Battaplébánia

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, készítek itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította el őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”

Mt 17,1-9

Elmélkedés

A dicsőség fényében

Hitünk szerint mindazok, akik üdvözülnek, „színről színre láthatják az Istent.” Ezt a kiváltságot az ember földi élete során nem kapja meg, csak halálunk után részesedünk benne. Most a hitben élünk, a feltámadás után pedig megláthatjuk Istent a maga valóságában és dicsőségében, s ez örökké tartó, végleges adomány lesz számunkra. Amikor Isten megteremtette az embert, párbeszédet kezdeményezett és közösségre lépett vele, akkor nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy az ember látni akarja őt és el akar jutni Isten teljes megismerésére. Ezt a megismerést azonban Isten korlátozta a földi élet időszakára. Nem rejtőzik el előlünk teljesen, feltárja önmagát, megmutatja szeretetét és jóságát, de mindez még nem az ő teljes megismerése. Azt akarja, hogy vágyakozzunk utána, keressük őt és válaszoljunk hívására, szeretetére.

Az embernek ezt a vágyakozását talán Mózes története szemlélteti a legjobban, aki ezzel a kéréssel fordul Istenhez: „Hadd lássam meg dicsőségedet” (Kiv 33,18). Isten azt válaszolja neki, hogy megmutatja előtte fényességét és kimondja Mózesnek saját nevét, de a szikla mélyedésébe fogja rejteni Mózest, kezével elfedi őt, és hozzáteszi: „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Hiába vágyakozik tehát Mózes és bármelyik ember Isten teljes megismerésére, látására, ez csak a túlvilágon lehetséges.

A prófétai látomásokban szintén szó esik Istenről, de egyetlen próféta sem állítja azt, hogy magát Istent látta volna, inkább csak arról van szó, hogy látják Isten trónját, Isten dicsőségét. E hagyomány folytatódik az újszövetségben is. Szent Pál apostol például a következőket írja Timóteusnak címzett levelében: „Isten megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat” (1Tim 6,16). A korintusiaknak szóló levél szeretet-himnuszában ugyanezzel a gondolattal találkozunk: „Most még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre” (1Kor 13,12). Isten színelátását Jézus a hegyi beszéd boldogság-mondásaiban nem a jelen életben megtapasztalható valóságként, hanem a jövőre vonatkozó ígéretként fogalmazza meg: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8).

Mindezek ismerete szükséges ahhoz, hogy megértsük Jézus színeváltozásának eseményét és annak jelentőségét, amit a mai napon ünneplünk, s amely eseményről az evangéliumban olvashatunk. A három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János a hegyen a dicsőség fényében, ragyogásában láthatja Jézust, mintegy bepillantást nyerhetnek abba a dicsőségbe, amely Mesterükre vár a feltámadást követően, s amely dicsőségben részesednek mindazok, akik az üdvösségre jutnak. Mindez azonban még nem Isten színről színre látása. Ezért csak hallhatják a mennyei Atya hangját, a Fiúról szóló tanúságtételét: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”

A középkori teológusok felvetették azt a kérdést, hogy az örök életben Isten látása vagy Isten szeretete lesz-e az ember tökéletes boldogságának az alapja? Vajon Isten látása ébreszti és élteti bennünk az Isten iránti szeretetet vagy a szeretetnek köszönhetően láthatjuk meg Istent? Evilági halandóként lehetetlen eldönteni a kérdést, mert nem tudhatjuk, hogy beszélhetünk-e bármelyik, azaz az Isten-látás vagy az Isten-szeretet elsődlegességéről az üdvösség világában. De talán nem is szükséges, hogy a földi élet során minden kérdésünkre választ kapjunk. Elég nekünk a vágyakozás, hogy eljussunk Isten színelátására és örökké tartó szeretetére.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Színeváltozásod alkalmával istenségedet, isteni dicsőségedet tártad fel a kiválasztott apostoloknak. Azért mutattad meg isteni dicsőségedet Péternek, Jakabnak és Jánosnak a Tábor-hegyen, hogy kereszthalálodat látva ne veszítsék el reményüket. Ők később, erre az eseményre gondolva megérthették, hogy a szenvedés útjának végső állomása nem a halál, hanem az Isten által ajándékozott új élet, a feltámadás, amely révén az örök dicsőségbe jutunk. Életünk egyes pillanataiban ugyanúgy átérezhetjük Isten közelségét, ahogyan azt megtapasztalta a három apostol. Add, hogy amikor a kereszthordozás nehézségeit érezzük, szívünkben ott éljen a feltámadás és az isteni dicsőség megtapasztalásának reménye!

Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki.
Mt 14,1-12

Elmélkedés

Gimnáziumi tanulóéveim alatt csupán néhányszor volt lehetőségem megtekinteni a Pannonhalmi Főapátság barokk ebédlőjét, amelynek egyik festménye Heródes lakomáját és Keresztelő János fővételét ábrázolja, tehát azt a jelenetet, amelyről a mai evangéliumban olvasunk. A festmény felett Szent Ambrus püspök egyik beszédéből vett idézet olvasható (latinul): „A kegyetlenség kívánta meg ezt a fogást, hogy táplálja a vadságot, amelyet nem elégített ki a lakoma.” Az idézet rendkívül pontosan jellemzi azt a kegyetlen lelkületet, amely Keresztelő Szent János halálához vezetett, s amely éppen ellenkezője annak, amiről az ünnepi vagy akár hétköznapi étkezések szólnak.

Az étkezés a szeretet, a megosztás, a barátság gesztusa a legtöbb esetben, mégis olykor éppen az ellenkezőjévé válhat, s kegyetlen gyilkossághoz vezethet. Az utolsó vacsoránál is jelen van az árulás. Miközben Jézus szeretetét az apostolok lábának megmosásával, majd az Oltáriszentség alapításával kinyilvánítja, egyik apostolának fejében gonosz gondolatok járnak és engedi, hogy lelkét a gonosz lefoglalja.

Milyen lélekkel ülök le Jézus asztalához? Hogyan veszek részt az ő lakomáján, a szentmisén? Hogyan fogadom az Úr nagy ajándékát, az Oltáriszentséget, amelyben önmagát adja nekem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Segíts, hogy fényed hordozói lehessünk, bármerre visz utunk. Töltsd el szívünket életadó Lelkeddel, itass át és végy birtokba minket oly teljességgel, hogy életünk már csak a Te kisugárzásod legyen. Ragyogj át rajtunk, és úgy élj bennünk, hogy mindenki, akivel találkozunk, a Te jelenlétedet érezze meg általunk. Többé már ne minket lássanak, hanem egyedül Téged, Jézus. Maradj velünk, s akkor úgy ragyoghatunk, ahogyan Te ragyogsz, s világossággá válhatunk mások számára is.

„Az emberek … gyakran, mert a Gonosz rászedte őket, belevesztek okoskodásukba és Isten igazságát hazugsággal cserélték föl azáltal, hogy inkább szolgáltak a teremtménynek, mint a Teremtőnek … Az Egyház az evangélium hirdetésével hitre és a hit me…

A Fatima titkáról szóló legutóbbi cikkében Steve Skojec, a OnePeterFive alapítója és szerkesztője, ismeretem szerint először közölte angol nyelven a római exorcista, Gabriele Amorth atya (+2016) szavait Padre Pióról és a Fatima harmadik titok ismere…

Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát.
Mt 13,54-58

Elmélkedés

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus nem tud csodákat tenni Názáret városában, mert az ott lakók hitetlenül fogadták, amikor a zsinagógában tanítani kezdett. Arról a városról van tehát szó, ahová az egyiptomi tartózkodás után a Szent Család visszatért, s ahol Jézus gyermekkorát és ifjúságának éveit töltötte egészen nyilvános működésének megkezdéséig, azaz mintegy harminc éves koráig. A názáretiek azt gondolták, hogy jól ismerik Jézust, hiszen gyermekkorától fogva közöttük nőtt fel. Amikor mostani fellépésekor olyan dolgokat tanít nekik, amire nem számítottak, hitetlenkedve csodálkoznak szavain. S amikor hallják a másik városokban általa tett csodákat, akkor meglepődnek, majd megbotránkoznak, mert emberi elvárásaik szűk keretébe nem fér bele Jézus. Csak az embert ismerik, de nem ismerik fel Jézusban az Istent, aki isteni erejével rendkívüli tettekre képes. Ha hiszek Jézus istenségében, nagy csodák történnek velem is.

A názáretiek hitetlensége és elutasítása előrevetíti Jézus sorsát. Elítéléséhez és kereszthalálához az vezetett, hogy nem ismerték fel személyében az Atya küldöttét, a Megváltót. Isten egy ideig engedi, hogy az ember átadja magát a hitetlenségnek, az engedetlenségnek, a gonoszságnak. A végső szó, a végső ítélet azonban Istené.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet.