Battaplébánia

Abban az időben: Jézus kiment az Olajfák hegyére. Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal.
Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”
Jn 8,1-11

Elmélkedés

Az irgalmas Isten előtt

A házasságtörő nő nem a maga akaratából, hanem az őt elítélők kényszerítése miatt találkozik Jézussal, és az ő személyén keresztül Isten irgalmával. A történet olyannyira szép üzenetet fogalmaz meg az irgalmasságról, hogy nem is János evangéliumába illik, hanem Szent Lukács művébe, aki az evangélisták közül a legnagyobb figyelmet szenteli az isteni irgalmasság bemutatásának Jézus példabeszédei és más tanításai során. Lényeges, hogy nem egy példabeszédről, nem egy kitalált történetről van szó, hanem egy olyan esetről, amely a valóságban is megtörtént.

A történet hátterét röviden mutatja be János evangélista. Jézus napközben tanít a templomban, az emberek szívesen hallgatják. Estére kimegy az Olajfák-hegyére, majd reggel visszatér a templomba. Újra köré gyűlnek az emberek, hogy hallgassák tanítását. Ekkor jelennek meg az írástudók és a farizeusok, akik magukkal hozzák a megvádolt asszonyt. Jézushoz intézett szavaikkal nyomban feszültséget keltenek. Olyan érzésünk támad, mintha teljesen mindegy volna nekik, hogy mi lesz az asszony sorsa, halálra kövezik vagy életben marad, nekik most az a fontos, hogy Jézus szavaiban kifogásolnivalót találjanak. Kérdésükben szembeállítják a mózesi törvényt és Isten irgalmasságát, amelyről Jézus oly sokat tanít. Mózes törvénye ugyanis úgy rendelkezik, hogy halált érdemel az a nő, aki házasságtörést követ el, meg kell őt kövezni. Ezt a törvényt idézik fel Jézusnak, aki persze az emlékeztető nélkül is jól ismeri a törvény rendelkezését. A farizeusok szándékosan keltenek feszültséget a törvény előírása és az irgalmasság között, szándékosan hoznak létre kérdésükkel egy csapdahelyzetet. Ha Jézus helyesli az asszony megkövezését, akkor azzal vádolhatnák, hogy az irgalmasságról, a megbocsátásról hirdetett tanítása üres és álszent. Ha pedig felmenti az asszonyt, akkor az a vád éri, hogy nem tartja tiszteletben a vallási és társadalmi élet alapjául szolgáló mózesi törvényt. Jézus azonnal átlátja a helyzetet, felismeri a kérdezők rossz szándékát, ezért nem válaszol azonnal, nem felel indulatból. Írni kezd a föld porába, hogy mindenki elgondolkozzon közben és megnyugodjon. A kérdezőket nem érdekli, hogy Jézus mit ír a porba, hanem tovább faggatják, választ sürgetnek tőle. És meg is kapják a feleletet: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Ez a válasz kifejezi, hogy nem akarja eltörölni, megszüntetni a törvényt, ugyanakkor jelzi azt is, hogy senkinek nincs joga ítélkezni a másik ember felett, mert valójában mindenki bűnös, és az ítélkezés Istenre tartozik.

Ez a válasz már elgondolkodtatja az írástudókat és a farizeusokat, ők is jól tudják, hogy nem vonhatják majd ki magukat az isteni ítélkezés alól. És a válaszból mi is megértjük: ha az igazságosságot tartjuk a legfőbb elvnek emberi kapcsolatainkban, akkor velünk szemben is az ő igazságosságát fogja érvényesíteni Isten, azaz megkapjuk majd tőle a bűneinkért járó büntetést. De ha az igazságosság könyörtelen hangoztatása helyett teret engedünk a megbocsátásnak, akkor mi is számíthatunk Isten irgalmára.

A történet Jézus bátorításával fejeződik be: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Az irgalom új lehetőséget ad. Amikor megbocsátok embertársamnak, új lehetőséget adok neki. Amikor Isten megbocsát nekem, akkor új lehetőséget kapok tőle, hogy neki tetszően éljek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Jézus! Te nem a bűnös asszony múltjára voltál kíváncsi, ezért nem faggattad őt. Ő nem állt neki mentegetőzni, nem akarta titkolni bűnét és nem volt szándékában személyes felelősségét kisebbíteni. A te figyelmed a múlt helyett a jövőre irányul. A bűnt helyteleníted, elítéled, de az embert nem akarod elítélni. Te azért jöttél, hogy megmentsd a bűnösöket és megtérésre indítsd őket. A te isteni irgalmasságod túllép a mi bűnös múltunkon és elindít minket a remény, a megigazulás útján. Elismerjük, hogy az emberi ítélkezések a porba alázzák a másik embert, de a te irgalmasságod felemel, talpra állít, lehetőséget ad egy új életre.

Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép közül egyesek felkiáltottak: „Ez valóban a Próféta.” Mások meg azt mondták: „Ez a Messiás.” Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: „Hát Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?” Erre szakadás támadt a nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok felelősségre vonták őket: „Miért nem hoztátok őt ide?” A szolgák mentegetőztek: „Ember így még nem beszélt!” Erre a farizeusok rájuk förmedtek: „Csak nem vezetett titeket is félre? Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor az egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste Jézust, így szólt: „A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül, hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat) cselekedett.” A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy? Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!” Ezután mindegyikük hazatért.
Jn 7,40-53

Elmélkedés

A Sátoros-ünnep utolsó napján történt eseményeket olvassuk a mai evangéliumban. A főpapok és a farizeusok miután értesültek arról, hogy Jézus nyilvánosan tanít a templomban, szolgákat küldenek, hogy fogják el és vezessék a főtanács elé. János evangélista kiemeli, hogy a tanítást hallgatók körében megoszlás keletkezik, egyesek prófétának és Messiásnak nevezik Jézust, mások viszont ismételten földi szármázásáról beszélnek. Ez utóbbiak tehát tudják, hogy Jézus a galileai Názáretből származik, de onnan nem jöhet a Messiás. Betlehemi születéséről viszont nem tudnak.

A zsidó főtanácsban szintén megosztottság mutatkozik. Nincs egyetértés abban, hogy mit tegyenek Jézussal. Nikodémus megszólalása érdekes helyzetet teremt. Jézus személyével kapcsolatban is a törvény megtartását szorgalmazza azoknak, akik amúgy éppen arról voltak ismertek, hogy a legaprólékosabban ragaszkodtak a törvények pontos megtartásához, most viszont, amikor távollétében és kihallgatása nélkül ítéletet mondanak Jézusról, könnyen átlépik a törvényesség határát.

A kérdés, hogy honnan származik Jézus, továbbra is nyitott marad. A főtanács tagjainak szándéka, hogy mit tegyenek Jézussal, még nem végérvényes. Még nincs döntés, nem hoznak határozatot, hanem megmaradnak bizonytalanságukban.

Az én számomra pedig továbbra is ugyanaz a kérdés: Hiszem-e, hogy Jézus a Messiás, ő a Megváltóm?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

A csodálatos kenyérszaporítást követő viták után Jézus Galileában működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók Sátoros-ünnepe. Miután rokonai elzarándokoltak az ünnepre, Jézus is fölment utánuk Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan, hanem titokban. Amikor a templomban tanítani kezdett, a jeruzsálemiek közül néhányan ezt kérdezték: „Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme, nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A Messiásról pedig, ha majd eljön, senki sem tudja, honnan való.” Erre Jézus, aki a templomban tanított, emelt hangon odaszólt: „Ti ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem. Az Igaz (Isten) küldött engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája.
Jn 7,1-2.10.25-30

Elmélkedés

Az evangéliumi történet azzal indul, hogy a Sátoros-ünnep alkalmával Jézus a jeruzsálemi templomban tanít. Tudja, hogy a zsidó vallási vezetők el akarják őt fogni, ezért titokban érkezik a többi zarándok között a városba, ott viszont vállalja a nyilvános fellépést. A nép elcsodálkozik ezen, mert valószínűleg tudomásuk van a vezetők szándékáról, most viszont azt látják, hogy Jézus zavartalanul tanítja a népet, senki nem akadályozza meg őt ebben. A nép találgatni kezdi, hogy vajon fordulat állt-e be a vezetők Jézushoz való viszonyában vagy sem? A vezetők részéről megmutatkozó hallgatást egyesek úgy értékelik, hogy talán már ők is elismerik az Úr messiási küldetését, az Atyától való származását.

Úgy látszik tehát, hogy lényeges kérdés volt Jézus származása. Rendkívüli tekintéllyel tanított, cselekedetei természetfeletti hatalomról tanúskodtak, tehát szavai és tettei az Atyától való származására utaltak. De sokan ismerték családját, földi származását. Ezek szerint ő is csak ember, ugyanolyan ember, mint mindenki más. De akkor honnan van rendkívüli hatalma?

