Battaplébánia

„Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” (1Kor 10,16-17)

Isten azért hagyja, hogy éhezzem, hogy rá gondoljak, hogy vágyakozzam utána. Az Eucharisztia vételére az a legalkalmasabb állapot, ha éhezem Istenre, ha szomjazom Jézus szeretetére, ha olyan intimitás után kívánkozom, amelyet ember nem képes megadni, csak Isten Lelke. Olyannyira öntudatlan és hálátlan életet élünk, hogy Istennek meg kell engednie, hogy mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán és víztelen sivatagon át vigyen az utunk, különben nem is vágyakoznánk utána.

„Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.” (Mt6.33)

 Sokszor megtapasztaltam már az ima erejét, ha családomért vagy másokért imádkoztam. Most azonban arról szeretnék szólni, ami Pünkösd szombatján és azóta történt velem.

Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.
Lk 1,57-66. 80

Elmélkedés

A négy evangélium közül egyedül Szent Lukács írása beszéli el részletesen Keresztelő János születésének történetét. Ezt az eseményt ünnepeljük ma s erről szól az evangélium. A többi evangélista inkább János fellépéséről ír, amelynek az volt a célja, hogy előkészítse a népet Jézus jövetelére. Lukács azonban elbeszéli azokat a csodás jeleket, amelyek János születésekor történtek, s amely jelek az mutatták, hogy e gyermekkel különleges idő jött el az üdvtörténetben. E születés Isten irgalmasságának jele. A rokonok felismerték, hogy Erzsébettel milyen irgalmas az Isten, aki lehetővé tette, hogy gyermeke lehessen idős kora ellenére. János felnőve előre hirdeti Jézus jövetelét, akinek születésével az isteni irgalmasság teljessége árad ki az egész emberiség felé.

Zakariás megnémulását, majd beszédképességének visszanyerését gyermeke születésekor a jelenlévők szintén isteni jelnek tartják, amely jelből azt a következtetést vonják le, hogy az Úr a gyermekkel van. Jogosan gondolják, hogy valami készülőben van, hamarosan valami rendkívüli fog történni, ami Istennek lesz köszönhető. Úgy vélik, hogy talán János személyéhez kötődik az isteni beavatkozás, s nem sejtik, hogy még nála is nagyobb személy fog a világra jönni. János születése feszült várakozást teremt s előkészíti Jézus születését.

Mi lesz ebből a gyermekből? – kérdezik mindazok, akik látják, felismerik a jeleket. Vajon én mennyire vagyok figyelmes és érzékeny az isteni jelekre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Vezesd, ó, Krisztus, az ifjúságot igazságban, hogy ne hagyják magukat tévútra vezetni új bálványok által, mint amilyen a magamutogató fogyasztás, a mindenáron való jólét, az erkölcsi lazaság, vagy az erőszakos tiltakozás. Hadd éljék meg inkább a te üzenetedet örömben, mely a Nyolc Boldogság üzenete, az isteni és felebaráti szeretet üzenete, az erkölcsi elkötelezettség üzenete a társadalom hiteles alakítása érdekében.

„…éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55,11)

Nagyon különbözünk a férjemmel, Montyval. Házasságunk kezdetén ezt még élveztem is. De ahogy teltek az évek, egyre több idegességet – vitákat, ajtócsapkodást, egymás fejéhez vágott visszavonhatatlan szavakat – okoztak a különbségek. Toxikus gondolatok és szavak bukkannak fel, és töltik meg szívemet, majd buggyannak ki az ajkamon. Gondolatok melyek nem távoznak, gyökeret eresztenek. Vagy mély vágásokat okoznak.

Tematizálás. –   Kedves Nővéreim és Fivéreim az Úr Jézus Krisztusban! Mindjárt: durr, a kirakat: Egy telitalálatos tőmondattal kezdeném: Jézus a Forrás!   A benne hívő ember számára ez magától érthető, s az ilyen embernek ezt nem kell külön bizonyítani. Mert így szól az Úr: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn.14,6.) vagy pl „Én vagyok a világ világossága”.

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ítélkeztek, olyannal fognak fölöttetek is ítélkezni, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is. Miért látod meg embertársad szemében a szálkát, a magadéban meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod embertársadnak: „Hadd vegyem ki szemedből a szálkát!”, holott a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, és csak azután láss hozzá, hogy kivedd embertársad szeméből a szálkát!
Mt 7,1-5

Elmélkedés

A mindennapi életben gyakran előfordul, hogy ítéletet alkotunk a másik ember személyéről vagy cselekedeteiről. Ezen ítéletek sajnos inkább negatívak, mintsem pozitívak. Úgy tűnik, hogy a hibákat és a gyengeségeket szívesebben keressük és könnyebben találjuk meg másokban, pedig jó tulajdonságaik is bőven lehetnek.

Ezzel szemben Jézus azt mondja nekünk a mai evangélium szerint, hogy ne ítélkezzünk másokon. Szemléletes hasonlatában mások hibáit alig észrevehető szálkának nevezi, amelyet mégis oly könnyen meglátunk. Önmagunk vétkeit, bűneit pedig gerendához hasonlítja, amelyet nagysága ellenére sem veszünk észre.

Miért javasolja a mi Urunk, hogy ne ítélkezzünk? Lássuk be: nem ismerhetjük teljesen a másik személyt és az ő szándékait, amely alapján igazságos ítéletet tudnánk alkotni. Az ítélkezés, a cselekedetek minősítése egyedül Isten feladata és joga, aki tökéletesen ismeri az emberi szívek minden szándékát. Tudja, hogy mit miért teszünk, s képes arra, hogy igazságos legyen minden ítéletében. Ez természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy jó szándékkal figyelmeztessünk valakit hibáira, de ezt mindenképpen előzze meg egy alapos lelkiismeretvizsgálat. Ha ugyanis nekünk is számtalan hibánk van, amelyeket nem tudunk megváltoztatni, akkor milyen alapon kérjük ezt másoktól? A hibák kijavítását mindig önmagunkon kezdjük!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké! Ahogyan e kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a Föld határairól! Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által. Dicsőség néked mindörökké!

