Battaplébánia

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”
Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!”
Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,51-59

Elmélkedés

Krisztus teste

A Jézus által adott élő kenyérről szóló beszéd harmadik részletét olvassuk a mai evangéliumban, amely tanítás a csodálatos kenyérszaporítás után hangzott el. Jézus legfontosabb kijelentése itt hangzik el: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital.”

Az elmúlt két vasárnapon már elmélkedtünk a szentmiséről és a szentmisén való részvétel helyes módjáról. Most e gondolatokat folytatva elmélkedjünk az Istennel való csodálatos találkozásról, a vele való titokzatos egyesülésről, a szentáldozásról. A szentmise alkalmával a szentáldozást két cselekmény és egy sajátos mozzanat előzi meg. Az első cselekmény az Úr imádsága, a Miatyánk közös elimádkozása. A közösség a szentmisét végző pappal együtt imádkozik az Atyához. Ekkor már valóságosan köztünk van az átváltoztatott kenyérben és borban az Úr Jézus, aki velünk együtt imádkozik. A szentmisének ebben a részében mi válaszolunk Istennek, mi válaszolunk az ő szeretetére, amely válasz nem lehet más, mint hogy kifejezzük Isten iránti szeretetünket. Ennek szóbeli kifejezése a Miatyánk. Ezután jön a második cselekmény, a békerítus, amely annak kifejezése, hogy embertársainkat, a közösség valamennyi tagját is szeretjük. Az egymással való kiengesztelődés, a szeretet és a békesség Krisztustól jön, ő a forrása békességünknek. Ezért mondja a pap: „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor.” A béke, a testvéri szeretet nem magától teremtődik meg a közösség tagjai között, hanem annak forrása maga az Úr Jézus. E két cselekmény után következik a kenyértörés sajátos, jellegzetes mozzanata. A hívek talán nem is figyelnek fel a miséző papnak erre a mozdulatára, hiszen közben az Isten Báránya éneket éneklik, mégis nagyon fontos pillanat ez. A keresztények már a legkorábbi időkben „kenyértörésnek” nevezték a szentmisét. A jeruzsálemi hívek életét bemutatva Szent Lukács evangélista a következőket írja: „A kenyértörést házanként végezték, és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket” (ApCsel 2,46). A kenyértörésnek egyrészt gyakorlati oldala van, a kenyeret meg kellett törni, darabokra kellett törni, hogy szét lehessen osztani, s abból a közösség valamennyi tagja ehessen egy darabot. Másrészt jelképes cselekedet ez. Krisztus teste megtöretett a kereszten, ennek az egyetlen áldozatnak érdeméből nyertük el mindannyian a megváltást. A pap megtöri az átváltoztatott kenyeret, hogy az egyetlen kenyérből részesülhessenek a közösség tagjai, akik a szentáldozással, azaz az egy kenyérből való táplálkozással kifejezik eggyé tartozásukat.

Mindezek után következik a szentáldozás. A pap (és a hívek nagyobb létszáma esetén a segédkezők) kiosztja a megtört kenyeret, Krisztus testét. A hívek egyszerű kenyeret ajánlottak fel, most pedig visszakapják azt, de már átalakulva, átváltozva. Nem közönséges kenyér, hanem valóban Krisztus teste, s erről való meggyőződésüket, hitüket fejezik ki az „Ámen” szóval a szentáldozáskor. Szentségi találkozás, bensőséges egyesülés ez az Úr Jézussal, aki önmagát adja nekünk az Oltáriszentségben. Bár nem vagyunk rá méltók, az Úr szeretetből nekünk adja önmagát, hogy eljussunk az örök életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár kéréseink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád: adj meg mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre. Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk! Köszönjük, hogy nekünk adod magadat az Élő Kenyérben, az Oltáriszentségben. Örömmel fogadjuk el a te csodálatos és örök életet biztosító ajándékodat.

