Battaplébánia

Jézus egyszer fölment egy hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett: Simont, akit Péternek is hívott, és testvérét, Andrást; Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát és a buzgó Simont; Júdást, Jakab fiát, továbbá karióti Júdást, aki később elárulta őt.
Azután lement velük, és egy sík mezőn megállt. Ott nagy csoport tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül Júdeából, Jeruzsálemből, Tirusz és Szidon tengerparti vidékéről. Ezek azért gyűltek össze, hogy hallgassák őt, és gyógyulást nyerjenek betegségükből. Meggyógyultak azok is, akiket tisztátalan lelkek gyötörtek. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított.
Lk 6,12-19

Elmélkedés

Jézus korában az volt az általános, hogy a rabbik öt tanítványt vettek maguk mellé. E szokás Jézus esetében is megfigyelhető, hiszen az evangéliumok beszámolnak Simon Péternek és testvérének, Andrásnak, valamint a másik testvérpárnak, Jakabnak és Jánosnak a meghívásáról, majd pedig ötödikként Lévinek, a vámosnak a hívásáról.

Igazi újdonság tehát az, amikor Jézus tizenkét apostolt választ maga mellé, ahogyan erről a mai napon olvasunk. Jézus nem ismeretlen emberek közül választotta ki tizenkét apostolát, hanem azoknak a tanítványoknak a köréből, akik már egy ideje követői voltak. Sok tanítványa közül most egy belső kört hoz létre, akik a többieknél szorosabb kapcsolatba kerülnek vele. A tizenkettes szám Izrael tizenkét törzsére utal. Egy új közösséget hoz létre belőlük, amely a nagyobb közösség, az Egyház alapja lesz. A másik újdonság az, hogy Jézus missziós útra indítja őket, azaz azt a feladatot kapják, hogy az ő nevében tanítsanak és gyógyítsanak. Az apostoloknak küldetése az, hogy ennek az új népnek, az Egyház közösségének első vezetői legyenek. A kiválasztást az Atyához való imádkozás előzi meg, amely azt jelzi, hogy a cselekedet Istentől ered. Ezt az apostoli küldetést folytatja az Egyház ma is. Az apostoli alapokon nyugvó Egyház tagjaként én is Krisztus közösségéhez tartozom.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Vezesd, ó, Krisztus, az ifjúságot igazságban, hogy ne hagyják magukat tévútra vezetni új bálványok által, mint amilyen a magamutogató fogyasztás, a mindenáron való jólét, az erkölcsi lazaság, vagy az erőszakos tiltakozás. Hadd éljék meg inkább a te üzenetedet örömben, mely a Nyolc Boldogság üzenete, az isteni és felebaráti szeretet üzenete, az erkölcsi elkötelezettség üzenete a társadalom hiteles alakítása érdekében.

Jézus az egyik szombaton elment a kafarnaumi zsinagógába, és tanítani kezdett. Volt ott egy jobb kezére béna ember. Az írástudók és a farizeusok figyelték Jézust, vajon meggyógyítja-e szombaton; hogy aztán okot találjanak a vádaskodásra. Ő azonban ismerte gondolataikat. Megszólította tehát a béna kezű embert: „Kelj fel, és állj ide a középre!” Az felkelt és odaállt. Jézus akkor hozzájuk fordult: „Kérdem tőletek: Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy pusztulni hagyni?” Végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az megtette, és meggyógyult a keze. Erre esztelen harag szállta meg őket, és arról kezdtek tanakodni, hogy mit tegyenek Jézussal.
Lk 6,6-11

Elmélkedés

Jézus korában a szombati nap szent volt, a nyugalom napja, amely napon nem volt szabad dolgoznia senkinek. Ez a törvény elsősorban a fizikai munkára vonatkozott. Éppen ezért nehezen érthető számunkra, hogy egy beteg ember meggyógyítását miért lehetett olyan munkának vagy tevékenységnek tekinteni, amelyet nem volt szabad szombaton megtenni.

A béna ember meggyógyítása különleges abból a szempontból, hogy itt Jézus tulajdonképpen nem tesz semmit. Nem érinti meg a beteg testrészt, nem teszi kezét a betegre, nem alkalmaz semmilyen gyógyító formulát, mint más esetekben, sőt, még nem is imádkozik a gyógyítást megelőzően. Jézus tehát nem tesz semmit, nem tesz egyetlen mozdulatot sem, nem végez fizikai munkát, amivel megszegné a szombatot, hanem csupán szavának erejével gyógyít. Egyszerűen azt mondja a betegnek, hogy nyújtsa ki a kezét, s amikor ő ezt megteszi, akkor bekövetkezik a csoda. Mivel Jézus nem tesz semmit, ezért „esztelen harag” szállja meg azokat, akik vádolni akarták.

