Battaplébánia

Jézus így tanított az utolsó vacsorán: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben! Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket! Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket; és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!”
Jn 15,9–17

Elmélkedés

Nem kell kiváló emberismerőnek lennünk ahhoz, hogy valakiben meglássuk a törekvést, hogy az élet teljességére vágyik, hiszen annak sugárzását könnyen észrevehetjük. Bár sokan nem gondolkodnak el komolyan azon, hogy mi az értelme és célja életüknek. Ezt egyáltalán nem tartják fontosnak, mégis nagyon sok emberben megfogalmazódik ez a kérdés, főként akkor, amikor valaki a fiatalságból átlép a felnőtt korba. S amikor folyamatosan kibontakozik előtte élete értelme és megteszi az első lépéseket a felismert úton, rögtön feltűnnek számára az akadályok, a nehézségek is. Jó, ha ilyenkor lelki támogatást adunk egy ilyen jószándékú fiatalnak!

Jézus szavai, amelyeket a mai evangéliumban olvasunk, ilyen bátorítást jelentenek azoknak, akik Isten szolgálatára szentelik életüket. Van-e nagyobb ösztönző erő annál, minthogy szolgálatunk hátterében ott áll Krisztus irántunk való szeretete? Van-e nagyobb öröm annál, mint amit Krisztustól kapunk? Van-e lelkesítőbb annál, minthogy utánozhatjuk az Urat a szeretetben? Van-e felemelőbb annál, minthogy életünket adhatjuk barátainkért? Van-e erősebb kapcsolat annál, mint hogy maga Krisztus nevez minket barátainak és valóban azok is vagyunk?

Istenért élni és embertársainkat szolgálni csak alázattal és szeretettel lehet. Legyen ebben példaképünk Krisztus!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké! Ahogyan e kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a Föld határairól! Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által. Dicsőség néked mindörökké!

Abban az időben: Jézus továbbhaladt. Tirusz és Szidon vidékére vonult vissza. És íme, jött egy arra lakó kánaáni asszony, és kiáltozva kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz szellem!” Ő azonban szóra sem méltatta. Végül odamentek hozzá tanítványai, és arra kérték: „Küldd el őt, ne kiáltozzon utánunk!” Jézus kijelentette: „Az én küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és leborult előtte e szavakkal: „Uram, segíts rajtam!” Ő így válaszolt: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak!” Mire az asszony: „Igen, Uram, de a kutyák is esznek abból, ami lehull gazdájuk asztaláról!” Erre Jézus így szólt hozzá: „Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy, amint szeretnéd!” És a lánya meggyógyult még abban az órában.
Mt 15,21-28

Elmélkedés

A mai evangéliumban Máté evangélista kánaáninak nevezi azt az asszonyt, aki lánya gyógyulását kéri Jézustól. Valójában ebben a korban kánaáni őslakosok már nem éltek, a zsidó gondolkodás szerint meg is érdemelték sorsukat, hiszen bűnös nép voltak. Az evangélista itt nem az asszony származását akarja megnevezni, hanem azt közli, hogy pogány származású. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy Jézus küldetése nem korlátozódik az ószövetségi választott népre, a zsidóságra, hanem egyetemes módon kiterjed minden nemzetre.

Jézus először nem is válaszol, továbbhalad, mintha meg sem hallotta volna a kérést. Az asszony azonban nem távozik lemondóan vagy csalódottan, hanem megismétli kérését. Kiáltozása már a tanítványokat is zavarta, ezért ők azt kérik Mesterüktől, hogy küldje el az asszonyt, amelyet úgy kell értenünk, hogy teljesítse kívánságát és akkor majd távozik. Ekkor Jézus kijelenti, hogy küldetése csak Izrael népéhez szól. Ez a válasz, amely pontosan tükrözi a korabeli gondolkodást, első pillanatban elutasításnak tűnik, valójában azonban csak próbára akarja tenni az asszony hitét és kitartását. Az asszony rögtön megragadja a lehetőséget, végre vele foglalkozik Jézus! Most már egészen közel kerülhet Jézushoz és lába elé borulva ismétli meg kérését. Ám Jézus válasza ekkor is kitérő. S bár az asszony megsértődhetne azon, hogy kutyához hasonlítják, mégsem ezt teszi, hanem a Jézus által felhozott példát továbbgondolva erősíti meg kérését. Kitartása kivívja Jézus dicséretét és meghozza az eredményt, lánya meggyógyul.

