A válások aránya az égboltra tör, a házasságtörések száma megfékezhetetlen: nem házas élettársi kapcsolatok, apa vagy anya által elhagyott gyermekek, „azonos neműek szövetsége”, akik gyermekeket adoptálnak és ezt a „modern családnak” nevezik, az otth…
Sosem kaptam vallásos nevelést, a családunkban nem volt szó hitről, Istenről. Már elmúltam harminc, amikor először a kezembe került a Biblia. Elolvastam ugyan elejétől a végéig, de nem értettem, és nem is mondott nekem semmit, így hát éveken át érint…
Nagyon veszélyesnek tartom az okkultizmus fokozódó jelenlétét a magyarországi iskolákban,mind a nevelésben, mind az oktatásban. A helyzetet az teszi különösen súlyossá, hogy a legtöbbesetben sem a pedagógus, sem a nebuló nem tudja, hogy okkult jelens…
Abban az időben: Egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte az írástudót: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34
Elmélkedés
A Jézussal szembeni vitákban valamennyi politikai és vallási csoport képviselője bemutatkozott. A főpapok, az írástudók, a farizeusok, a Heródes-pártiak és a szadduceusok sikertelen próbálkoztak ravasz kérdéseikkel, Jézus bölcs válaszai meghátrálásra kényszerítették őket. Most egy magányos írástudó lép Jézus elé, aki a legfőbb parancsról tesz fel kérdést. Bár a vitabeszédek valamennyi szereplője rossz szándékkal közeledik, és bár a Máté és a Lukács szerinti változatban ez utolsóként fellépő írástudó is próbára akarja tenni Jézust, az ő esetében Márk evangélista nem tesz olyan kijelentést, amely ellenséges szándékra utal. Jézus is más hangnemben beszél vele, mint korábbi vitapartnereivel, nagyon elismerően szól hozzá.
A legfőbb paranccsal kapcsolatban Jézus nem mond újdonságot. Az istenszeretet parancsa ismert volt mind a kérdező, mind bármely zsidó ember számára a Második törvénykönyvből (vö. MTörv 6,4-5). Majd pedig hozzákapcsolja az emberszeretet parancsát, amely a Leviták könyvében található (vö. Lev 19,18). E két szöveget idézi Jézus szó szerint. Szavainak újdonságát az adja, hogy e kettőt egymás mellé helyezi. Véleménye szerint hamis az az istenszeretet, amely elfordul a felebaráttól és nem igaz az olyan embertársi szeretet sem, amely nem az istenszeretethez társul. A kettőt ugyanis nem lehet egymással szemben kijátszani.
Természetesen nem elegendő elméletileg tudni a szeretet kettős irányú parancsát, hanem gyakorolni is kell a szeretetet.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Én irgalmas Uram, én jó Istenem! Bárcsak juttatnál nekem a szent forrásnak vizéből, hogy az élő vizek kútjából igyam, azokkal együtt, akik téged szomjaznak! Ott laknék én is az égi honban, öröké ujjongva jóságodban, és mondanám boldogon: Mily édes az Élő Vizek forrása, amely az öröklétre fakad, és soha-soha nem apad! Én Istenem! Te vagy a Forrás, aki folyton szomjat oltón áradsz! Úr Jézus, add mindig e vizet, hogy egyre szomjamat enyhítsem. Könyörgök nagy jótéteményeidért! Hiszen te mindenünk vagy, napi életünk: táplálékunk, italunk, üdvösségünk, Istenünk!
Az ökumené sok esetben nem hoz megfelelő gyümölcsöt. Megfigyeltem, hogy a legtöbb esetben a katolikus hit az, ami sérül – alapelvek feladásával, (vagy legalább ki nem mondásával) veszik rá a részvételre a többi egyház képviselői a katolikus papokat, …
Abban az időben szadduceusok jöttek Jézushoz, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás. Megkérdezték őt: „Mester! Mózes megírta nekünk, hogy ha valakinek a testvére meghal és gyermek nélkül hagyja hátra feleségét, akkor a testvér vegye el annak a feleségét, és támasszon utódot testvérének. Volt egyszer hét testvér. Az első feleséget vett magának és meghalt, nem hagyva utódot. Akkor a második vette el az asszonyt, de ez is meghalt, és nem hagyott utódot. Éppúgy a harmadik is. Hasonlóképpen feleségül vette az asszonyt mind a hét, és nem hagytak utódot. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor – ha ugyan feltámadnak –, ezek közül melyiknek lesz a felesége? Hiszen mind a hétnek felesége volt!”