Válaszában Jézus arról tanít, hogy egyesek ugyan valóban ismerik földi származását, de ez még nem mond el mindent az ő személyéről. Földi származásához, emberségéhez még hozzá kell tenni isteni származását, azt, hogy ő valóban Isten, aki az Atyától jött.
Hiszem-e, hogy Jézus az Atya küldötte? Hiszem-e, hogy ő a Megváltó?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te kicsinnyé lettél, amikor Isten létedre emberi testet vettél fel és közöttünk éltél. Egész életeddel példát adtál nekünk a kicsik alázatos szolgálatára. Taníts minket arra, hogy felismerjünk téged minden emberben, a kicsinyekben is és téged szolgáljunk mindenkiben!

Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak: „Ha én tanúskodom önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz. Ti (Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni. Mellettem nagyobb bizonyítékok szólnak, mint János tanúskodása: az én tetteim, amelyeket az Atya akaratából cselekedtem. Azok bizonyítják, hogy az Atya küldött engem. Tehát maga az Atya, aki küldött engem, ő tett tanúságot mellettem. Ti viszont sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. De még igéje sem marad bennetek, mert nem hisztek abban, akit ő küldött. Vizsgáljátok meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet! Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az (örök) életet. Emberektől nem fogadok el dicsőítést. Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik? Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek, hogyan hinnétek az én tanításomnak?”
Jn 5,31-47

Elmélkedés

Az elmúlt napok gondolatait folytatja a mai evangélium, amelyben arról olvasunk, hogy Jézus az Atya küldötte, de az emberek nem hisznek benne, elutasítják személyét. Ez a gondolat rögtön János evangéliumának bevezetésében is megjelent már, amikor az Ige megtestesüléséről beszél, akit a világ nem ismert fel és nem fogadott be (vö. Jn 1,10-11).

Az Atya az ő Fiára, Jézusra bízta az üdvösség művét, ezért minden ember üdvössége az ő személyétől függ. Egyedül Jézus az üdvösség közvetítője, az ő megváltó kereszthalálának köszönhetően juthatunk el az örök életre. Azt szeretné, ha az emberek hinnének benne, hinnék azt, hogy valóban ő az Atya küldötte. Azt szeretné, ha az emberek elfogadnák tanítását és követnék életmódját, mert egyedül Krisztus követése biztosítja számunkra azt, hogy az Atyához juthatunk.

A hithez szükséges, hogy az ember meggyőződjön a hallott tanítás igazságáról. Mivel Jézus olyan dolgokat állít önmagáról, amelyek felülmúlják az emberi tapasztalatokat és az emberi érzékelés lehetőségeit, ezért kijelentéseinek elfogadásához valóban hitre van szükség. Ezt a hitet ébreszti fel vagy erősíti meg a mennyei Atya tanúságtétele Fiáról, Jézusról. A cselekedetek ugyanis, amelyeket az Atya nevében tesz, igazolják, hogy az Atyától származik. Mindez nem csak Jézus csodáira, hanem egész életére vonatkozik, tehát halálában és feltámadásában is az Atya akaratának megnyilvánulását láthatjuk. Láthatjuk akkor, ha valóban hiszünk Jézusban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, irgalmas Atyám! Öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Öröm számomra, hogy megbocsátod bűnömet. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, és elismerem, hogy irgalmas Atyám vagy. Te mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Bocsáss meg nekem, Istenem!

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.”
Jn 5,17-30

Elmélkedés

A Beteszda-fürdőben történt gyógyítás után tovább folytatja János evangélista annak bemutatását, hogy a zsidó vallási vezetők miért fordulnak szembe Jézussal. A gyógyítás szombaton történt, ami önmagában is bűnös dolog, a szombati nyugalomra vonatkozó törvény megszegése az ő szemükben. Ezt követően Jézus kijelentése tovább fokozza az indulatokat. Azt állítja ugyanis, hogy a harmincnyolc éve béna ember gyógyulása az ő Atyjának köszönhető, azaz Istennek, aki szüntelenül, még szombaton is munkálkodik, kiárasztja irgalmát az emberekre. A mindenható Istent tehát az Atyjának nevezi Jézus, amit mi hittel elfogadunk, de ennek elfogadása az egykori zsidó emberek számára nem volt könnyű. Ők úgy értelmezték a kijelentést, hogy Jézus Istenné teszi magát, Istennek tartja magát, amit egyetlen ember sem mondhat. Aki ilyet állít, az istenkáromlást követ el és a törvény szerint halálbüntetést érdemel.