Mennyire vagyok kitartó az imádságban?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! A te szereteted jele és eszköze szeretnék lenni. Adj nekem alázatot, hogy a hibát először mindig magamban keressem, s kész legyek elindulni a jó úton. Elsősorban nem másokon, hanem magamon szeretnék változtatni, hogy egészen olyan legyek mint te: irgalmas és megbocsátó minden emberhez. Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak.
Mt 14,22-36

Elmélkedés

Máté evangélista nagyon szemléletesen írja le Jézus vízen járásának történetét, amelyet talán akkor tudunk a legjobban megélni, átélni, ha képzeletben mi is beülünk az apostolok hajójába. Ellenszélben evezni a túlsó part felé meglehetősen fárasztó, össze kell szednünk minden erőnket. Ráadásul már éjszaka van, és egy amúgy is fárasztó nap van mögöttünk. Ne felejtsük el, hogy a vízen járás éppen a csodálatos kenyérszaporítás (vö. Mt 14,13-21) napjának estéjén történt, napközben tehát a kenyerek szétosztásával és a maradék összegyűjtésével volt elég tennivalója minden apostolnak. Egy rendkívül fárasztó éjszakai evezés során bizony mi is felkiáltanánk rémületünkben, ha valakit meglátnánk a víz tetején felénk közeledni. Az apostolokhoz hasonlóan mi is könnyen pánikba esnénk és aligha ismernénk fel az Urat. Ekkor halljuk meg az ő szavát: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Elképzelhetjük, hogy nem volt teljes mértékben megnyugtató az apostolok számára ez a kijelentés. Péter bizonyosságot is akar szerezni arról, hogy valóban Jézus közeledik a hajóhoz, ezért szinte vakmerő kéréssel áll elő, ő is tudjon járni a vízen. Erre képes is mindaddig, amíg nem kezd el kételkedni, akkor azonban már szükség van az Úr megmentő, szabadító erejére.

Ez a csoda is azt mutatja, hogy Jézus úr a természet erői felett, ő valóban Isten. Istenségét azoknak tárja fel, akik az Egyház hajójában utaznak és nem hagyják el e közösséget.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus, aki valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben! Bűneim őszinte megbánásával készülök arra, hogy veled találkozzak a szentáldozásban. Légy lelkem tápláléka, éltess engem! Abban a hitben fogadom szent testedet az átváltoztatott kenyérben, hogy titokzatos testednek, az Egyháznak tagja vagyok. Szüntess meg a keresztények között minden széthúzást, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással. Annak reményében veszem magamhoz szent testedet, hogy elvezetsz az örök életre.

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, készítek itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította el őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
Mt 17,1-9

Elmélkedés

Urunk színeváltozásának ünnepe van a mai napon, s ennek megfelelően ezt az eseményt olvassuk az evangéliumban. Nem lehet Jézus minden tanítványa tanúja ennek a különleges eseménynek, de még az apostolok sem mindannyian. Csupán a három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János megy fel Jézussal a hegyre. A színeváltozást jelképes szavakkal írja le az evangélista: Jézus „arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény.” Azt jelzik a kifejezések, hogy Jézus feltárja előttük istenségének titkát, megmutatja számukra legalább egy kis időre isteni dicsőségét. Az isteni dicsőségben ragyogó Krisztussal az ő feltámadása után fognak majd találkozni újra a kiválasztottak, de addig hallgatniuk kell látomásszerű élményükről.