A történet emellett azt is tanítja, hogy emberi előírások nem akadályozhatják meg Jézust a jócselekedetek és gyógyítások végrehajtásában. A csodák olyan jelképes cselekedetek, amelyek egyrészt Jézus isteni, természetfeletti hatalmát jelzik, másrészt Isten jóságáról tanúskodnak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké! Ahogyan e kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a Föld határairól! Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által. Dicsőség néked mindörökké!

Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Mt 18,15-20

Elmélkedés

Az Egyház az otthonunk

A mai vasárnap evangéliumában Jézus az emberek közötti nézeteltérés megbeszélésének és elrendezésének módjáról ad tanítást. Javaslata szerint első lépésben négyszemközt, személyesen kell megbeszélni a dolgot. Ha ilyen módon nem sikerül eloszlatni a viszályt, akkor mások bevonásával kell azt megpróbálni. Ha ez sem vezet eredményre, akkor a nagyobb közösség közreműködésével kell megszüntetni az egymás közti veszekedést. A problémamegoldásnak ez a fokozatosság elvét szem előtt tartó, békés útja nem csak a keresztények számára, hanem másoknak is járható út a nézetkülönbségek megszüntetésére.

Az tud megbántani minket, annak a helytelen viselkedése okoz fájdalmat nekünk, akivel kapcsolatban vagyunk. A kiengesztelődés és a megbocsátás arra irányul, hogy ez a kapcsolat a jövőben is fennmaradjon. Jól tudjuk tapasztalatainkból, hogy ha két személy között nem működik a bocsánatkérés és a megbocsátás, akkor megszűnik a köztük lévő szeretet, megszűnik kapcsolatuk. Így vagyunk ezzel embertársainkkal és Istennel egyaránt. Ha veszélybe kerül a kapcsolatunk, amely továbbra is fontos nekünk, akkor bocsánatot kérünk és megbocsátunk, s ezzel a szándékunk, hogy a törés, a szakadás megszűnjön. A kölcsönös kiengesztelődéshez erőt adhat az a tapasztalat, hogy a megbocsátás után elmélyül az egymás iránti szeretet, megerősödik a személyek közti szeretetkapcsolat.

Jézus tanítása alapján érdemes mindezt kiszélesíteni az egyes személy és a közösség kapcsolatára is, azaz konkrétan a hívő keresztény ember és az Egyház kapcsolatára. Mi ennek a kapcsolatnak az alapja és lényege? A megkeresztelt ember az Egyház tagja. Önmagában az a tény, hogy egy szervezetnek a tagjai vagyunk nem jelenti azt, hogy elkötelezzük magunkat mellette, mindenben egyetértünk célkitűzéseivel, s egyáltalán nem biztos, hogy odaadjuk életünket céljainak megvalósításáért. Abból érdemes kiindulnunk, hogy mind a megkeresztelt ember, mind az Egyház közössége Istenhez tartozik. Isten meghívja az egyes személyeket, hogy éljenek vele szeretetközösségben, ugyanakkor Isten közösséget, valódi szeretetközösséget akar létrehozni az emberekből. Ezt a közösséget nevezzük Egyháznak. Az isteni megszólításra tehát mindenkinek személyesen kell válaszolni, s mindenkinek egyéni felelőssége, hogy elfogadja-e az Isten által felkínált boldogságot, az üdvösséget. Ugyanakkor az Egyház olyan közösség, amelynek tagjait Isten meghívja, maga köré gyűjti és magához kapcsolja, hogy élő közösséggé váljanak. A hívő ember és a közösség kapcsolatának egyik alapja tehát az, hogy mindkettő Istenhez tartozik.

A kapcsolatot másrészt megalapozza, hogy mind a hívő emberben, mind az Egyházban benne él, jelen van az Isten. Erről a következőket mondja Jézus: „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Nem az formál minket közösséggé, hogy azonos az érdeklődési körünk, hanem hogy velünk van és bennünk él az Isten. Ha csupán a közös érdeklődés vagy tevékenység kötne össze minket, akkor inkább hasonlítanánk egy sportegyesülethez, mintsem hogy Isten népének tarthatnánk az Egyházat.

Az Egyház mindannyiunk otthona. Tegyük egyre inkább otthonossá, családiasabbá, hogy meghívhassuk ebbe a közösségbe azokat, akik hit nélkül élnek, hogy itt ők is rátaláljanak Istenre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! A te szereteted jele és eszköze szeretnék lenni. Adj nekem alázatot, hogy a hibát először mindig magamban keressem, s kész legyek elindulni a jó úton. Elsősorban nem másokon, hanem magamon szeretnék változtatni, hogy egészen olyan legyek mint te: irgalmas és megbocsátó minden emberhez. Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!