Egyszer gyermekeket vittek Jézushoz, hogy tegye rájuk kezét, és imádkozzék fölöttük. A tanítványok elutasították őket. Jézus azonban így szólt: „Hagyjátok csak a gyermekeket, és ne akadályozzátok meg őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa!” Azzal rájuk tette kezét, majd továbbindult.
Mt 19,13-15

Elmélkedés

A keddi evangéliumban már olvastunk arról, hogy az egymással versengő tanítványok elé Jézus egy gyermeket állít példaként és a gyermeki lelkületet ajánlja nekik. A mai rövid evangéliumi részben szintén gyermekek állnak a középpontban, akiket a tanítványok távol akarnak tartani Mesterüktől, de Jézus helytelenítve viselkedésüket magához hívja a gyermekeket és megáldja őket. Az Úr gyermekekre vonatkozó kijelentése szerint azoké a mennyek országa, az Isten országa, akik gyermeki lelkülettel rendelkeznek, azaz Atyjuknak tekintik Istent, bizalommal ráhagyatkoznak gondviselő szeretetére és kifejezik készségüket, hogy engedelmeskednek neki.

Jézus gyermekekhez való viszonyulásában, cselekedetében és szavaiban van egy világos, egyértelmű, nekünk szóló felhívás. Indulj bátran az Úr felé! Keresd Isten közelségét! Érezd át, hogy gyermek vagy, a mennyei Atya gyermeke! Érezd át újra és újra, hogy Istenhez tartozol, aki megosztja veled életét és azt kéri, hogy vele élj, mert így lesz teljes és boldog az életed! Érezd át, hogy Isten szeretett gyermekeként tekint rád, akkor is, ha te időnként elfordulsz tőle! Érezd át, hogy Isten jóságos Atyaként mindig visszavár, akárhányszor is eltávolodsz tőle! Érezd át újra a mai napon, hogy Isten szeretettel fogad és megáldja életedet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Egyház közösségében mindannyian megtapasztalhatjuk az üdvösséget, amelyet te a mennyei Atyától hoztál el nekünk és megérezhetjük az Atya szeretetét. Te azt kérted tanítványaidtól és azt kéred tőlünk, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan te szeretsz minket. Napjainkban is szükséged van apostolokra, akik készek a szolgálatra. Szükséged van tanúkra, akik küldötteidként szeretetedet közvetítik. Adj nekünk apostoli lelkületet, hogy a szeretet tanúi, szereteted hirdetői legyünk! Vezess minket az evangélium hirdetésének útján és mutass nekünk utat az üdvösség felé!

Egy alkalommal a farizeusok próbára akarták tenni Jézust. Megkérdezték tőle: „Szabad-e a férfinak bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Jézus ezt felelte: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert, és azt mondta: A férfi ezért elhagyja atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek? Így már nem ketten vannak, hanem csak egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.”
A farizeusok azonban erősködtek: „Miért írta hát elő Mózes, hogy válólevelet kell kiállítani, és úgy kell elbocsátani a feleséget?” Jézus kijelentette: „Mózes a keményszívűségtek miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem a paráznasága miatt – és mást vesz el, házasságtörést követ el.”
Erre a tanítványok megjegyezték: „Ha így áll a dolog férj és feleség között, akkor nem érdemes megházasodni.” Jézus így válaszolt: „Nem mindenki tudja ezt felfogni, hanem csak az, akinek Isten megadja. Mert van, aki úgy született, hogy alkalmatlan a házasságra, és van, akit az emberek tettek ilyenné, de van, aki a mennyek országáért önként lemond róla. Aki fel tudja fogni, fogja fel!”
Mt 19,3-12

Elmélkedés

A házasság egyik legfontosabb eleméről, a felbonthatatlanságról olvasunk a mai napon. A témát a farizeusok kérdése vezeti fel: „Szabad-e a férfinak bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Válaszában Jézus a teremtő Isten eredeti szándékára hivatkozik, aki azt akarja, hogy a férfi és a nő szeretetben kötelezze el magát a másik mellett. Kijelentéseit nem alkalomszerűen fogalmazza meg, hanem a Szentírásból, a mózesi törvényekből idéz, amelyet a kérdezők is jól ismernek. Ők mégis ellenvetést fogalmaznak meg Jézus szavai hallatán, sőt ők is a mózesi törvényekre hivatkoznak, amikor megengedettnek nevezik a válást. Eddig tehát egy-egy kijelentés hangzott el mindkét vitapartner részéről, amelyek egyenrangúnak is tekinthetőek, ezt követően azonban Jézus magasabb szintre emeli a vitát. Értékelése szerint egyedül Isten eredeti szándékát kell figyelembe venni a kérdés helyes megválaszolásakor, mert a válást lehetővé tevő előírás csak egy engedmény, amely az emberek keményszívűsége miatt született. Jobb volna azonban, ha mindenki visszatérne ahhoz a gondolathoz, hogy Isten szándéka érvényesüljön a házassággal és annak felbonthatatlanságával kapcsolatban.