Jézus azt felelte nekik: „Nyilván azért tévedtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát! Hiszen amikor a halottak feltámadnak, már nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-e Mózes könyvében a csipkebokorról szóló résznél, hogy miként szólt Mózeshez Isten: „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene?” Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké. Így tehát nagy tévedésben vagytok!”
Mk 12,18-27
Elmélkedés
A jeruzsálemi templomban tanító Jézushoz most újabb csoport érkezik, a szadduceusok néhány tagja. Most ők próbálkoznak, hogy kifogást találjanak tanításában. Kérdésük felvezetéseként elmondanak egy kitalált történetet egy asszonyról, akit sorra feleségül vesz hét testvér. A sógorházasság előírása szerint ugyanis, ha özveggyé vált egy asszony, akkor az elhunyt férj testvérének kellett őt feleségül vennie. Bár elméletileg előfordulhatott volna az általuk mondott eset, a gyakorlatban azonban aligha történt ilyen. Kérdések szempontjából azonban nem is ez a lényeges, hanem az, hogy van-e feltámadás vagy nincs? Márk evangélista arra gondolván, hogy írásának későbbi olvasói már nem ismerik sem a szadduceusokat, sem az ő véleményüket az adott kérdésben, mindjárt a leírás kezdetén megemlíti, hogy a szadduceusok nem hisznek a feltámadásban.
Válaszában Jézus olyan idézettel igazolja a feltámadást, amelyet a kérdezők is elfogadnak, azaz a mózesi könyvekből. Isten ezt mondta egykor Mózesnek: „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.”
A jelenetet érdemes továbbgondolnunk. Jézus válaszai azt jelzik, hogy ellenfeleinek állítása azzal kapcsolatban, hogy igazmondó és bölcs tanító, valóban igaz, még akkor is, ha ők ezt gúnyos hangnemben állítják. Végső soron azonban Jézus feltámadása fogja azt bizonyítani, hogy minden kijelentése igaz és valóban ő a mennyei Atya Fia és küldötte.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Hálát adok, neked, mert nálad mindig van kenyér számunkra, még ha nem is tudunk róla. Áldott legyél, Atyánk, akinek úgy tetszik, hogy megosszuk egymással kenyeredet. Áldunk téged, Jézus, aki tested kenyerével tápláltad tested tagjait. Kérünk, vezess ki minket a pusztába és add nekünk minden nap e mennyei kenyeret, mely megerősíti szívünket, az országodba vivő hosszú úton.
Egyszer néhány farizeust és Heródes-párti embert küldtek Jézushoz, hogy szaván fogják őt. Azok odamentek hozzá, és megszólították: „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy. Nem befolyásol a mások véleménye, és nem nézed az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?” Jézus azonban átlátott álnokságukon, és ezért így szólt: „Miért akartok tőrbe csalni? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!” Erre odavittek egyet. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és felirata ez?” Azok ezt felelték: „A császáré.” Jézus pedig így folytatta: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Azok igen elcsodálkoztak (Jézus feleletén).
Mk 12,13-17
Elmélkedés
Az evangéliumi jelenet helyszíne továbbra is a jeruzsálemi templom. Miután a főpapok és az írástudók nem tudták kérdéseikkel megfélemlíteni a tanító Jézust, most más módszerrel próbálkoznak. Farizeusokat és Heródes-pártiakat küldenek hozzá, akik az adófizetéssel kapcsolatban kérdezik őt. A kérdés bevezetése körülményes. A megkérdezettet igazmondónak nevezik, aki az igazsághoz ragaszkodva tanítja az embereknek az isteni törvényeket. A hízelgés, a dicséret nyilvánvalóan megtévesztő, azt a látszatot kelti, mintha valóban elismernék Jézus tanítói tekintélyét és egyetértenének véleményével. Ezután a kérdés nagyon rövid és egyszerű: „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” Jézus rögtön átlátja a helyzetet. Azonnal felismeri, hogy a kérdezők egyik része, a farizeusok az ország függetlenségében látták a jövőt, elutasították a római fennhatóságot, ezért nem tartották helyénvalónak az adófizetést a rómaiak felé. A kérdezők másik csoportja, a Heródes-pártiak viszont a haszonélvezői voltak a fennálló rendszernek, mindig az együttműködést keresték a rómaiakkal, ezért nem utasították el az adófizetést. Mivel maguk a kérdezők mást-mást tartanak helyénvalónak, ezért az egyszerű elfogadó vagy elutasító válasz valamelyik csoport nemtetszését váltaná ki.
