Battaplébánia

Amikor Jézus a néphez intézett beszédét befejezte, Kafarnaumba ment. Ott betegen feküdt egy századosnak a szolgája, akit ura nagyon kedvelt. A szolga már a halálán volt. A százados, aki hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. Amikor ezek odaértek Jézushoz, kérlelték őt: „Megérdemli, hogy megtedd ezt neki, mert szereti népünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk.”
Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze voltak a háztól, a százados eléje küldte barátait ezzel az üzenettel: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Éppen ezért nem tartottam magamat méltónak arra sem, hogy hozzád menjek. Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. Bár magam is alárendelt ember vagyok, alattam is szolgálnak katonák. S ha azt mondom az egyiknek: „Menj!” – akkor elmegy, ha a másiknak meg azt mondom: „Jöjj ide!” – akkor odajön, vagy ha a szolgámnak szólok: „Tedd meg ezt!” – akkor megteszi.”
Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott. Megfordult, és így szólt az őt követő tömegnek: „Mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben.” Amikor a küldöttek hazaértek, a beteg szolgát egészségesnek találták.
Lk 7,1-10

Elmélkedés

Jézus csodáinak leírásakor az evangélisták először bemutatják a betegséget, amelyet a beteg személy kérése követ a gyógyulás reményében. Ezt követően történik meg a csoda, majd pedig annak bemutatása, hogy a betegségnek immár semmi nyoma sincs.

A mai evangéliumban olvasott történet egy olyan esetet mond el, amelyben nem a gyógyítás ténye áll a középpontban, hanem annak hite, aki Jézushoz fordul, jelen esetben a pogány katonatiszt hite. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” – fordul Jézushoz a pogány százados, aki tehát önmagát érdemtelennek nevezi. Azért is érdemes odafigyelnünk ezekre az őszinte és alázatot sugárzó szavakra, mert a jelenlévő zsidó elöljárók méltónak tartják a katonatisztet arra, hogy Jézus teljesítse kérését, meggyógyítsa a szolgáját, mert sok jót tett a zsidó néppel és a zsinagógát is ő építtette.

Jézus megteszi, amit a katona kér, meggyógyítja szolgáját. Úgy tűnik, hogy Jézus szerint is megérdemli a százados a jócselekedetet, de nem ugyanazért, tehát nem a tetteiért tartja méltónak őt, mint a zsidók, hanem a hitéért. A katona ugyanis egyértelműen kifejezi kérésével, hogy hisz Jézusban, hisz az ő gyógyító erejében és hisz Jézus halált legyőző isteni hatalmában.

A szentmisében a szentáldozást megelőzően a százados szavait imádkozva készülünk a Krisztussal való találkozásra. Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul az én lelkem. Engem mi tesz méltóvá, hogy Jézus hozzám jöjjön?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Egyház közösségében mindannyian megtapasztalhatjuk az üdvösséget, amelyet te a mennyei Atyától hoztál el nekünk és megérezhetjük az Atya szeretetét. Te azt kérted tanítványaidtól és azt kéred tőlünk, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan te szeretsz minket. Napjainkban is szükséged van apostolokra, akik készek a szolgálatra. Szükséged van tanúkra, akik küldötteidként szeretetedet közvetítik. Adj nekünk apostoli lelkületet, hogy a szeretet tanúi, szereteted hirdetői legyünk! Vezess minket az evangélium hirdetésének útján és mutass nekünk utat az üdvösség felé!

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”
Mt 18,21-35

Elmélkedés

Bocsáss meg!

A mai evangéliumban Péter apostol a megbocsátással kapcsolatban kérdezi Jézust, aki válaszul egy példabeszédet mond. A gonosz szolga, akinek az úr elengedte nagy tartozását, szolgatársának egy kisebb adósságot sem volt hajlandó elengedni. Az úr irgalmas volt, de a szolga kegyetlenül viselkedett, amiért el is nyerte büntetését a történet befejezésében. A hasonlat mondanivalója világos számunkra: bocsássunk meg az ellenünk vétő embertársainknak, hogy mi is számíthassunk Isten irgalmára!

A hétköznapi életben számtalanszor mondjuk: „Ne haragudj! Bocsáss meg! Elnézést! Bocsánat!” Egyszerűbb helyzetekben, amikor nem történt szándékos sértés, könnyen kimondjuk e szavakat, és a válasz is ugyanilyen könnyen érkezik: „Nem történt semmi. Nincs semmi gond.” Egy pillanatnyi zavar vagy váratlanul adódó kellemetlen helyzet feloldására alkalmasak ezek a szavak. Más a helyzet, amikor komolyabb sértésről, megbántásról van szó. Ilyenkor nehezebb a bocsánatkérő szavak kimondása és a megbántott személy részéről a megbocsátás is. Ilyenkor mindig a két személy jövőbeli kapcsolata forog kockán. Meddig tudja az egyik fél magában hordozni azt a terhet, hogy megbántotta embertársát, barátját, házastársát vagy munkatársát és nem kért tőle bocsánatot? És meddig tudja a sértett személy magában hordozni annak terhét, hogy nem tudott szívből megbocsátani?