Sokan nem a házassággal, hanem más dolgokkal kapcsolatban is könnyen adnak maguknak engedményeket, felmentéseket. Talán jobb volna, ha nem saját elgondolásaink és emberi vélekedésünk, hanem Isten akarata vezérelne minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre!

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte, elindult Galileából, és Júdea vidékére ment a Jordánon túlra.
Mt 18,21-19,1

Elmélkedés

Jól tudjuk, hogy a lelki sebek lassan gyógyulnak. Ha valakit bántás ér, megsértik őt, időbe telik, mire túl tud lépni a sértésen. Talán egyeseknél ez gyorsabban történik, mint másoknál, de senkinél sem azonnal. A rosszat nem tudjuk meg nem történtté tenni, az időben nem tudunk visszalépni, a begyógyult sebek helye sokáig látszik, talán nem is múlik el soha nyomtalanul. A másik személytől elszenvedett bántás, erőszak vagy fenyegetés nyomot hagy lelkünkben, személyiségünkben, főként, ha az illető korábban bizalmunkat élvezte, szeretetkapcsolatban éltünk vele. A lelki sebek gyógyulásának egyetlen lehetősége a megbocsátás. Ennek jelentőségéről, határtalanságáról olvasunk a mai evangéliumban. „Hetvenszer hétszer” kell megbocsátani, tanácsolja Jézus, amely nem azt jelenti, hogy ha négyszázkilencven alkalommal megbocsátunk valakinek, akkor többet már nem kell, hanem azt, hogy a megbocsátás tekintetében nincs helye a méricskélésnek, a számolgatásnak, hiszen Isten felénk megnyilvánuló irgalma is végtelen.

Ha nem tudunk megbocsátani, akkor a harag, a gyűlölet, az ellenszenv elhatalmasodik bennünk, eluralkodik gondolatainkon és leköti erőinket. Gondolataink a sérelem körül forognak, a rossz emlékeit nem tudjuk elfelejteni.

Sokan azért nem jutnak el a megbocsátásig, mert a másiktól várják az első lépést, azaz a bocsánatkérést. A tapasztalatok szerint nem érdemes erre várni, mert lehet, hogy a másik személy soha nem jut el annak felismerésére, hogy megbántott. Tedd meg te az első lépést, lépj túl a sérelmeken!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Hálatelt szívvel imádunk, magasztalunk és dicsőítünk Téged! Mutasd meg nekünk szeretetedet! Urunk Jézus, igaz közbenjárónk az Atyánál! Te jól ismersz minket és ismered szükségleteinket. Engedd csak azt kérnünk, ami javunkra szolgál, s ami lelkünk üdvösségéhez szükséges.

Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
Mária megszólalt:
„Magasztalja lelkem az Urat,
és szívem ujjong megváltó Istenemben!
Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát,
lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék.
Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve!
Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt.
Nagyszerű dolgot tett karja ereje,
széjjelszórta mind a gőgös szívűeket.
Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat,
és felmagasztalta az alázatosakat.
Az éhezőket elhalmozta minden jóval,
de a gazdagokat elküldte üres kézzel.
Felkarolta gyermekét, Izraelt,
megemlékezve irgalmasságáról,
amint atyáinknak megígérte:
Ábrahámnak és utódainak mindörökre!”
Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába.
Lk 1,39-56

Elmélkedés

Mária megdicsőülése

A mai napon Szűz Mária mennybevételét ünnepeljük, amely napnak a magyar elnevezése Nagyboldogasszony. Mária mennybevételének hitigazságát a XII. Piusz pápa által 1950. november 1-jén kihirdetett Munificentissimus Deus, azaz A legbőkezűbb Isten kezdetű rendelkezése így fogalmazza meg: „A szeplőtelen, mindenkor szűz Istenanya, Mária, miután befejezte földi életének pályafutását, testével, lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe.” Ez a megfogalmazás azt állítja, hogy Jézus édesanyja eljuthatott oda, ahová a hívő ember vágyakozik, s ahová mi halálunk és feltámadásunk után juthatunk el. Nem tudhatjuk biztosan, hogy miként fejeződött be a Szűzanya élete, ezért a hitigazság nem dönti el azt a több évszázados teológiai vitát, hogy vajon Mária meghalt-e vagy sem, csupán azt állítja, hogy Mária eljutott a mennybe.