A válasz előkészítésére Jézus kér és felmutat egy pénzt, majd pedig egy bölcs mondással kikerüli a csapdahelyzetet: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” A mondás első része válasz az eredeti kérdésre, a második része viszont már továbbmutat azon. Vajon akik feltették a kérdést és akik elfogadták vagy éppen elutasították az adófizetést, teljesítik-e Istennel szembeni kötelességeiket?
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, adj éleslátást a dolgok észlelésére, erőt azok megragadására és megtartására; képességet és rátermettséget arra, hogy ezekhez még mindig hozzá tudjak tanulni! Adj tévedhetetlen ítéleteket a számba! A helyes beszéd kegyelméért is esdeklek! Döntsd el nálam mindig a kezdetet, határozd meg előrehaladásom irányát, és biztosítsd a vég sikeres és eredményes kimenetelét!
Aquinói Szent Tamás
Jézus a szenvedését megelőző napokban példabeszédekben kezdett szólni a főpapokhoz és a nép elöljáróihoz: Egy ember szőlőt ültetett. Bekerítette sövénnyel; pincét is ásott, meg őrtornyot is épített benne. Aztán bérbe adta a szőlőmunkásoknak, és elutazott messze földre.
Amikor eljött az ideje, elküldte a szőlőmunkásokhoz egyik szolgáját, hogy beszedje a szőlő terméséből neki járó részt. Ezek azonban nekiestek, megverték, és üres kézzel elkergették. Ekkor másik szolgát küldött oda hozzájuk: annak betörték a fejét, és gyalázatosan elbántak vele. Küldött egy harmadikat is: azt megölték. Küldött aztán még többet: közülük egyeseket megvertek, másokat pedig megöltek. Ezután már csak az egyetlen fia maradt, akit nagyon szeretett. Végül őt küldte hozzájuk, mert így gondolkodott: „A fiamat csak becsülni fogják.” A szőlőmunkások azonban így biztatták egymást: „Itt az örökös. Gyerünk, öljük meg, és mienk lesz az öröksége!” Nekiestek tehát, megölték, és kidobták a szőlőből. Vajon mit tesz majd erre a szőlő ura: Elmegy, elpusztítja a szőlőmunkásokat, és másoknak adja ki a szőlőt. Nem olvastátok az Írást?
A kő, amelyet az építők félredobtak, szegletkővé lett.
Az Úr tette azzá; csodálatos dolog ez a mi szemünkben.
Erre el akarták fogni Jézust, de féltek a néptől. Megértették ugyanis, hogy róluk mondta a példabeszédet. Otthagyták tehát, és eltávoztak.
Mk 12,1-12
Elmélkedés
A korábbiakban, galileai útja során Jézus gyakran tanított példabeszédekben, azaz különböző hasonlatokkal szemléltette Isten országát. Most, a jeruzsálemi templomban ismét a tanításnak ezt a módszerét alkalmazza, melynek sajátossága, hogy viszonylag kevés beszéd is sokat mond. A szőlőmunkásokról szóló példázat választ ad arra a kérdésre, hogy honnan származik Jézus hatalma. Erről kérdezték őt a főpapok és az írástudók, de a kérdés nyitott maradt. A példabeszéd a szőlőmunkások lázadásának folyamatáról, fokozódó ellenállásukról, egyre nagyobb bűnükről szól, amely gyilkosságban, a szolgák, majd a gazda fiának megölésében éri el tetőpontját.
A példázat jelentése világos. A szőlősgazda maga Isten, a szőlőmunkások pedig a választott nép. A gazda által küldött szolgák a prófétákat szemléltetik, a fiú pedig maga Jézus, aki így ad tanítást arról, hogy ő a mennyei Atya Fia és küldötte.
