Battaplébánia

Jézus egy alkalommal ezt a példabeszédet mondta a népnek: A mennyek országa hasonló a mustármaghoz, amelyet a földműves elültet földjébe. Ez a mag kisebb ugyan mindenféle magnál, de amikor felnő, nagyobb, mint a kerti vetemények. Valóságos fa lesz belőle, úgyhogy az ég madarai eljönnek, és ágai között laknak.
Jézus azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: A mennyek országa hasonló a kovászhoz. A gazdaasszony elvegyíti három véka lisztbe, és a kovász átjárja az egész tésztát. Mindezt példabeszédekben mondta Jézus a népnek. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Beteljesedett, amit így jövendölt meg a próféta: „Megnyitom ajkamat, és példabeszédekben hirdetem azt, ami titok volt a világ kezdete óta.”
Mt 13,31-35

Elmélkedés

A harmadik és a negyedik hasonlatot olvassuk a mai evangéliumban abból a példabeszéd sorozatból, amelyben Jézus az Isten országát mutatja be. Az első kettő arról szólt, hogy miként kell az embernek fogadni a tanítást és mit kell tennie annak érdekében, hogy bőséges termést hozzon. A két újabb példa, amely a mustármagról és a kovászról szól, az Isten országának növekedését szemlélteti. A kezdetben nagyon kicsiny mustármag hatalmas fává növekszik, a kevéske élesztő pedig képes megkeleszteni az egész tésztát.

Máté evangélista nem közli a két példabeszéd magyarázatát, de főként az előzmények ismeretében könnyű azt kitalálnunk. Jézus meghirdeti Isten országát, amely a kezdeti időben kicsiny, de idővel egyre több ember csatlakozik hozzá. Ebből a szempontból a hasonlat bátorítást és bíztatást jelent a tanítványok számára, hiszen előrevetíti a jövőt, az egyre növekvő krisztusi közösséget. A hasonlat ugyanakkor figyelmeztetés is azok számára, akik azonnali eredményt várnak. Az igehirdetőket és az egyházi szolgálattevőket is megkísérti időnként az a gondolat, hogy munkájuk gyümölcsét le is szeretnék aratni. Nekik szól a következő üzenet: egyrészt a növekedéshez idő kell, tehát türelmetlenségük teljesen felesleges, másrészt ők csupán a vetésre, az igehirdetésre kaptak megbízást és nem az aratásra, a termés begyűjtésére.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Úristen, aki gondviselésed eszközeiül gyarló embereket választván, ily módon is kitünteted isteni hatalmadat a világ kormányzásában, áraszd ránk kegyelmedet, hogy ki imádva elismerem benned a legfőbb hatalmasságot és minden hatalom kútfejét: annak általad rendelt egyházi és világi képviselőit köteles engedelmességgel tiszteljem, s így isteni törvényednek készséggel hódolva, teljesítsem szent akaratodat.

Jézus egy alkalommal ezt a példabeszédet mondta a népnek: A mennyek országa hasonló a mustármaghoz, amelyet a földműves elültet földjébe. Ez a mag kisebb ugyan mindenféle magnál, de amikor felnő, nagyobb, mint a kerti vetemények. Valóságos fa lesz belőle, úgyhogy az ég madarai eljönnek, és ágai között laknak.
Jézus azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: A mennyek országa hasonló a kovászhoz. A gazdaasszony elvegyíti három véka lisztbe, és a kovász átjárja az egész tésztát. Mindezt példabeszédekben mondta Jézus a népnek. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Beteljesedett, amit így jövendölt meg a próféta: „Megnyitom ajkamat, és példabeszédekben hirdetem azt, ami titok volt a világ kezdete óta.”
Mt 13,31-35

Elmélkedés

A harmadik és a negyedik hasonlatot olvassuk a mai evangéliumban abból a példabeszéd sorozatból, amelyben Jézus az Isten országát mutatja be. Az első kettő arról szólt, hogy miként kell az embernek fogadni a tanítást és mit kell tennie annak érdekében, hogy bőséges termést hozzon. A két újabb példa, amely a mustármagról és a kovászról szól, az Isten országának növekedését szemlélteti. A kezdetben nagyon kicsiny mustármag hatalmas fává növekszik, a kevéske élesztő pedig képes megkeleszteni az egész tésztát.