A párbeszédből kibontakozik az a lényeges tanítás, ami az Egyház hitének része és a keresztény ember hitének tartalma Jézus személyéről: ő a mennyei Atya Fia, aki szeretetegységben és cselekvési egységben van az Atyával. Jézus nem tesz semmit önmagától, hanem csak azt teszi, amit az Atya kíván tőle. Engedelmessége példa mindannyiunk számára. Csak akkor nevezhetjük magunkat követőjének és tanítványának, ha hozzá hasonlóan, engedelmesen szolgáljuk a mennyei Atyát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb szíve oltalmaz. Az ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát dicsérjük mindörökké.

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés

Szent János evangélistára jellemző, hogy Jézus csodáinak elbeszélésekor nem elsősorban a betegség leírására és annak megszűnésére koncentrál, hanem sajátos tanításokat fűz valamennyi ilyen esethez. A mai evangéliumban is megfigyelhető az evangélistának ez a törekvése. Az a szándéka, hogy bemutassa, hogyan növekszik idővel a jeruzsálemi vallási vezetők szembenállása Jézussal. Az Úr mindig az Atya szeretetét és irgalmát mutatja meg csodáival, ezzel szemben az őt hitetlenül elutasítók csak saját emberi hagyományaikhoz ragaszkodnak és előítéleteik fogságában élnek. A csodát követő párbeszédekből feltárul számunkra az egyik oldalon az irgalmas Isten nagylelkűsége, a másik oldalon pedig az ember kicsinyessége.

A gyógyítás helyszíne a Beteszda-fürdő, amely egyrészt esővizet gyűjtött össze, másrészt földalatti vízforrások is táplálták. Ez utóbbiak időszakos feltörése hozhatta mozgásba a vizet, s ennek a korabeli néphit isteni működést, gyógyító hatást tulajdonított. Ebben a környezetben találkozik Jézus a harmincnyolc éve beteg emberrel, tehát egy olyan helyen, ahol mindenki a csodára várt. De honnan jön a csoda? A vízből, a föld alól? Vagy az égből, az Istentől? Jézus azért jött, hogy gyógyulást hozzon, mégpedig Isten irgalmának köszönhető gyógyulást. A gyógyító isteni kegyelem pedig azt a beteget éri el, akin nem segítenek az emberek, aki a leginkább elhagyatott, akinek szinte már alig maradt reménye a gyógyulásra.

Hiszem-e, hogy Isten a legnagyobb bajomban is tud segíteni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem mindig, különösen utolsó órámon. Engedd, hogy téged, akit most a kenyér fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
Jn 4,43-54

Elmélkedés

A mai evangéliumban egy gyógyító csodáról olvasunk, Jézus meggyógyítja a Kafarnaum városában élő királyi tisztviselő fiát. A leírás azonban abból a szempontból eltér a gyógyító csodáktól, hogy amíg más esetekben Jézus általában megérinti kezével a beteg testrészt és az a mozdulata eredményezi a gyógyulást, most viszont a beteg, halálán lévő fiú nincs is jelen, tehát Jézus távolból gyógyítja meg. A leírásnak ebből a módjából egyértelműen kiolvasható János evangélista szándéka, aki nem a gyógyulást, hanem a csodát eredményező hitet, az apa kérésében megmutatkozó hitet akarja hangsúlyozni. A történetben Jézus úgy áll előttünk, mint az élet ura, akinek nem akadály a földrajzi távolság, bármikor tud életet, új életet ajándékozni még távolból is.

Az apa hite azonban kezdetben még nem erős. Hisz Jézus gyógyító hatalmában, de úgy gondolja, hogy az a hatalom akkor fog megnyilvánulni, ha az Úr a beteghez megy. Ezért kéri, aztán pedig sietteti Jézust. A történetben és az apa magatartásában akkor következik be a fordulat, amikor Jézus kijelenti: „Menj csak! Fiad él.” Ez azt jelenti, hogy nem kell megismételni kérésedet és az sem szükséges, hogy a házadba induljak, hiszen kérésedet most teljesítettem. És ebben a pillanatban már nem gyenge, hanem erős hitűnek látjuk őt. Hisz Jézus szavának és elindul hazafelé. Ha nem hinne, bizonyára tovább győzködné Jézust, hogy tartson vele a beteghez.