Az események előrehaladtát olvasva egyesek talán azt gondolhatják, hogy minden végzetszerűen halad, nincs lehetőség más végkifejletre, ez azonban téves gondolat. A történet ugyanis nem az események végzetszerű leírása, hanem inkább felhívás a hallgatóság felé: Ismerjék fel Jézus személyében az Atya küldöttét és az ő cselekedeteiben az Atya tetteit!
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Köszönjük, Istenünk, hogy Krisztus által felkaroltál és magadhoz emeltél bennünket, akik eltávolodtunk tőled. Te mindig utánunk jössz kegyelmeddel, szereteteddel megelőzöl minket: bárcsak méltók lehetnénk a te szeretetedre!
A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák-hegyére.
Mk 14,12-16. 22-26
Elmélkedés
Noé esetének tanulságai
Gyermekkorom egyik kedvenc bibliai története az volt, amikor a vízözön idején Noé bárkát épített Isten parancsára, így menekült meg ő és családja, valamint az állatok, amelyeket bevitt a bárkába. Felnőttként újraolvasva a történetet mindig új elemet, új tanulságot fedezek fel benne. Az elmúlt napokban ismét elolvastam Noé bárkájának építését és különös utazását, és rácsodálkoztam egy olyan dologra, amit korábban is olvastam, de valahogy átsiklottak a gondolataim a szavak felett. Arra a mozzanatra gondolok, hogy amikor a föld felszáradt és minden élőlény kijött a bárkából, akkor „Noé oltárt épített az Úrnak és áldozatokat mutatott be” (Ter 8,20).
Három dolog miatt tartom érdekesnek ezt a mozzanatot. Először is azért, mert Noé nem kezd el házat építeni magának és családjának, sem istállót az állatoknak. Egy meglehetősen hosszúra nyúlt és viszontagságos hajóút után biztosan elege volt neki és mindenkinek a hajón való tartózkodásból, és jól esett volna biztos menedékbe húzódnia, amely szilárdan áll a földön és végre nem imbolyog állandóan a vízen, mégsem ez volt az első gondolata. Ő nem magára gondolt, hanem arra, hogy hálát adjon Istennek a szabadulásért, a túlélésért, ezért épít oltárt és mutat be áldozatot.
Másodszor pedig azért érdekes Noé ténykedése, mert az égvilágon senki nem mondta neki, hogy építsen oltárt. Korábban mindent úgy és akkor tesz, ahogyan és amikor az Úr kéri tőle. Amikor Isten azt mondja, hogy fogjon neki a bárka építésének, akkor ő ezt az Úr parancsára megteszi, pedig még egy felhőcske sincs az égen, amelyből eső eshetne. Amikor azt a parancsot kapja, hogy szálljon be a bárkába és vigye be mind az állatokat, akkor Noé ezt megteszi. Amikor pedig a vízözön elmúltával Isten azt mondja neki, hogy eljött annak az ideje, hogy mindenki kiszálljon a bárkából, akkor Noé, családja és valamennyi állat kijön a bárkából a szárazföldre. Noé mindig meghallgatja az Úr parancsát és engedelmesen teljesíti a kérést. De azt nem mondja neki Isten és nem mondja neki senki, hogy építsen oltárt és hálája jeleként mutasson be áldozatot, Noénak mégis ez az első cselekedete. A hála érzése nem parancsra ébred a szívében, hanem önmaga ébred rá, hogy méltó volna a szabadulás után kifejezni háláját a szabadítónak, Istennek.
És a harmadik tanulság: Noé oltárépítő buzgósága azzal zárul, hogy Isten megérzi az áldozat jó illatát és elhatározza, hogy többé nem pusztítja el vízözönnel a földet (vö. Ter 8,21-22). Isten tehát elfogadja az ember áldozatát, mint hálájának megnyilvánulását.
Miért is hozom fel Noé példáját ma, úrnapján, Krisztus szent testének és vérének, az Oltáriszentségnek az ünnepén?