Az evangéliumokban és a többi újszövetségi iratban nem találunk arra vonatkozó állításokat, hogy miként fejeződött be Mária élete. Az első évszázadokban az egyházatyák és más igehirdetők sokat foglalkoztak a témával, de mindig nyitott maradt a kérdés, hogy vajon természetes halállal vagy vértanúhalállal ért véget Mária élete, vagy esetleg csodás, természetfeletti módon távozott a földi életből. Az egyházatyák írásaiban és beszédeiben gyakran fordulnak elő az „elszenderedés”, „hazamenetel” kifejezések, amelyekkel minden bizonnyal éppen a „halál” említését szándékoztak elkerülni Mária esetében. E törekvés elsősorban mégsem bizonytalanságról árulkodik, hanem arról a meggyőződésről és hitről, hogy Jézus édesanyjának földi élete másként zárulhatott, mint más embereké, de nehéz volt megfogalmazni, hogy mi is történhetett vele. Az óvatos szóhasználat évszázadokon keresztül megmarad, sőt még a mennybevétel hitigazságát megfogalmazó pápai rendelkezésben is visszaköszön, ugyanis nem halált említ, hanem azt, hogy Mária „befejezte földi életének pályafutását.”

Az idő múlásával azonban előtérbe kerülnek azok a megfogalmazások, amelyek mennybevételt említenek. Csak két példát említsünk ezzel kapcsolatban. Tours-i Szent Gergely a VI. század vége felé még ugyan arról beszél, hogy Mária meghalt, az apostolok eltemették és őrt álltak sírja mellett, de „Jézus eljött és édesanyja testét a mennybe vitette”, de már itt is szerepel az a gondolat, hogy Mária teste is a mennyországba került. Valamivel később Jeruzsálemi Modesztusz már kifejezetten mennybevételt említ: „úgy tetszett az Atyának, hogy felvegye Máriát az örök és dicsőséggel teljes nyugalomba.” A VIII. század végére általánossá vált a „mennybevétel” kifejezés használata, illetve elterjed Mária mennybevételének megünneplése. Erre a hitre, meggyőződésre alapozva született meg 1950-ben Mária mennybevételének hittétele.

Milyen üzenetet hordoz számunkra a mai ünnep? Milyen reményt ébreszt bennünk Mária megdicsőülésének ismerete? A Szűzanya megdicsőülése erőt ad nekünk, hogy a földi élet nehézségei, gondjai és küzdelmei közben se feledkezzünk meg arról, hogy az Atya minket is a mennybe hív, és törekedjünk arra, hogy ez megvalósuljon. Igen, eljuthatunk a mennybe, minden ember eljuthat a mennyországba, ha elfogadjuk Isten vezetését. Kérjük bizalommal a mai ünnepen a mennybe felvett Szűzanya segítségét, hogy mi is eljussunk az örökkévalóságba. Tanuljuk meg Máriától, hogy mi is mindenkinél jobban szeressük Jézust!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Máriához, édesanyádhoz hasonlóan mi is Isten akaratának megismerésére, elfogadására és teljesítésére törekszünk. Remélhetjük, hogy nekünk is részünk lesz feltámadásunk után a mennyország dicsőségében. Istennek velünk is tervei vannak a földi életünk során, s az is szándéka, hogy üdvözítsen minket. Egész életünk, a jövőnk, és halálunk utáni örök életünk Istentől függ, az ő kezében van. Segíts minket, hogy az isteni üdvözítő szándékkal együttműködve haladjunk a mennyország, az üdvösség felé vezető úton!

A tanítványok egyszer ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?”
Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül!
Mondom nektek: Angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát. Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elkóborol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyoldalon, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: Jobban örül annak, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.”
Mt 18,1-5. 10. 12-14

Elmélkedés

A mai evangéliumi szakaszt a tanítványok kérdése vezeti be, akik Jézushoz fordulnak: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?” A kérdést akár jóhiszeműnek és jószándékúnak is nevezhetnék, ha arra gondolnánk, hogy az Isten országába való eljutás szándéka áll a hátterében vagy arra gondolnánk, hogy bizonyára olyan személy kérdez ilyet, aki maga is minden erejével törekszik, hogy Isten országának jó tagja legyen. Valójában azonban más áll a háttérben, amiről Máté evangélista ugyan tapintatosan hallgat, de Márk és Lukács írásából tudjuk, hogy a tanítványok egymás közti versengéséből születik meg ez a Jézushoz intézett kérdés.