Amikor kimegyünk a városba a körmenettel, arról teszünk tanúságot, hogy Krisztus szeretete jelen van az életünkben.

Úrnapján az Oltáriszentséget ünnepeljük, a kenyérben és borban köztünk élő Úr Jézust, a valóságos Istent és valóságos embert. Hitünknek e nagy misztériumát és egyben nagy kincsét az egyházi év folyamán sokszor ünnepeljük, elsősorban Nagycsütörtökön, amikor Jézus rendelte az Oltáriszentséget, amikor az utolsó vacsorán így szólt a parancs: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Azonkívül ünnepeljük minden szentmiseáldozatban, minden szentségimádásban, amikor hívő szeretettel vesszük Őt körül.

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidó tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,51-58

Elmélkedés

Egy kenyér, egy test

Ma, az Oltáriszentség ünnepén arra a kérdésre próbálunk választ találni, hogy mi lehetett Krisztus szándéka az utolsó vacsorán végzett cselekedetével? Miért akarta, hogy a kenyérben és a borban jelen legyen az ő teste és vére? Miért parancsolta apostolainak, hogy az ő emlékezetére ismételjék meg cselekedetét? Krisztus Urunk szándékát az őskeresztény idők szertartásából, az imádságokból és az igehirdetésből ismerhetjük, valamint mindenekelőtt a Szentírásból, pontosabban Máté, Márk, Lukács evangéliumából és Pál apostol leveleiből, de ezek az iratok már tükrözik az első keresztény közösségek imádságait és szertartásait is. Abban a reményben keressük Krisztus szándékát, hogy ez megmutatja számunkra az Oltáriszentség hatását, az Eucharisztia célját.

Jézus szándékai közül elsőként azt kell megemlítenünk, hogy ő azt szeretné, hogy kapcsolatban legyünk vele. Nem csupán az imádságban vagy a testvéri közösségben megtapasztalható lelki kapcsolatra kell gondolnunk, hanem valóságos kapcsolatra. A csodálatos kenyérszaporítást követően már nem az embereknek kiosztott kenyérről beszél Jézus, hanem arról az „élő kenyérről,” amit majd adni fog, tehát az Oltáriszentségről. Ezt mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,56). Láthatjuk, hogy nem valamiféle laza, felszínes kapcsolatról van szó, hanem Krisztussal való egyesülésről. A szentáldozás révén, Krisztus testének vétele által eggyé válunk ővele. Milyen csodálatos ajándék ez számunkra! Jézus bennünk akar élni. Éltetni akar bennünket. Valahányszor szentáldozáshoz járulunk, az Istennel való lelki egyesülés vágyával tegyük ezt. Itt értjük meg azt, hogy miért nem szabad úgy áldoznunk, hogy bűnben élünk: a szent Istenhez méltatlan az, ha mi bűneinkhez ragaszkodva, bűnben élve közeledünk hozzá. A szentmisében erre a bűn nélkül való közeledésre emlékeztet minket a bűnbánati liturgia.

Krisztus második szándéka az, hogy közösségre lépjünk a többi kereszténnyel. Szent Pál apostol ezt írja a korintusiakhoz szóló levelében: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). Az egyházatyák írásaiban már a kezdeti időszaktól fogva jelen van a következő két jelkép: miként a gabonaszemek az őrlés és a sütés után eggyé válnak, egy kenyeret alkotnak, és ahogyan a szőlőszemek a préselést követően a bor levében eggyé válnak, ugyanígy kell a Krisztus testét magukhoz vevő keresztényeknek eggyé válniuk. Egymással eggyé válva alkotják az Egyház közösségét. E ponton fedezzük fel, hogy az Egyház alapja az Oltáriszentség. Egyház nélkül, közösség nélkül elképzelhetetlen az Eucharisztia ünneplése. A szentmisében a Miatyánk közös imádkozása és ezt követően az egymással való kiengesztelődés szertartása segít minket az egymással való testvéri közösségre.

Jézus harmadik szándéka az, hogy lelkileg megerősítse azt, aki az ő testét magához veszi. Ez akkor valósul meg, ha a szentmise nem csak Krisztus áldozata, hanem az én áldozatom is. Nem csak Krisztus felajánlása, hanem én is felajánlom magamat az Istennek. Nem csak Krisztus hálaadása, hanem az én hálám kifejezése is Isten felé. Engednem kell tehát, hogy e szentség szentté tegyen engem. Méltatlanságom tudatában, de a megszentelődés, a lelki gyógyulás vágyával a szívemben vegyem magamhoz Krisztus testét. A szentmisében ezt tudatosítja bennem a rövid ima: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”

E szempontok segítsenek minket, hogy az Oltáriszentséggel kapcsolatban ne csupán az ünnepélyességre és a külsőségekre figyeljünk, hanem annak lelki hatásaira is!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus, aki valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben! Bűneim őszinte megbánásával készülök arra, hogy veled találkozzak a szentáldozásban. Légy lelkem tápláléka, éltess engem! Abban a hitben fogadom szent testedet az átváltoztatott kenyérben, hogy titokzatos testednek, az Egyháznak tagja vagyok. Szüntess meg a keresztények között minden széthúzást, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással. Annak reményében veszem magamhoz szent testedet, hogy elvezetsz az örök életre.