Az Istennek való hálaadás első helyen legyen az életünkben! Minden szentmise hálaadás. Illő, hogy legalább vasárnaponként részt vegyünk ezen a közös hálaadáson. Aki ezt nem tartja fontosnak, az hálátlannak mutatkozik Isten iránt, mintha semmit sem köszönhetne Istennek. A hálaadásra nem egy írott törvény, nem egy parancs biztat minket. Nem azért veszünk részt a szentmisén, mert a tízparancsolat harmadik törvénye ezt mondja: Az Úr napját szenteld meg! A hála érzése fel kell, hogy ébredjen a szívünkben parancs nélkül is. Ne maradjunk hálátlanok! Isten pedig elfogadja a hálaadásként felajánlott áldozatunkat.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, Jézus Krisztus! Hiszem, hogy valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben. Valahányszor elindulunk a templomba, a szentmisére felébresztem szívemben az irántad való szeretetet és hálát. Azzal a szándékkal veszlek magamhoz az Oltáriszentségben, hogy megerősítsem szeretetemet. A veled való egységből és a szent testeddel való táplálkozásból erőt merítek mindennapi feladataimhoz és a bűn elleni küzdelemhez. Köszönöm, Uram, hogy jelenléteddel megerősítesz!
Abban az időben: Jézus ismét Jeruzsálembe ment tanítványaival. Amikor a templomban járt, odaléptek hozzá a főpapok, az írástudók meg a nép elöljárói, és megkérdezték tőle: „Miféle hatalommal teszed ezeket? Ki adta neked a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél?”
Jézus így válaszolt: „Én is kérdezek tőletek valamit. Feleljetek rá, és akkor majd én is megmondom nektek, hogy milyen hatalommal cselekszem. János keresztsége a mennyből volt-e vagy az emberektől? Válaszoljatok nekem!”
Erre tanakodni kezdtek egymás között. Így okoskodtak: „Ha azt mondjuk: „A mennyből volt”, azt fogja felelni: „Hát akkor miért nem hittetek neki?” Mondjuk talán azt, hogy Az emberektől?” Féltek azonban a néptől, mert mindenki azt tartotta, hogy János valóban próféta volt. Végül is ezt válaszolták: „Nem tudjuk.” Jézus erre azt felelte: „Akkor én sem mondom meg, milyen hatalommal cselekszem ezeket.”
Mk 11,27-33
Elmélkedés
Jézus harmadik jeruzsálemi napjáról olvasunk a mai evangéliumban. A helyszín a templom, a vallási élet központja. Jézus azért jön ide, hogy tanítsa a népet, ebben azonban megszakítják a főpapok és az írástudók, akik vitát kezdeményezve kérdéseket tesznek fel neki. Márk evangélista többször is említi, hogy kérdéseik nem jóindulatból fakadnak, hanem Jézus vesztét szeretnék, mert úgy értékelik, hogy az új tanító fellépése veszélyezteti őket. Lényeges az is, hogy Jézus pontosan ismeri szándékaikat, hiszen amikor szenvedéséről és haláláról jövendölt tanítványainak, akkor egyértelműen beszélt arról, hogy a főpapok és írástudók fognak fellépni ellene.
Az első kérdés Jézus hatalmának eredetét kutatja. Ő azonban nem válaszol nekik, hanem nagyon határozottan és magabiztosan visszakérdez, mégpedig Keresztelő János hatalmának eredetével kapcsolatban. Az evangélista részletesen ismerteti az írástudók okoskodását, akik végül nem mondanak semmit arról, hogy vajon az égből, az Istentől volt-e Jánosnak hatalma vagy nem. Inkább nem válaszolnak, amire Jézus kijelenti, hogy akkor ő sem árulja el nekik hatalmának forrását. A kérdés tehát függőben marad, de nem sokáig, hiszen a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd, amelyet hétfőn fogunk olvasni, pontos feleletet ad majd.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
A te szent akaratodat teljesítem. Uram Jézus, taníts meg arra, hogy nagylelkű legyek, és úgy szolgáljalak, amint megérdemled: adjak számolgatás nélkül, harcoljak nem gondolva arra, hogy sebeket kaphatok, dolgozzam pihenés nélkül, egészen odaadva magam a te szolgálatodra, nem várva más jutalmat, mint azt, hogy tudom: a te szent akaratodat teljesítem.