Ennek ismeretében válik számunkra érthetővé Jézus reakciója, aki egy gyermeket állít eléjük és kijelenti, hogy azok juthatnak a mennyek országába, akik olyanok lesznek, mint a gyermekek. A tanítványok helytelen gondolkodására, nagyravágyására utal a Mester szóhasználata. „Ha meg nem változtok” – mondja nekik, azaz rosszul gondolkodtok, helytelen vágyaitok vannak, hibásak és Isten szándékaival ellentétesek az elképzeléseitek, ezért meg kell változnotok, ha el akartok jutni az Isten országába. Tanuljátok meg tehát a gyermeki lelkületet, amelyet nem a nagyravágyás fűt, hanem az isteni gondviselésre való bizalomteljes ráhagyatkozás jellemez. Az Úr figyelmeztetése nem csak az egykori tanítványoknak, hanem nekem is szól.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk, s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!

Galileai útjuk során Jézus ezt mondta tanítványainak: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Erre a tanítványok igen elszomorodtak. Amikor Kafarnaumba érkeztek, az adószedők Péterhez fordultak, és megkérdezték: „A ti Mesteretek nem fizet templomadót?” – „De igen” – felelte. Amikor belépett a házba, Jézus megelőzte őt kérdésével: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek vámot vagy adót, fiaiktól vagy az idegenektől?” „Az idegenektől” – felelte Péter. Erre Jézus így szólt: „A fiak tehát mentesek. De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amelyik ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját: találsz benne egy pénzdarabot. Vedd ki és add oda nekik értem és érted!”
Mt 17,22-27

Elmélkedés

Máté evangéliumában három olyan jelenetet találunk, amikor Jézus a rá váró szenvedéseket jövendöli meg és haláláról beszél. Érdemes odafigyelnünk a tanítványok ezekre adott reakcióira. Az első jövendöléskor (vö. Mt 16,21-23) Péter apostol határozottan tiltakozik: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (Mt 16,22). A második ilyen rövid beszédet a mai evangéliumban olvassuk: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Bár itt Jézus a feltámadást is megemlíti, mégis szomorúság tölti el tanítványait szavai hallatán. A szenvedések harmadik jövendölését (vö. Mt 20,17-19) követően a tanítványok arról kezdenek egymás közt tanakodni, hogy ki a nagyobb közülük, amely beszédtéma azt jelzi, hogy nem igazán értették meg Mesterük szavainak jelentését és jelentőségét.

Az apostolok tehát nem értik, hogy miként egyeztethető össze a szenvedés és a halál azzal a messiási képpel, ami az ő elképzeléseikben élt. Ők dicsőséggel eljövő és hatalommal uralkodó Messiást vártak, akinek országában ők is jelentős szerepet kaphatnak. A szenvedés gondolatával való megbarátkozás és a halál elfogadása hosszas folyamat esetükben, miként nekünk is időre van szükségünk ehhez akár másokra, szeretteinkre vonatkozóan gondolunk erre, akár saját sorunkkal kapcsolatban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Neved megvallása a te személyedhez és az általad létrehozott közösséghez, az Egyházhoz kapcsol minket. Miként az apostolok azon fáradoztak, hogy igehirdetésükkel megismertessék a te nevedet, a te személyedet az emberekkel, ugyanúgy nekünk is életünk példájával kell dicsőséget szereznünk neked. A te nevedben szeretnénk cselekedni, hogy így az üdvösség megvalósulását szolgáljuk a világban. Neved megvallásával kifejezzük, hogy az üdvösségre törekszünk.

Abban az időben: A zsidók zúgolódni kezdtek (Jézus) ellen, amiért azt mondta: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza – és én feltámasztom az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez az a kenyér, amely az égből szállott alá, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Jn 6,41-51

Elmélkedés

A szentmise ünnep

A csodálatos kenyérszaporítást követően Jézus hosszas tanítást ad az általa adott kenyérről, az élő kenyérről. A múlt vasárnap e beszéd kezdetét olvastuk az evangéliumban, a mai napon pedig a tanítás második részletét. Egyre világosabban kiderül számunkra, hogy e szavakat János evangélista már az utolsó vacsora eseményének ismeretében, az ott történtek fényében írja le. Jézus ezt mondja: „Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Az elmúlt vasárnapi elmélkedésben szót ejtettünk arról, hogy a szentmise és az Oltáriszentség misztérium, azaz olyan titokzatos valóság, amely által emberként találkozhatunk Istennel, egyesülhetünk vele a szentáldozásban.

