Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
Jn 4,43-54

Elmélkedés

A mai evangéliumban egy gyógyító csodáról olvasunk, Jézus meggyógyítja a Kafarnaum városában élő királyi tisztviselő fiát. A leírás azonban abból a szempontból eltér a gyógyító csodáktól, hogy amíg más esetekben Jézus általában megérinti kezével a beteg testrészt és az a mozdulata eredményezi a gyógyulást, most viszont a beteg, halálán lévő fiú nincs is jelen, tehát Jézus távolból gyógyítja meg. A leírásnak ebből a módjából egyértelműen kiolvasható János evangélista szándéka, aki nem a gyógyulást, hanem a csodát eredményező hitet, az apa kérésében megmutatkozó hitet akarja hangsúlyozni. A történetben Jézus úgy áll előttünk, mint az élet ura, akinek nem akadály a földrajzi távolság, bármikor tud életet, új életet ajándékozni még távolból is.

Az apa hite azonban kezdetben még nem erős. Hisz Jézus gyógyító hatalmában, de úgy gondolja, hogy az a hatalom akkor fog megnyilvánulni, ha az Úr a beteghez megy. Ezért kéri, aztán pedig sietteti Jézust. A történetben és az apa magatartásában akkor következik be a fordulat, amikor Jézus kijelenti: „Menj csak! Fiad él.” Ez azt jelenti, hogy nem kell megismételni kérésedet és az sem szükséges, hogy a házadba induljak, hiszen kérésedet most teljesítettem. És ebben a pillanatban már nem gyenge, hanem erős hitűnek látjuk őt. Hisz Jézus szavának és elindul hazafelé. Ha nem hinne, bizonyára tovább győzködné Jézust, hogy tartson vele a beteghez.

Hiszek-e az Úr szavában? Hiszem-e, hogy Jézus egyetlen szava gyógyulást hoz számomra?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, a te küldötted vagyok, ezért mindenkor a te örömhíredet akarom továbbadni és rólad akarok tanúságot tenni. A te szereteted és irgalmad jele szeretnék lenni a világban, naponta gyakorolva az irgalmas szeretet cselekedeteit. Mindent a te nevedben akarok tenni, hogy te győzz a rossz és a gonosz felett. Vezess engem Szentlelked által, aki indít és megerősít engem és az egész Egyházat a küldetésben!

Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés

Ingyenes és kiérdemelhetetlen

A nagyböjti időszakban többször is felidézem magamban a tékozló fiú történetét. Ilyentájt szívesen nézegetem a különböző művészeti ábrázolásokat, amelyek sajátos látószöge vagy éppen apró részlete új szempontot ad a példabeszéd értelmezéséhez. Nem mintha a Jézus által mondott eredeti történet nem volna önmagában is elég gazdag és ne adna számunkra évtizedekre vagy akár egy egész életre elmélkedési témát, főként akkor, ha őszinte bűnbánattal lépünk rá az Atyához vezető útra, de mégis hasznos számunkra megismerni mások értelmezési szintjét is. A művészeti ábrázolások, festmények esetében persze mindig kétséges, hogy mit akar üzenni a művész, hiszen nem szokás részletes magyarázatot írni egy festményhez. Nem tudni tehát, hogy a művész valóban azt akarta-e üzenni alkotásával, amit a művészettörténészek vagy más szakértők belelátnak, vagy amit én belelátok szemlélésem, elmélkedésem során aktuális élethelyzetem miatt. Ez a kis kétely azonban ne rettentsen minket vissza attól, hogy elmélyüljünk egy-egy ilyen történetben.

Idén is előveszem az egyik legismertebb alkotást, Rembrandt festményét. A Jézus által mondott eset, amelyet egyesek talán csak egy kitalált történetnek tartanak, az idők során újra és újra megismétlődik. A fiú az apához, az apa a fiához hajol, a bűnbánat és az irgalom találkozása ez. A fiúnak nem volt könnyű a visszatérés, de vajon az apának könnyebb volt-e a visszafogadás? A várakozás biztosan nem volt könnyebb, mindketten megszenvedtek ezért a találkozásért, s talán éppen szenvedésük miatt fakad belőle percekkel később új öröm. A fiú részéről a visszafogadottság öröme, az apa részéről a megbocsátás öröme. Ezt az örömöt még a nehézszívű idősebb testvér sem tudja beárnyékolni. De a találkozás pillanata még nem az örömé, az ünneplés csak később következik. Most még csak szótlanul ölelik egymást, az apa tekintete nem fiára szegeződik, hanem a távolba, ahonnan visszatért, s ahová oly sokszor tekintett az elmúlt évek során. Talán minden nap. Még nem szokta meg, hogy tekintetének, nézésének új irányt ad a fiának hazatalálása. Még nem szokta meg, hogy gondolatait ne a bánat, hanem az örvendezés vezesse. A fiú tekintetét nem láthatjuk, arcát apja ruháiba rejti, de érzései mintha apjának arcán tükröződnének vissza. Nyugalom sugárzik ebből az arcból. A fiú részéről a nyugtalan, bűnös, elrontott élet után újra nyugalom, a hazatalálás, az apára találás, az irgalom elnyerésének nyugalma. Az apa részéről a reményteli várakozás beteljesedésének nyugalma, az együttérzés nyugalma, az új szeretet kezdetének nyugalma. Az irgalom, a megbocsátás ingyenes és kiérdemelhetetlen. Jól tudja ezt mind az apa az irgalom osztója és a fiú, az irgalom részese.

Isten irgalmát én sem tudom kiérdemelni. Lehet bármennyire is tökéletes, azaz szeretetből fakadó a bánatom, mégsem ennek érdeme a megbocsátás Isten részéről. Lehet bármennyire is erős bennem az elhatározás, hogy bűneimmel, bűnös múltammal szakítva a jó útra térek, mégsem ennek jutalma az Istentől felém áradó megbocsátás. Lehet bármennyire is őszinte és erős bennem az Isten szeretetében való újjászületés vágya, mégsem ennek jutalmaként részesülök Isten irgalmában. Hanem ingyen. Mert Isten irgalmas. Mert önmagát nem tagadja meg. Nem érdemlem meg, de ő mégis visszafogad szeretetébe. Ezért ölelem át hálával őt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, irgalmas Atyám! Öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Öröm számomra, hogy megbocsátod bűnömet. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, és elismerem, hogy irgalmas Atyám vagy. Te mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Bocsáss meg nekem, Istenem!

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lk 18,9-14

Elmélkedés

A mai evangéliumban olvasott tanítást Lukács evangélista „példabeszédnek” nevezi, de aligha járunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a valós életben is előfordulhatott az, amit Jézus megfogalmaz ebben a beszédben. Két emberről hallunk, akik a templomba mennek imádkozni, de úgy tűnik, hogy különböző szándék van a szívük mélyén. A törvénytiszteletéről ismert farizeus szavait inkább dicsekvésnek, mintsem alázatos imának nevezhetnénk: felsorolja mindazt, amit érdemnek tart vallásgyakorlatában. Istennek mondja el, aki mintha e dicsekvés nélkül nem is tudna róluk. A farizeus elhatárolja önmagát azoktól, akik a vallásosságban szerinte alacsonyabb szinten állnak, azaz nem tartják meg hozzá hasonló szigorúsággal a törvényeket. Egy öntelt, beképzelt, önmagát tökéletesnek, bűntelennek tartó ember beszél így.

A vámos egészen más lelkülettel lép Isten elé. Tudja, hogy ő egy bűnös ember, aki most azért lép a szent Isten elé, hogy bocsánatot kérjen. Teszi ezt alázattal, őszinte bűnbánattal. Még szemét sem meri az ég felé, Isten felé emelni, hanem szégyenkezve, lesütött szemmel mondja el bocsánatkérését. Csak egyetlen mondatot mond mellét verve: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”

A nagyböjti időben talán nekünk ezt az egyetlen mondatot kellene ismételgetnünk nap mint nap: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, ments meg minket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettek legyünk azzal, amit te adsz nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Az írástudók feladata, hogy a mózesi törvény előírásait értelmezzék és a törvény helyes megtartására tanítsák az embereket. A törvénymagyarázat azt jelenti, hogy konkrét élethelyzetekre alkalmazzák az isteni parancsokat. Ha a mindennapi életben az emberek között előfordult valamilyen vitás helyzet, akkor az írástudókhoz fordultak, akik olyan részeket kerestek a törvényben, amelyek megoldást adhattak a vitás ügyben. A különféle vallási vagy politikai csoportokhoz tartozó írástudók konkrét ügyek nélkül is vitáztak olykor arról, hogy bizonyos törvényi előírásoknak mi a helyes értelme.

A mai evangéliumi részben arról olvasunk, hogy egy ilyen vitába akarják bevonni Jézust. Bár Márk evangélista a kérdező írástudóval kapcsolatban nem említ ellenséges szándékot, mégsem mondhatjuk, hogy jóindulatú volt a kérdés, mert az előzményekben az írástudók először az adófizetéssel (vö. Mk 12,13-17), majd a feltámadással (vö. Mk 12,18-27) kapcsolatban tették próbára Jézust egy-egy vitában. A mostani kérdés arra irányul, hogy a törvények közül melyik a legfontosabb. Jézus válasza egyértelmű: a szeretetnél, amelyet mindenekelőtt Isten felé, valamint embertársaink felé kell gyakorolnunk, nincs fontosabb. A szeretet e kettős irányú parancsa minden más előírást felülmúl.

Megvalósítom-e ezt? Vajon valóban az a legfontosabb számomra, hogy szeressem Istent és embertársaimat?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Vezess végső célom, a mennyei Atya felé! Belátom, hogy egyedül a krisztusi út, a szeretet útja, a remény útja, a megbocsátás útja, az öröm útja, az igazi szabadság útja, az élet tiszteletének útja vezet az Atyához az örök üdvösségre! Segíts megtalálnom a helyes utat és támogass, hogy ezt az utat soha el ne hagyjam s azon meg ne álljak! Segíts kegyelmeddel, hogy mindig közelebb kerüljek az Atyához! Légy velem és te vezess életutamon! Vezess a szeretet útján!