Helyes az a törekvés, ha az összekuszálódott, megromlott kapcsolatokat minél előbb próbáljuk helyrehozni. A tétlen várakozás, a bocsánatkérés halogatása nem fogja helyrehozni a hibát. A tüskét érdemes mielőbb kihúzni. Így is időbe fog telni a seb gyógyulása, de ha ki sem húzzuk, akkor elfertőződik, elmérgesedik. Ugyanakkor bizonyos esetekben idő kell a bocsánatkéréshez és időre van szükség a megbocsátáshoz. Ha valaki nem látja be mindjárt az elején, hogy hibázott, megbántotta a másikat, és úgy gondolja, hogy neki van igaza, akkor időt kell adni számára, hogy átgondolja a történteket, belássa saját hibáját és ezt követően kérjen bocsánatot. A másik oldalon szintén előfordulhat az, hogy valakit annyira váratlanul ért vagy annyira érzékenyen érintett a sértés, hogy hiába kérnek tőle bocsánatot, ő nem képes azonnal túllépni a helyzeten. Időre van szüksége ahhoz, hogy kiengesztelődjön azzal, aki megbántotta őt. Bármelyik oldalon is állunk egy adott élethelyzetben, mindig tanúsítsunk türelmet, adjunk időt, lehetőséget a másik személynek. A vádaskodás, a másik személy hibáztatása, a magunk igazához való túlzott ragaszkodás nem fog előbbre vinni és nem fog segíteni a probléma megoldásában. A hamar alkotott ítélet ritkán szokott helyesnek bizonyulni. A hamar alkotott ítélet szinte kivétel nélkül egyoldalú, amely csak az egyik fél szempontjából nézi a történteket és nem veszi figyelembe a másik személyt. Ne legyünk biztosak a magunk ítéletében, ha közben meg sem hallgatjuk a másik felet, nem is törekszünk arra, hogy megértsük őt.

A megbocsátás nem gyengeség és a megbocsátás nem abból fakad, hogy tehetetlenek vagyunk a másik személyben lévő rosszal szemben. Isten sem ilyen lelkülettel bocsát meg nekünk, hanem azért, hogy kinyilvánítsa szeretetét és így helyreálljon a vele való kapcsolatunk. Tanuljuk meg Istentől az irgalmas lelkületet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre!

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Nincs jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincs rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hiszen a szív bőségéből szól a száj! Miért mondjátok nekem: „Uram, Uram!” – ha nem teszitek, amit mondok?
Megmondom nektek, kihez hasonlít az, aki hozzám jön, hallgatja tanításomat, és tettekre is váltja: hasonlít ahhoz a házépítő emberhez, aki mélyre ásott, és az alapot sziklára rakta. Jött az árvíz, rázúdult a házra, de nem tudta azt összedönteni, mert jó alapra épült. Aki viszont hallgatja tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít ahhoz az emberhez, aki házát alap nélkül építette a puszta földre. Amikor rázúdult az árvíz, háza azonnal összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle.
Lk 6,43-49

Elmélkedés

Jézus nemcsak egykori tanítványaihoz intézi szavait, hanem kifejezetten megszólítja leendő követőit, bennünket is. Nem elég az ő tanítását hallgatnunk, de az sem, ha Urunknak nevezzük őt, mert ostobák vagyunk, ha csupán a fülünknek szól a szava. Azt kéri, hogy tanítását valósítsuk meg életünkben. Ha a szívünkhöz szól tanítása és a mindennapi jócselekedetek gyakorlására ösztönöz minket, akkor bölcsek vagyunk.

A házépítő emberről szóló példabeszéd arra világít rá, hogy nem elegendő, ha megelégszünk Jézus tanításának hallgatásával, hanem életünket erre a tanításra, mint igazságra érdemes alapoznunk. Oktalan és felelőtlen volna részünkről, ha nem engednénk, hogy a mi Urunk tanítása formáljon minket és jócselekedetekre ösztönözzön. Ő nem egyszerűen egy eszmére, egy tanra akar minket tanítani, hanem saját életformájára. Akkor értettem meg igazán szavait, ha életközösségre lépek vele, minden gondolatom az övé, akaratomat átengedem neki, s minden jót érte teszek. Ha nem veszem komolyan szavait, nem veszem komolyan személyét sem.

A házépítés hasonlata ugyanakkor azt is szemlélteti, hogy Krisztus-követésünket és vallásosságunkat nem tekinthetjük földi életünkben befejezettnek, hanem szüntelenül építkeznünk, fejlődnünk, növekednünk kell. Építsünk Krisztusra, fejlődjünk lélekben őbenne és ő növekedjék bennünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Hálatelt szívvel imádunk, magasztalunk és dicsőítünk Téged! Mutasd meg nekünk szeretetedet! Urunk Jézus, igaz közbenjárónk az Atyánál! Te jól ismersz minket és ismered szükségleteinket. Engedd csak azt kérnünk, ami javunkra szolgál, s ami lelkünk üdvösségéhez szükséges. Ámen.