A leírás több eleme is azt jelzi, hogy isteni kinyilatkoztatásról van szó. A színeváltozás egy hegyen történt, amelyet Máté evangélista nem nevez meg. A hegy mindig Isten jelenlétének a helye, ahol megmutatja, feltárja magát az embereknek, gondoljunk csak arra, hogy a szövetségkötéskor Isten a Sínai-hegyen adta törvényeit Mózesnek, illetve a választott népnek. A felhő szintén Isten jelenlétét jelzi, hiszen a bibliai hagyományban többször is előfordul, hogy Isten felhőből szól az ő szolgáinak, amely felhő elrejti őt. A színeváltozáskor elhangzó mennyei hang megismétli, ami Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”

Az esemény üzenetét így foglalhatjuk össze: Ha Jézusra hallgatva készek vagyunk felvenni és hordozni életünk keresztjét, akkor dicsőségében is részesedni fogunk a feltámadás által.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az alázatos, bizakodó, gyermeki lelkületet állítod elénk példaként, s ezzel megmutatod számunkra az utat, a lehetőséget, amely az üdvösségre vezet. Nem másokhoz akarjuk magunkat hasonlítani, hanem arra törekszünk, hogy Isten szemében növekedjünk, az ő akarata szerint éljünk. Az Atya által számunkra kijelölt úton szeretnénk járni, miként te is neki engedelmeskedtél keresztutadon. Isten dicsőségét szeretnék szolgálni szavainkkal, tetteinkkel és egész életünkkel. Taníts bennünket a gyermeki bizalomra! Taníts minket keresztünk hordozására!

Abban az időben: Amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?”
„Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek – őt ugyanis az Atya igazolta.”
Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.”
Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!”
„Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.”
Jn 6,24-35

Elmélkedés

Az élő kenyér

Egy mesterségét szerető, a kenyeret modern gépek helyett inkább kézzel dagasztó pék mondta: „Az igazi kenyérnek lelke van, az igazi kenyér élő.” Mit akart ezzel kifejezni? Ha a lisztet és a vizet egymás mellé letesszük, akkor akármeddig állhatnak, semmi nem változik, nem lesz belőlük kenyér. Ha viszont a lisztet és a vizet összekeverjük, élesztőt adunk hozzá, akkor élet lesz belőle. Ezzel az élettel fogyaszthatóvá tesszük az ember számára emészthetetlen gabonát. Nemcsak életet teremtünk, de enni is adunk az embereknek. A kenyér készítéséhez nélkülözhetetlen az ember munkája.

Istennel való találkozásainkkal kapcsolatban is elmondható valami hasonló. Az ember bemegy a templomba, ahol jelen van Jézus Krisztus az Oltáriszentségben. Olyan ez, mint amikor letesszük egymás mellé a lisztet és a vizet. Egy helyen, egy térben van jelen Isten és az ember, egymás közelében, de ettől még nem történik semmi. És akkor most logikusan az következne, hogy az embernek tennie kell valamit, hogy elinduljon az élet, élővé váljon a kapcsolat, valóban létrejöjjön a találkozás, de lehet, hogy mégsem történik semmi. Az ember imádkozik, előterjeszti kéréseit vagy éppen hálát ad, de lehet, hogy megragad csupán a szavak szintjén, ennél több nem történik. Ebben a helyzetben valójában akkor kezd el élővé válni a kapcsolat, ha Isten kezd el tevékenykedni és az ember meghallja az ő szólítását, és ekkor következik az ember tevékenysége, munkája. Tulajdonképpen még a szentmisén is ez zajlik le. Van ember, aki bemegy a templomba, részt vesz a misén, az Úr Jézus is jelenválóvá válik, de mégsem történik kettőjük között semmi, mert az embert nem érinti meg az Úr jelenléte.

Azért van ez így, mert van valami titokzatos a szentmisében. Az egyházi szóhasználat szerint misztériumról, titokról beszélünk. A szentmise elején a miséző pap lelkiismeretvizsgálatra és bűneink megbánására hív minket, hogy „méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait.” Az átváltoztatás után a pap az átváltoztatott kenyérre és borra, Krisztus testére és vérére vonatkozóan mondja: „Íme hitünk szent titka.” Az ember számára megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan titokról, de mégis igazságról van itt szó. Olyan dologról, amit nem értünk meg a teljes valóságában. Feltárul számunkra valami a titokból, megsejthetünk belőle sok mindent, de mégis rejtve marad annak teljes mélysége. A szentmisére vonatkozóan azért rendkívül pontos a misztérium kifejezés, mert egy valóságos esemény, amelyben Isten a kezdeményező, mégpedig olyan esemény, amely találkozást biztosít az ember számára Istennel. A szentmise eseményében megünnepeljük továbbá Krisztus húsvéti misztériumát, az ő megváltó halálát és feltámadását, amelynek köszönhetően válik lehetőség számunkra az Istennel való kiengesztelődésre és találkozásra. E találkozás a szentáldozásban valósul meg.