Máté evangélista nem közli a két példabeszéd magyarázatát, de főként az előzmények ismeretében könnyű azt kitalálnunk. Jézus meghirdeti Isten országát, amely a kezdeti időben kicsiny, de idővel egyre több ember csatlakozik hozzá. Ebből a szempontból a hasonlat bátorítást és bíztatást jelent a tanítványok számára, hiszen előrevetíti a jövőt, az egyre növekvő krisztusi közösséget. A hasonlat ugyanakkor figyelmeztetés is azok számára, akik azonnali eredményt várnak. Az igehirdetőket és az egyházi szolgálattevőket is megkísérti időnként az a gondolat, hogy munkájuk gyümölcsét le is szeretnék aratni. Nekik szól a következő üzenet: egyrészt a növekedéshez idő kell, tehát türelmetlenségük teljesen felesleges, másrészt ők csupán a vetésre, az igehirdetésre kaptak megbízást és nem az aratásra, a termés begyűjtésére.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Úristen, aki gondviselésed eszközeiül gyarló embereket választván, ily módon is kitünteted isteni hatalmadat a világ kormányzásában, áraszd ránk kegyelmedet, hogy ki imádva elismerem benned a legfőbb hatalmasságot és minden hatalom kútfejét: annak általad rendelt egyházi és világi képviselőit köteles engedelmességgel tiszteljem, s így isteni törvényednek készséggel hódolva, teljesítsem szent akaratodat.

Abban az időben: Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe.
Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp.
Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi az ennyinek?”
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek.
Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
Jn 6,1-15

Elmélkedés

Kézről kézre

Bár János evangélista beszámolója a csodálatos kenyérszaporításról több apró részletet tartalmaz, a leírás mégis nagyon vázlatos marad. Mintha csak arra a néhány mozzanatra koncentrálna, amelyek majd fontosak lesznek Jézus beszédében, melyet ezt követően intéz a néphez. Az ötezer férfi említésével az evangélista hangsúlyozza, hogy valóban nagy tömeg lehetett, hiszen nyilvánvalóan asszonyok és gyermekek is lehettek jelen az esetnél. Máté, Márk és Lukács evangélista írásában többször is találkozunk azzal, hogy Jézust nagy tömeg veszi körül, de János evangéliumában tulajdonképpen ez az egyetlen hely, ez az egyetlen esemény, amikor nagy tömeg van jelen. Így még nagyobb jelentősége van annak, hogy sokan részesednek a Jézus által kapott ételből és sokan hallgatják ezt követően tanítását az élő kenyérről. Jézus cselekedetében megfigyelhető a jó pásztor gondoskodása, amiről már szót ejtettünk az elmúlt vasárnapi evangélium kapcsán, egyaránt odafigyel az emberek testi és lelki igényeire. Tanítása lelki táplálék, a kenyér pedig a test táplálására szolgál. Később aztán a kenyeret adja lelki eledelként, s benne önmagát. Most is ő veszi észre az emberek éhségét, ezért kérdezi Fülöp apostoltól: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Fülöp apostol gyorsan elkezdi számolgatni magában, hogy mennyi pénzre volna szükség ahhoz, hogy mindenki számára kenyeret vegyenek, de igyekezete teljesen felesleges, hiszen nincs a közelben piac, a Galileai-tenger partján a kenyérvásárlás ötlete megvalósíthatatlan. Jézus nem is gondolkodik természetes megoldásban, ő természetfeletti módon oldja meg a helyzetet, csodát tesz, hogy mindenki jóllakjon.

A csodálatos kenyérszaporítás eseményét János evangélista vázlatos leírása alapján, illetve annak ellenére is könnyen magunk elé képzelhetjük: A fiú kiveszi tarisznyájából az öt kenyeret és a két halat és Jézus kezébe adja. Ő hálát ad, átadja az apostoloknak, az apostolok pedig továbbadják a letelepedett embereknek. A fiú is kap egy darabot. Ami korábban elfért tarisznyájában és két kezében, az most száz és ezer, és újabb ezer ember kezébe kerül, egyre több lesz. A kenyér kézről kézre jár, mindenkinek jut belőle bőséggel.