Hiszek-e az Úr szavában? Hiszem-e, hogy Jézus egyetlen szava gyógyulást hoz számomra?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, a te küldötted vagyok, ezért mindenkor a te örömhíredet akarom továbbadni és rólad akarok tanúságot tenni. A te szereteted és irgalmad jele szeretnék lenni a világban, naponta gyakorolva az irgalmas szeretet cselekedeteit. Mindent a te nevedben akarok tenni, hogy te győzz a rossz és a gonosz felett. Vezess engem Szentlelked által, aki indít és megerősít engem és az egész Egyházat a küldetésben!

Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés

Ingyenes és kiérdemelhetetlen

A nagyböjti időszakban többször is felidézem magamban a tékozló fiú történetét. Ilyentájt szívesen nézegetem a különböző művészeti ábrázolásokat, amelyek sajátos látószöge vagy éppen apró részlete új szempontot ad a példabeszéd értelmezéséhez. Nem mintha a Jézus által mondott eredeti történet nem volna önmagában is elég gazdag és ne adna számunkra évtizedekre vagy akár egy egész életre elmélkedési témát, főként akkor, ha őszinte bűnbánattal lépünk rá az Atyához vezető útra, de mégis hasznos számunkra megismerni mások értelmezési szintjét is. A művészeti ábrázolások, festmények esetében persze mindig kétséges, hogy mit akar üzenni a művész, hiszen nem szokás részletes magyarázatot írni egy festményhez. Nem tudni tehát, hogy a művész valóban azt akarta-e üzenni alkotásával, amit a művészettörténészek vagy más szakértők belelátnak, vagy amit én belelátok szemlélésem, elmélkedésem során aktuális élethelyzetem miatt. Ez a kis kétely azonban ne rettentsen minket vissza attól, hogy elmélyüljünk egy-egy ilyen történetben.

Idén is előveszem az egyik legismertebb alkotást, Rembrandt festményét. A Jézus által mondott eset, amelyet egyesek talán csak egy kitalált történetnek tartanak, az idők során újra és újra megismétlődik. A fiú az apához, az apa a fiához hajol, a bűnbánat és az irgalom találkozása ez. A fiúnak nem volt könnyű a visszatérés, de vajon az apának könnyebb volt-e a visszafogadás? A várakozás biztosan nem volt könnyebb, mindketten megszenvedtek ezért a találkozásért, s talán éppen szenvedésük miatt fakad belőle percekkel később új öröm. A fiú részéről a visszafogadottság öröme, az apa részéről a megbocsátás öröme. Ezt az örömöt még a nehézszívű idősebb testvér sem tudja beárnyékolni. De a találkozás pillanata még nem az örömé, az ünneplés csak később következik. Most még csak szótlanul ölelik egymást, az apa tekintete nem fiára szegeződik, hanem a távolba, ahonnan visszatért, s ahová oly sokszor tekintett az elmúlt évek során. Talán minden nap. Még nem szokta meg, hogy tekintetének, nézésének új irányt ad a fiának hazatalálása. Még nem szokta meg, hogy gondolatait ne a bánat, hanem az örvendezés vezesse. A fiú tekintetét nem láthatjuk, arcát apja ruháiba rejti, de érzései mintha apjának arcán tükröződnének vissza. Nyugalom sugárzik ebből az arcból. A fiú részéről a nyugtalan, bűnös, elrontott élet után újra nyugalom, a hazatalálás, az apára találás, az irgalom elnyerésének nyugalma. Az apa részéről a reményteli várakozás beteljesedésének nyugalma, az együttérzés nyugalma, az új szeretet kezdetének nyugalma. Az irgalom, a megbocsátás ingyenes és kiérdemelhetetlen. Jól tudja ezt mind az apa az irgalom osztója és a fiú, az irgalom részese.

