Miért fontos nekünk a vasárnapi szentté avatás? Mit tett a Szentszék és II. János Pál pápa a nemzetközi, vallásközi vagy „gondolatközi” kapcsolatokért, vagy épp a rendszerváltozásért? Négy „JP II-szakember” négy különböző tudományterületről osztotta meg az általa fontosnak tartott gondolatokat – a Magyar Külügyi Intézet konferenciáján.
Az 1950-es években Magyarországon szinte semmi megbízható értesülésünk nem volt, nem is lehetett az Egyesült Államok mindennapi életéről, még kevésbé az amerikai katolikus Egyház működéséről. Pedig az USA katolikus egyháza épp azokban az években élte „aranykorát”.
Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.
Jn 21,1-14
Elmélkedés
Néhány nappal a feltámadás után játszódik az a jelenet, amikor a halászó apostoloknak megjelenik Jézus Tibériás tavánál. Azt gondolják, hogy életüket ugyanúgy kell tovább folytatniuk, mint azt a Jézussal való találkozás és meghívásuk előtt tették, ezért visszatérnek a halászathoz. Erről az eseményről olvashatunk a mai evangéliumban. Az apostolok korábban már láthatták a feltámadt Jézust, most mégsem ismerik fel azonnal, hanem csak a csodálatos halfogást követően. A csoda ebben az esetben olyan jel számukra, amely segít a feltámadt Jézus megismerésében.
A találkozás során az apostolok egy, a jövőben az igehirdetés szempontjából nagyon fontos dolgot tanulnak meg. Egész éjszaka – amikor Jézus nincs velük – halásznak, de munkájuk eredménytelen és egyetlen halat sem tudnak fogni. Amikor reggel Jézus megérkezik és megmondja mit tegyenek, azonnal eredményessé válik fáradozásuk.
Ehhez hasonlóan az igehirdetés, amely Jézus szavai szerint emberhalászat, teljesen eredménytelen volna nélküle. Az apostolok és utódaik feladata az emberhalászat, amelynek eredményessége nem az emberi cselekedetektől függ, hanem magától Jézustól. Másik evangéliumi hasonlattal szólva, az igehirdetés olyan magvetés, amelyet az emberek Isten küldötteiként végeznek, de a növekedést Isten adja.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!
„Igen, az Úr színe előtt (táncolok)! És ha még ennél is jobban megalázkodom, és még alávalóbb leszek magam előtt” (2Sám 6,21b-22a)
Szemem sarkából láttam, hogy kissé távolabb valami elsuhan. Valaki fel-le szaladgált az oldalhajóban. Örömteli hangok töltötték meg a templomot húsvétvasárnap reggel, ahogy a megváltást dicsőítő éneket énekeltük. Próbáltam az ének szövegére koncentrálni, de a figyelmemet mindegyre elvonta a rohangáló fiú. Kérdőn néztem a mellettem ülőre, remélve, hogy magyarázatot kapok.
A 98 éves Olofsson Placid atya április 22-én ünnepelte papszentelésének 75. évfordulóját, platinamiséjét a pannonhalmi bazilikában tartotta. Előző születésnapja alkalmából tartott hálaadó szentmiséjének felvételét megtaláltuk az interneten. Isten áldását kérjük további életére.
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Lk 24,35-48
Elmélkedés
Az apostolok szinte a saját szemüknek sem akarnak hinni, amikor Jézus megjelenik nekik feltámadását követően. Egyszerűen nem akarják elhinni, hogy aki meghalt, most élőként van köztük. Talán hitetlenkedve fogadták a két emmauszi tanítvány beszámolóját is arról, hogy miként találkoztak a Feltámadottal és hogyan ismerték fel őt. Kételyeiket Jézus azzal oszlatja el, hogy megmutatja nekik sebhelyeit. Olyan jelek, bizonyítékok ezek, amelyek egyértelműen mutatják, hogy a keresztre feszített Jézus áll most élőként apostolai előtt. De Jézus nem áll meg annál, hogy felismerteti magát övéivel, hanem azonnal küldetést ad nekik. Ehhez szükséges annak megértése, hogy miért történt az Úr szenvedése és feltámadása. E jézusi küldetés tanúkká teszi őket.