Ahhoz, hogy egy találkozás létrejöjjön, két személy egymáshoz közeledése szükséges. A szentmisében is tetten érhető ez a kettős mozgás, egyrészt Isten közeledik hozzánk, másrészt mi haladunk felé. Először is nézzük meg azt, hogy miként közeledik Isten a világ, az emberek felé. Lényeges, hogy itt nem tekinthetünk el attól, hogy Isten Szentháromság. Isten közeledése úgy történik, hogy az Atya átadja nekünk a Fiút a Szentlélek által, ez a megtestesülés titka, a Fiú pedig felajánlja önmagát az Atyának, ez a keresztáldozat titka. E két titok válik jelenvalóvá újra és újra minden szentmisében. Amikor a szentmisét bemutató pap lehívja a Szentlelket a felajánlott adományokra, a kenyérre és a borra, és azok átváltoznak az Úr testévé és vérévé, akkor megismétlődik, jelenvalóvá válik Isten odaadásának csodája, az Atya odaadja magát a Fiúban, aki valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben, az Oltáriszentségben, s ez a csoda a Szentlélek közreműködésének köszönhetően valósul meg.

A szentmise ünnepléséhez ugyanakkor hozzátartozik egy másik mozgás is, az ember irányultsága, közeledése Isten felé. Nem csak adományainkat, a kenyeret és a bort ajánljuk fel Istennek, hanem önmagunkat is, azaz áldozatunkat, önfelajánlásunkat Krisztus áldozatához kapcsoljuk, s ezt a mennyei Atya elfogadja.

Mivel a szentmise nem csupán az egyén, hanem a közösség találkozása is Istennel, ezért a plébániai közösség minden tagja tartsa azt fontosnak, hogy részt vegyen a közös ünneplésben, a vasárnapi szentmisén! A keresztény közösség tagjai a kezdetektől fogva a vasárnapot, az Úr feltámadásának napját kiváltságos napnak tekintették, amelyen összegyűltek a templomba, hogy közösen imádkozva emlékezzenek meg az Úr kereszthaláláról és feltámadásáról. Felidézték az utolsó vacsora eseményét és Jézus parancsa szerint elvégezték a kenyértörés szertartását, mintegy hálaadásként Istennek a megváltásért. A szentmise és a szentmisén való részvétel Istennek szenteli a vasárnapot, amely nap így egészen az egyéni és közösségi imádkozásnak, a megnyugvásnak és a pihenésnek, a lelki feltöltődésnek, a másokkal való szeretetközösség örömének szentelt nap. Aki megérti, hogy ez a nap valóban Istennek szentelt nap, az aligha fogja például bevásárlásra vagy hétköznap is elvégezhető munkára pazarolni idejét vasárnaponként.

Szenteljük a vasárnapot Istennek, szenteljük arra, hogy találkozzunk a felénk közeledő Istennel! Tegyük valóban ünneppé ezt a napot!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Eucharisztia a te legcsodálatosabb ajándékod számunkra. Miként a megszaporított kenyeret ajándékként adtad az éhező népnek, és ahogyan önmagad adtad táplálékként az apostoloknak az utolsó vacsorán, ugyanígy az Eucharisztiában önmagadat adod ajándékként a mennyei Atyának. Ugyanakkor a megszentelt és átváltoztatott kenyérben nekünk is adod magad. Ez a legnagyobb ajándék számunkra. Nem utasítjuk vissza barátságodat és ajándékodat, hanem örömmel vesszük magunkhoz a szentáldozáskor szent testedet, amely az örök élet kenyere.

