Németh István tartott a múlt héten a Szent László Templomban a Hősök napja alkalmából beszédet.

 

A Hősök Napja alkalmából három hősi erényekkel rendelkező katonát szeretnék bemutatni, akik más indíttatással, társadalmi állással és más érdeklődési területtel rendelkeztek.

Mint látni fogjuk, bár egymástól különböztek, egy közös bennük. Nem elég bátornak lenni, nem elég a szerencse, nem elég az önfeláldozás akarata, az ellenséggel szembeni irgalmat is kell gyakorolni, lovagiasnak is kell lenni. Az Örök Bíró előtt is vállalhatónak kell a tetteknek lenni!

Stanicz Mihály közkatona

A Sopron megyei Sopron-Lövőn született, nevét az Első Világháború után Sólyomvárira magyarosította. A Nagy Háború előtt a Déli-vasútnál földmérő volt. Erősen érdeklődött a technika és a műszaki megoldások iránt. Tényleges katonai szolgálatra a Soproni 76. gyalogezredhez került. Magam pont ennek az ezrednek a tanulmányozásában ismertem meg világháborús szereplését. Kerestem apai nagyapám I. világháborús tevékenységének színhelyeit, így akadtam rá Sólyomvári Mihály naplószerű írására. „Mint közlegény a Vérmezőkön” 1934-ben Sopronban kiadott könyvére. Innen ragadok ki epizódokat, ami által értékes, a hősiesség fokát gyakorló katonát ismerhetünk meg benne. A könyv elfogulatlanul, meglehetősen reálisan mutatja be a 76. gyalogezred tevékenységét a Világháborúban úgy ahogy egy érdeklődő olvasott, a katonai erényeket gyakorló közkatona láthatta a hadsereget.

Minden lehetséges tanfolyamra jelentkezett, minden újítást igyekezett a harc során alkalmazni, és kipróbálni, nagyszerű segítsége lehetett közvetlen feletteseinek.

az első ütközet Galíciában Polichna térségében volt, az orosz hadakkal ütközött meg több közös hadseregbeli ezred. Nagy veszteségekkel vívták ki a győzelmet. Stanicz Mihály a századát úgy juttatta egy válságos időszakban lőszerhez, mert az elfogyott, hogy a golyózáporban egyedül elkúszott egy több száz méterre lévő elesett bajtársa mellett lévő 70 kilós lőszerekkel teli ládáért, és azt időben elcipelte a veszélyeztetett állásokra.

A következő csata színhelye Pavlov, itt harc közben súlyosan megsebesül, rengeteg vért veszít, az ezred győzelme után két napig nem viszik el a harctérről, csak vizet adnak neki, olyan reménytelennek látják állapotát. Majd mégis hordágyra teszik, mert már gyanúsan sokat kibírt. Kórházba kerül. Átlőtték a mellét, de nem érte a golyó a tüdejét. Speciális kezelésre van szüksége, elviszik Bécsbe. 1914 őszén szép leírást ad Bécsről. Amikor a sebesült szállító autóból kiveszik és hordágyra teszik, a gyalogosok megállnak mellette és éltetik, ünneplik a magyar sebesültet, a hőst. Egy jó módú hölgy is üdvözli és húsz koronát akar neki adni. Ő ezt nem fogadja el, azt mondja Ő nem koldus, mire a hölgy elismerően megjegyezte, íme egy magyar, akinek van önérzete. Egy Úr száz darab kiváló minőségű szivart ad át részére.

A kórházban érdekes afférja támad a szín román ajkú közös hadseregbeli katonákkal, mint egyetlen magyarnak. Rendszeresen gúnyolják, ugratják egymás között, míg egy alkalommal le akart ülni, de kirántják alóla a hokedlit, a kezében lévő csajkát, amiben kukorica kása volt, az egyik röhögő képébe vágta, amitől nem csak a kása borította be a képét, de az orra vére is eleredt. Megmutatta, hol a határ, lett respektje.

Feljavul, majd visszatér ezredéhez, de az már útban van 1916 novemberében az olasz frontra.