„Békesség nektek!” – így köszönti a legtöbb alkalommal a feltámadt Jézus azokat, akiknek megjelenik. A békesség tehát a halálon győzedelmeskedő Úr ajándéka. A Jézus által elhozott béke egykor eloszlatta a tanítványok félelmét s most szétoszlatja a miénket is. Ez a lelki békesség alapozta meg azt, hogy az apostolok bátran hirdessék Krisztus feltámadását, s ugyanez tesz bennünket is tanúságtevőkké. A békességből aztán lelki öröm fakad és hit születik mindazokban, akik az első pillanatban még nem mertek hinni. A kételkedés és a csodálkozás helyébe lép a krisztusi béke. Vajon az én életemben is?
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Köszönöm Néked Uram, hogy ma reggel is békére ébredhettem. Köszönöm az életet, hogy fájdalmak és betegségek nélkül, szabadon lélegezhetek, élhetek. Köszönöm, hogy őszinte szívvel szólhatok Hozzád, hogy meghallgatod szavaimat!
Drága Mennyei Atyám!
Jézus Krisztus nevében jövök Hozzád. Megvallom, hogy Te vagy a világ Teremtője, Te vagy Teremtőm és Gondviselőm. Te végtelen szeretetedből hívtál életre, mindig szerető gondviseléssel fordultál felém. Most megköszönöm Neked az életemet. Köszönöm a születésemet. Köszönöm Neked, hogy Jézus Krisztus által gyermekeddé fogadtál engem a keresztségben.
Hálát adok azért, hogy Te kezdettől elfogadtál engem. Ezért elutasítok minden elutasítottság-érzetet, és elvetem magamtól azt, hogy mások nem fogadtak el, és azt, amikor magamat nem tudtam elfogadni. Te úgy szeretsz engem, Atyám, ahogy vagyok. Ezért most én is elfogadom kezedből magamat. Nem vonhatom kétségbe a Te szeretetedet. Ezért elfogadom magamat kedves teremtményednek, kérem kegyelmedet, hogy olyanná válhassak, mint szent Fiad, Jézus Krisztus.
Az ima letölthető itt.
Néhány hónappal ezelőtt éppen fogat mostam és lefekvéshez készülődtem úgy hajlani 1 óra körül, amikor hallottam a rádióban valamit, ami eléggé nyugtalanított ahhoz, hogy az éjszaka hátralevő részében ébren tartson. (Utoljára hallgatok rádiót lefekvés előtt.) Egy nyugtalanító riport volt arról, hogy miként talált meg a rendőrség még egy testet Long Island-en ezzel hatodik gyilkossági áldozatként azonosítva a szomszédságban.
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35
Elmélkedés
A húsvéti ünnepek befejeződtek Jeruzsálemben. Az ünnepre érkező zarándokok hazatértek. Az ünnep előtti napon Jézus meghalt, élete véget ért. Vasárnap reggel az asszonyok, akik a sírhoz mentek, még az Úr holttestét sem találták meg. A Jézus-esemény lezárult. Nincs értelme tovább maradni a városban, gondolja a két tanítvány, akik reményvesztetten indulnak haza, Emmauszba.
Esetük jól példázza, hogy milyen csalódást jelentett Jézus követőinek a nagypénteki szégyenteljes kereszthalál. S ebből a csüggedésből még az sem tudja felrázni őket, hogy az asszonyok azt állították, hogy Jézus él. Sőt miután egyes apostolok szintén üresnek találták a sírt, még ennek sem hisznek. Útközben, amikor találkoznak Jézussal, lángol ugyan a szívük, de mégsem jutnak el a felismerésre. A kenyértörés az az esemény, amely megnyitja szemüket, s új megvilágításba helyez minden korábban történtet. Amikor Jézus megtöri a kenyeret és odanyújtja az emmauszi tanítványoknak, ezt oly módon teszi, ahogy senki más. A megvilágosodás élménye, a felismerés öröme azonnal arra indítja őket, hogy örömüket megosszák másokkal, ezért visszasietnek az apostolokhoz Jeruzsálembe.
A Krisztussal való találkozás a szentáldozásban mindannyiunk számára lehetséges, hiszen az Oltáriszentségben Jézus valóságosan jelen van. A szentáldozás engem is arra indít, hogy tanúságot tegyek Krisztus jelenlétéről.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Mennyei Atyám! Kifejezem hálámat, hogy meghívtál szolgálatodra. Egyetlen jutalomért, az örök üdvösségért fáradozok, s tudom, hogy ennek elnyeréséért érdemes mindent megtennem. Elismerem, hogy bűnös vagyok, aki a te kegyelmeddel mégis felemelkedhetek elesettségemből. Légy hozzám irgalmas! Légy hozzám nagylelkű! Légy velem megbocsátó!