Az evangéliumban arról olvastunk, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után Jézus az élő kenyérről kezd el tanítani, a kenyérről, amelyet ő ad. Az emberek megsejtenek valamit abból a titokból, amiről az Úr beszél, ezért így fordulnak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jó volna, ha mi is minden alkalommal azzal a vággyal indulnánk a szentmisére, hogy az Úr adjon nekünk élő kenyeret, adja nekünk önmagát az átváltoztatott kenyérben!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Eucharisztia ünneplésén, a szentmisén való jelenlétünk alkalmat ad arra, hogy részesedjünk a te áldozatodból és feltámadásodból. A szentáldozás által közösségre lépünk, egyesülünk veled, ugyanakkor lelki közösségre lépünk embertársainkkal is, mert mindannyian az egy kenyérből, a te szent testedből részesülünk. Hisszük, hogy ha a te szent testeddel táplálkozunk, eljuthatunk az örök életre.

Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki.
Mt 14,1-12

Elmélkedés

Az események menetét Máté evangélista megszakítja, mégpedig azért, hogy ismertesse Keresztelő János halálának körülményeit. Erre az ad alkalmat, hogy a helyi uralkodó, Heródes tudomást szerez Jézus jelenlétéről és különleges tetteiről, és azt gondolja, hogy az általa kivégeztetett Keresztelő János támadt fel a halálból. Heródes furcsa vélekedése ugyanarról árulkodik, mint a názáretiek botránkozása: nincsenek tisztában azzal, hogy ki Jézus.

Keresztelő János helytelenítette Heródes törvénytelen házasságát, ami az uralkodónak nem tetszett, ezért börtönbe vetette, majd később kivégeztette. A történet elismerően szól Jánosról, akit a nép prófétának tartott. János az igazság kimondója, a tiszta erkölcsiség képviselője, aki a hatalmi erőszak áldozata lett. János kivégeztetésével úgy tűnik, hogy a gonoszságtól sem visszariadó hatalmi önkény győzedelmeskedett az igazság képviselője felett. És úgy tűnik, hogy az igazságot kimondó embert el lehet hallgattatni. A gonosz győzelme azonban nem végleges, és ezt majd Jézus feltámadása fogja végérvényesen bizonyítani.

Az evangélista arról is beszámol, hogy amikor Keresztelő János haláláról hírt visznek Jézusnak, ő jobbnak látja más vidékre menni. Természetesen ez nem a félelem jele a részéről, hiszen még nem jött el az ő órája.

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Tisztán látjuk, hogy korunkban milyen nagy szükség van evangéliumod jó magjára, amely termést hozhat az emberi szívekben. Támogass és lelkesíts bennünket, hogy ne féljünk tanúságot tenni a te tanításodról és a te személyedről, hiszen benned mindenki felismerheti az Igazságot. Segítsd munkánkat és szolgálatunkat, hiszen minden növekedés egyedül neked köszönhető!

Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát.
Mt 13,54-58

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek, amelyeket az elmúlt napokban olvastunk, a Genezáreti-tó környékén hangzottak el. A mai evangéliumi résztől kezdődően megváltozik az események helyszíne, visszatér abba a városba, ahol nevelkedett, Názáretbe. Minden bizonnyal ekkorra már elismert tanítónak számított, amelyet az a tény bizonyít, hogy engedik a zsinagógában tanítani, senkinek sincs ez ellen kifogása. Beszédét, írásmagyarázatát Máté evangélista nem írja le, de Lukács evangéliumából tudjuk, hogy arról tanít, hogy az ő személyében teljesedtek be a messiásról szóló prófétai jövendölések. Máté megelégszik azzal, hogy tanításának hatását rögzíti: a hallgatóság elcsodálkozott Jézus bölcsességén. Ez a csodálkozás azonban nem feltétlenül jelenti bölcsességének vagy isteni erejének elismerését, hanem inkább értetlenség a názáretiek részéről. Nem értik, hogy az a Jézus, aki az ő körükben nőtt fel, s akinek jól ismerik családját, hogyan képes ilyen újszerű módon tanítani. Csodálkozásuk végül botránkozásba fordul. Az ő elképzeléseikbe éppen Jézusról és családjáról való korábbi ismereteik miatt nem fér bele az, hogy ő a Messiás.