Isten irgalmát én sem tudom kiérdemelni. Lehet bármennyire is tökéletes, azaz szeretetből fakadó a bánatom, mégsem ennek érdeme a megbocsátás Isten részéről. Lehet bármennyire is erős bennem az elhatározás, hogy bűneimmel, bűnös múltammal szakítva a jó útra térek, mégsem ennek jutalma az Istentől felém áradó megbocsátás. Lehet bármennyire is őszinte és erős bennem az Isten szeretetében való újjászületés vágya, mégsem ennek jutalmaként részesülök Isten irgalmában. Hanem ingyen. Mert Isten irgalmas. Mert önmagát nem tagadja meg. Nem érdemlem meg, de ő mégis visszafogad szeretetébe. Ezért ölelem át hálával őt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, irgalmas Atyám! Öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Öröm számomra, hogy megbocsátod bűnömet. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, és elismerem, hogy irgalmas Atyám vagy. Te mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Bocsáss meg nekem, Istenem!

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lk 18,9-14

Elmélkedés

A mai evangéliumban olvasott tanítást Lukács evangélista „példabeszédnek” nevezi, de aligha járunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a valós életben is előfordulhatott az, amit Jézus megfogalmaz ebben a beszédben. Két emberről hallunk, akik a templomba mennek imádkozni, de úgy tűnik, hogy különböző szándék van a szívük mélyén. A törvénytiszteletéről ismert farizeus szavait inkább dicsekvésnek, mintsem alázatos imának nevezhetnénk: felsorolja mindazt, amit érdemnek tart vallásgyakorlatában. Istennek mondja el, aki mintha e dicsekvés nélkül nem is tudna róluk. A farizeus elhatárolja önmagát azoktól, akik a vallásosságban szerinte alacsonyabb szinten állnak, azaz nem tartják meg hozzá hasonló szigorúsággal a törvényeket. Egy öntelt, beképzelt, önmagát tökéletesnek, bűntelennek tartó ember beszél így.

A vámos egészen más lelkülettel lép Isten elé. Tudja, hogy ő egy bűnös ember, aki most azért lép a szent Isten elé, hogy bocsánatot kérjen. Teszi ezt alázattal, őszinte bűnbánattal. Még szemét sem meri az ég felé, Isten felé emelni, hanem szégyenkezve, lesütött szemmel mondja el bocsánatkérését. Csak egyetlen mondatot mond mellét verve: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”

A nagyböjti időben talán nekünk ezt az egyetlen mondatot kellene ismételgetnünk nap mint nap: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, ments meg minket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettek legyünk azzal, amit te adsz nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Az írástudók feladata, hogy a mózesi törvény előírásait értelmezzék és a törvény helyes megtartására tanítsák az embereket. A törvénymagyarázat azt jelenti, hogy konkrét élethelyzetekre alkalmazzák az isteni parancsokat. Ha a mindennapi életben az emberek között előfordult valamilyen vitás helyzet, akkor az írástudókhoz fordultak, akik olyan részeket kerestek a törvényben, amelyek megoldást adhattak a vitás ügyben. A különféle vallási vagy politikai csoportokhoz tartozó írástudók konkrét ügyek nélkül is vitáztak olykor arról, hogy bizonyos törvényi előírásoknak mi a helyes értelme.

A mai evangéliumi részben arról olvasunk, hogy egy ilyen vitába akarják bevonni Jézust. Bár Márk evangélista a kérdező írástudóval kapcsolatban nem említ ellenséges szándékot, mégsem mondhatjuk, hogy jóindulatú volt a kérdés, mert az előzményekben az írástudók először az adófizetéssel (vö. Mk 12,13-17), majd a feltámadással (vö. Mk 12,18-27) kapcsolatban tették próbára Jézust egy-egy vitában. A mostani kérdés arra irányul, hogy a törvények közül melyik a legfontosabb. Jézus válasza egyértelmű: a szeretetnél, amelyet mindenekelőtt Isten felé, valamint embertársaink felé kell gyakorolnunk, nincs fontosabb. A szeretet e kettős irányú parancsa minden más előírást felülmúl.

Megvalósítom-e ezt? Vajon valóban az a legfontosabb számomra, hogy szeressem Istent és embertársaimat?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Vezess végső célom, a mennyei Atya felé! Belátom, hogy egyedül a krisztusi út, a szeretet útja, a remény útja, a megbocsátás útja, az öröm útja, az igazi szabadság útja, az élet tiszteletének útja vezet az Atyához az örök üdvösségre! Segíts megtalálnom a helyes utat és támogass, hogy ezt az utat soha el ne hagyjam s azon meg ne álljak! Segíts kegyelmeddel, hogy mindig közelebb kerüljek az Atyához! Légy velem és te vezess életutamon! Vezess a szeretet útján!