Görcz mellett foglaltak állást, a parancs az volt, nem lehet fegyvert használni. Közben az olaszok rendszeresen vadásztak a mieinkre, egy alkalommal egy citromra csavart papírt dobtak be a lövészárokba az olaszok. Az volt ráírva: „Vagy megszöktök, vagy megdöglötök”. Kérték a magyarok a fegyver használat visszaállítását. Meg is engedték, Stanicz Mihály mesterlövész volt, kapott egy távcsöves puskát, és a többiek figyelmének közepette bravúros módon, tökéletes találatokat produkált. Volt, hogy az olasz katonát célozta, és szólt, figyeljétek a bal alsó lábszárát fogom meglőni, könyörgőre fogták: „lődd fejbe”. Nem, szegény hadd éljen, és lőtt. Az olasz pedig a bal lábát húzva üvöltött fel.

Éjszaka eredményes támadás (roham) a harmadik olasz állásokig. Pár nap múlva átdobtak egy narancsot, rajta egy papír: „Ne lőjetek, mi sem lövünk”. Az ellenség elismerte az ellenfelet. Az volt a baj, hogy a parancsnokok nem respektálták az ilyen „külön békéket”, de a távol lévő olasz tüzérség se.

Egy alkalommal ismét próbálkoztak az olaszok a mi állásainkat megrohamozni, és azt veszik észre, hogy nem csak a rohamozó ellenséget segíti a tüzérség, de hátulról is kapják a tüzérség lövéseit, saját tüzérségünk lövi a gyalogságot, hullanak az emberek, hiába az ordítás, a rakéták kilövése, sárga zászló feldobása, a tűz nem szűnik. Stanicz Mihály visszarohan a tüzérségi állások felé önhatalmúlag, hogy megnézze mi folyik ott, egy cseh főhadnagy irányítja a lövegeket, nincs idő magyarázkodni, előveszi revolverét és homlokának tartja. Németül utasítja, hogy tüzet szüntessen, így már tudta miről van szó. Másnap jelentést készített az eseményről és maga gondoskodott a megfelelő parancsnokhoz juttatásáról. Rendszeresen önként vállalt különleges szolgálatokat, felderítéseket. Az ezred állásaitól soha nem vonult hátra. Nem szenvedett vereséget, az olasz hadszínteret parancsra hagyták el, tisztjeik vezetésével, fegyvereiket megtartva.

Az összeomlás előtt egy légnyomásos kezelésre még Bécsbe egyszer kórházba került, most is leírja Bécset. Már nem éljeneznek (1917), ha sebesült magyar katonát látnak. Mindenütt kéregetnek, így a kórházban is. Míg Stanicz Mihály rendszeresen a kenyér fejadagját odaadta kisfiú testvérkének, aki apa nélkül maradt, de a többi magyar szíve is meglágyult a háború nyomorúsága láttán, minden katonának meg volt az élelmezett kis hadi árvája.

Így volt ez az olasz fronton is, a birtokukba jutott élelmiszereket megosztották a környék lakosságával.

Önmagában az is óriási érdem, hogy egy közkatona leírta 1934-ben 280 oldalon ezredének és saját magának háborús viszontagságait.

Könyvét így zárja:

„Kövesd mindig magyar szívedet!

De a magyar igazságból ne engedj!

Add meg mindenkinek ami őt megilleti!

Add meg mindenkinek amit te is szeretsz!

Ne vedd el, magyar, a magyartól azt amit ha tőled elvesznek neked fáj!

Higgy Istenben!

Szeresd testvéredet!

Szeresd a magyart!”

Stanicz Mihály a háború alatt nősült, és született egy kislánya, ami segítette a túlélésben.

Záró gondolat:

Mennyei Atya kérünk engedd „kimenőre”, nem ezt a három, de valamennyi Magyar Hőst a mai napon, a Szentlélek gyújtson fényt általuk minden magyar szívben, hogy az elsötétedett Európa megvilágosodjon.

 

 

Százhalombatta, 2014. május 25.

 

 

Németh István

Tóth Ernő

KÉSZ Százhalombattai Szervezete