Az evangélista keserűen jegyzi meg, hogy hitetlenségük miatt Jézus nem tudott körükben csodákat tenni. A csoda minden esetben Isten irgalmának megnyilvánulása az ember életében, de aki hitetlenül elutasítja Isten küldöttét, annak a javára nem történik csoda.

Imádság

Urunk, Jézus, készséges szívvel hallgatjuk szavadat, amellyel követésedre hívsz minket. Nem akarunk süketként viselkedni, mint akik nem hallják, nem értik szavadat. Keressük saját boldogságunkat és mások életét is boldogabbá szeretnénk tenni. Add, hogy szavadban felismerjük az örök életre vezető igazságot! Erősíts minket, hogy mindig veled éljünk, veled járjuk életünk zarándokútját, s végül megérkezzünk az Atya örök országába.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „A mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik és az mindenféle halat összefog. Mihelyt megtelik, a partra vonják, és nekiülve kiválogatják: a javát edényekbe rakják, a hitványát pedig kidobják. Így lesz a világ végén is. Kivonulnak az angyalok, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Értitek-e mindezt?” „Igen!” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint a családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.” Amikor Jézus befejezte példabeszédeit, más helyre ment onnét.
Mt 13,47-53

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek sorozatát a halászhálóról szóló példázat zárja. Mondanivalójában hasonló a jó magról és a konkolyról szóló példázathoz. Ennél a példánál is arról van szó, hogy a krisztusi közösségben jók és rosszak egyaránt élnek, akiket majd Isten az utolsó ítéleten fog egymástól elválasztani. Isten tehát senkit nem zár ki országából, mindenki meghívást kap, és majd az idők végén derül ki, hogy ki élt helyesen ezzel a lehetőséggel.

Mind a hét példabeszéd közös vonása az egyetemesség, a mindenkihez szóló üzenet és meghívás. Isten minden embernek felajánlja kegyelmét, felajánlja, hogy szeretetében éljen. Parancsai által Isten kijelöli, pontosan megmutatja az utat, amelyen eljuthatunk hozzá, és megad minden kegyelmi segítséget, hogy ezen az úton valóban eljussunk hozzá. Érdemes újra és újra elolvasnunk ezeket a példabeszédeket, hiszen megerősítenek bennünket az üdvösségre való törekvésben. Érdemes időnként megvizsgálnunk életünket, hogy az valóban Krisztus tanításának megfelelő-e. A végső ítéletet, amely majd a jövőben bekövetkezik, azért érdemes szem előtt tartanunk, hogy a jelenben távol tartsuk magunkat a rossztól és igyekezzünk jócselekedetekkel érdemeket szerezni. Isten országának titkát megérteni és befogadni mindennél értékesebb kincs a számunkra!

Imádság

Ó Jézus, te mindenkinek egyforma nagylelkűséggel felajánlod szavadat és tanításodat. Ahogy a magvető nem tesz különbséget a földre vonatkozóan, hanem egyszerűen mindenütt vet, éppúgy te is egyformán intézed tanításod a gazdaghoz, a szegényhez, a bölcshöz, a tudatlanhoz, a buzgóhoz, a lustához, a bátorhoz és a gonoszhoz. Megkülönböztetés nélkül beszélsz mindenkihez. Add, Uram, hogy tanításodat figyelemmel hallgassam és állandóan eszemben tartsam, s erővel és bátran megvalósítsam.

