, meghallgattuk őket, és én sírtam a hihetetlen nyomor láttán.
A rövid együtt töltött idő alatt ezek a lelkipásztorok új értelmet adtak számomra a bátorság szónak, a szenvedélynek, mellyel az Úr üzenetét hordozzák. Előfordul, hogy 30 mérföldet gyalogolnak, hogy egyetlen családdal megosszák Jézus örömhírét.