Egy alkalommal egy ember járult Jézushoz, és térdre borulva így kérlelte őt: „Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény, és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg vízbe. Elvittem tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.” Jézus így válaszolt: „Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig leszek még veletek? Meddig tűrjelek titeket? Hozzátok ide a gyermeket!” Jézus ráparancsolt az ördögre, az kiment belőle, és a gyermek azonnal meggyógyult.
Amikor Jézus egyedül volt, a tanítványok hozzá mentek, és megkérdezték: „Miért nem tudtuk mi kiűzni?” Ő így válaszolt: „Mert gyönge a hitetek. Bizony, mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! – átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.”
Mt 17,14-20

Elmélkedés

Márk és Lukács evangélista megszállottnak, Máté viszont holdkórosnak nevezi a fiút, akiről a mai napon olvasunk, s aki számára apja kér gyógyulást Jézustól. Majd pedig ő is ördögtől, gonosz lélektől megszállottnak tartja a fiút, hiszen Jézus úgy gyógyítja meg őt, hogy „ráparancsolt az ördögre és az kiment belőle.” A felsorolt tünetek alapján, amelyeket nem feltétlenül kell szó szerint értenünk, vélhetően epilepsziás betegségről van szó. Jellegzetes az apa kérése, amivel a találkozás indul: „Uram, könyörülj fiamon!” E megfogalmazás azt tükrözi, hogy hite szerint a várt gyógyulás majd Isten irgalmasságának, könyörületességének köszönhető.

Meglepődünk Jézus kijelentésén, amit akkor tesz, amikor megtudja, hogy tanítványai már próbálkoztak segíteni az apának, de nem jártak eredménnyel. Ezt mondja: „Hitetlen és romlott nemzedék!” Kár volna azzal védenünk a tanítványokat, mintha ez egy kortársaknak szóló általános kijelentés volna, hiszen a későbbiekben, amikor maguk a tanítványok érdeklődnek sikertelenségük okáról, Jézus megerősíti korábbi szavait: azért nem tudtátok meggyógyítani a fiút, mert „gyönge a hitetek.”

Ezt követően az Úr a hit jelentőségét emeli ki egy példával. A hit ugyan nem arra való, hogy áthelyezzünk egy hegyet más helyre, de a hit által mindent el lehet érni Istennél.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te imádkoztál tanítványaidért, hogy mind az idők végéig egyek legyenek, amint te egy vagy az Atyával és az Atya veled. Nézz le, Uram, részvéttel arra a sok szakadásra, mely azok között éktelenkedik, akik tiednek vallják magukat, és vezesd haza őket abba a közösségbe, amelyet te alapítottál kezdetben: szent, katolikus, apostoli Egyházadba. Hogy amint az égben egy a szentek egysége, idelenn is csak egy legyen, szentséges neved megvallásában és dicséretében.

Abban az időben Jézus így beszélt tanítványaihoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.”
Jn 12,24–26

Elmélkedés

A keresztény élet a kereséssel kezdődik mindenki számára. Az igazság keresésével. Az élet céljának keresésével. Feladatunk, hivatásunk keresésével. Isten keresésével. Aztán a keresztény élet az odaadással folytatódik. Ez is mindenki esetében igaz, miként a keresés az út kezdetén. Odaadjuk magunkat, felajánljuk magunkat Isten szolgálatára. Odaadjuk magunkat másoknak, hogy emberi kapcsolataink ne mások kihasználásából álljon, hanem szeretetközösség kialakítása legyen a célja. Odaadjuk magunkat, hogy felismert és remélhetőleg Istentől kapott hivatásunkat teljesíteni tudjuk. És odaadjuk magunkat halálunkban is Istennek, mert hisszük, hogy benne újjászülethetünk. E végső odaadás egyik szép formája, amikor valaki a keresztény hitéért, Krisztushoz tartozásáért hal meg, ezt nevezzük vértanúságnak. Ez már nem adatik meg mindenkinek, aki elkötelezi magát Krisztus mellett, csak egyeseknek. A mai napon is egy ilyen személyt, Szent Lőrincet ünnepeljük, aki élete céljának a szolgálatot ismerte fel, s aki méltó lett arra, hogy hite miatt meghaljon.

Az ő áldozata és egyetlen más vértanú áldozata sem hiábavaló, hiszen Krisztus szavai szerint „ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz.”

Kész vagyok-e életemet Istennek adni, hogy neki tetsző lelki gyümölcsöket teremjek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Vezesd, ó, Krisztus, az ifjúságot igazságban, hogy ne hagyják magukat tévútra vezetni új bálványok által, mint amilyen a magamutogató fogyasztás, a mindenáron való jólét, az erkölcsi lazaság, vagy az erőszakos tiltakozás. Hadd éljék meg inkább a te üzenetedet örömben, mely a Nyolc Boldogság üzenete, az isteni és felebaráti szeretet üzenete, az erkölcsi elkötelezettség üzenete a társadalom hiteles alakítása érdekében.