Jézus egyszer ezt a két példabeszédet mondta tanítványainak: Hasonló a mennyek országa a földbe rejtett kincshez. Ha valaki megtalálja, újra elrejti azt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt a földet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki igazgyöngyöt keres. Amikor aztán egy nagyon értékes igazgyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.
Mt 13,44-46

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló ötödik és hatodik példabeszéd új üzenetet hordoz. Jézus szavai szerint a kincset megtaláló földműves mindenét eladja, hogy megszerezze a kincset. A kereskedő szintén mindenét eladja, hogy övé legyen az értékes igazgyöngy. Az üzenet világos számunkra: Isten országának megszerzésére az embernek törekednie kell, minden áldozatot meg kell hoznia, hogy az Isten országa benne is megvalósuljon. Az üdvösség, az örök élet értékét nem lehet a földi vagyon értékéhez mérni, annak elnyerése minden áldozatot megér az ember részéről. Ez az áldozat, ez a lemondás meghozza a várt eredményt.

A példázat nem csak a megszerzést állítja előtérbe, hanem azt is kiemeli, hogy az Isten országa milyen nagy érték, kincs. Jézus elhozta emberi világunkba az üdvösség örömhírét, és annak hirdetésével elkezdi megvalósítani az Isten uralmát. Az örömhír cselekvésre ösztönzi az embert. A felszínes vallásgyakorlat és hagyományos vallásosság szintjéről tovább kell lépnünk. Meg kell vallanunk azt, hogy életünk legnagyobb kincsének tartjuk, hogy Jézushoz tartozunk. Isten azt szeretné, ha keresnénk őt és rátalálnánk. Isten nem fogja ránk kényszeríteni sem önmagát, sem legfőbb ajándékát, az üdvösséget. Boldog az, aki rátalál Istenre és az ő országára!

Imádság

Urunk, Istenünk! Te egyetlen Fiaddal és a Szentlélekkel a béke, az irgalom, a szeretet, a megbocsátás és a jóság Istene vagy. A te békéd, a te nyugalmad, a te szereteted és kegyelmed, istenséged irgalma legyen velünk és közöttünk életünk minden napján!

Egy alkalommal, amikor Jézus befejezte tanítását, elbocsátotta a sokaságot és hazatért. Otthon azt kérték tőle tanítványai: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Kérésükre így magyarázta meg: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld ez a világ. A jó mag az Isten országának a fiai, a konkoly pedig a gonoszság fiai. Az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogyan aratáskor összeszedik a konkolyt és elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek országából minden botrányt és minden gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik. Ott majd sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyognak majd Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!”
Mt 13,36-43

Elmélkedés

A földjébe jó magot vető földművest és a konkolyt elvető gonoszt bemutató példabeszédet a múlt szombaton olvastuk az evangéliumban, a mai napon pedig e hasonlat jézusi magyarázatát. A példázat kifejtését már nem az egész nép hallja, hanem csupán a tanítványok. Minden bizonnyal azért kérhették Mesterüktől a hallottak magyarázatát, mert nem értették, miért szabad együtt nőnie a gonosz által elvetett gyomnövénynek a jó maggal. Ne felejtsük el, hogy ez a példázat is az Isten országáról, az Isten uralmáról szól. A messiási ország megvalósulását a korabeli zsidóság úgy képzelte el, hogy Isten megszüntet minden rosszat és országából ki vannak zárva a gonoszak. Ezzel az elképzeléssel összeegyeztethetetlen mindaz, amit Jézus mond, ezért a tanítványok világosabban szeretnének látni. A példázat szerint a szántóföld az egész világot jelenti, de a kérdés mégsem az, hogy miért vannak rosszak a világban, hanem az, hogy miért engedi meg Isten, hogy uralmát megzavarja a gonosz és miért nem távolítja el azt azonnal. Ennek kapcsán érdemes azt is megjegyeznünk, hogy az evangélium keletkezése kapcsán, az apostoli időben már megtapasztalta a krisztusi közösség, hogy jókból és bűnösökből áll.

A kérdést azonban nem az ember oldja meg, a megoldás pedig nem a jelenben várható. Majd Isten fog ítélkezni jók és gonoszak felett, ez pedig nem a közeljövőben, hanem a végső időkben fog bekövetkezni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!