Az utóbbi időben elterjedt, hogy a szentmisén, az áldozás szertartásakor egyesek a kezükbe, nyitott tenyerükbe kérik az Oltáriszentséget, majd magukhoz veszik azt. Néha egy-egy pillantást vetek ezekre a kezekre. Egy kisfiú kezén még látszik a filctoll vagy a zsírkréta nyoma, amivel reggel, még a szentmise előtt játszott, rajzolt. Aztán egy kislány jön, aki talán életében először próbálta a körömlakkot. Egyszer egy munkásember nyújtja feszült, erős kezét az Oltáriszentség vételére, máskor egy nagymama, aki talán unokái simogatására használja legtöbbször kezét. Aztán egy édesanya jön, aki csak az áldozás néhány pillanatára engedi el a vele jövő kisgyermeke kezét, aztán sietve újra megfogja azt. A betegek remegő, a fiatalok magabiztos kezüket nyújtják. Egy fiatal lány kezén jegygyűrű, egy másikén tetoválás. Sima és ráncos, tiszta és olykor nem egészen tiszta kezekbe kerül Krisztus teste. Vajon a szívekben is vannak ilyen különbségek? Néha elnézem ezeket az emberi kezeket, amelyek az Úr testének vételére kinyúlnak. Nincs bennem semmiféle ítélkezés. A kezek alapján főleg nem lehet. Csak elnézem e kezeket, az embereket, akiknek az Úr Jézus odaadja magát.

Érdemes néha a magunk kezére is pillantanunk. És a szívünkbe is. Méltó vagyok arra, hogy az Úr nekem adja önmagát?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Minden szentmisében felelevenedik előttünk a csodálatos kenyérszaporítás eseménye és megismétlődik az utolsó vacsora is. Te valóságosan jelenvalóvá válsz az átváltoztatott kenyérben, hogy a szentáldozásban nekünk add önmagad és mi egyesüljünk veled. Bőséggel adod nekünk az igazság tanítását, mint lelki táplálékot, és ajándékként adod nekünk önmagad az Oltáriszentségben. Köszönjük, hogy megosztod velünk életedet. Indíts minket, hogy mi is megosszuk kenyerünket és életünket embertársainkkal!

Jézus egy alkalommal ezt a példabeszédet mondta a népnek: A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett földjébe. Amíg azonban az emberek aludtak, eljött ellensége, konkolyt hintett a búza közé, aztán elment.
Amikor felnövekedett a vetés, és már kalászba szökkent, akkor előtűnt a konkoly is. Erre elmentek a szolgák a gazdához, és megkérdezték tőle: „Uram, nemde jó magot vetettél földedbe? Honnét van tehát a konkoly?” Mire a gazda így felelt: „Ellenséges ember cselekedte ezt.”
A szolgák tovább kérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Azt válaszolta nekik: „Nem! Nehogy a konkolyt gyomlálva kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok, hadd nőjön fel mindkettő az aratásig! Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön. A búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”
Mt 13,24-30

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek sorozatában a másodikat olvassuk a mai napon, amely folytatja és újabb szempontokkal egészíti ki a magvetőről szóló hasonlatot. Hiába a jó talaj és a jó mag, a magok földbe kerülésével ugyanis még nincs vége a történetnek. Újabb veszély jelentkezik, a gonosz elveti a gyomnövény, a konkoly magját. Ez azonban nem derül ki rögtön, hanem csak később, amikor a magok már kikelnek. S bár a szolgákat jóindulat vezeti, amikor azonnal kigyomlálnák a konkolyt, de a gazda ezt nem engedi, mert attól tart, hogy a jó növényben is kárt tennének. Csak később, az aratás idején történik meg az értékes és a haszontalan növények szétválasztása.

Mi áll a gonosz tevékenységének hátterében? Ő is tudja, hogy a tanítás jó magjának kikelése az emberek üdvösségre jutását jelenti. Ezt igyekszik megakadályozni a gonosz, aki a tévtanítás rossz magját, a megtévesztés konkolyát ülteti el, hogy megzavarja a jószándékú embereket az életszentségre és az üdvösségre törekvésükben. A gonosz módszere alattomos, hiszen nem vesszük azonnal észre és az sem mindegy, hogy milyen módszert választunk annak érdekében, hogy a kísértéseknek ellenálljunk. A példázattal Jézus azt is szemlélteti, hogy bár az ember Isten segítségével képes a jó és a rossz megkülönböztetésére, mégsem rá, hanem egyedül Istenre tartozik az ítélkezés.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Gondviselő Istenünk! Te szeretetből teremtettél meg minket és életünk minden napján kimutatod irántunk szeretetedet. Adj nekünk éleslátást és bölcsességet, hogy észrevegyük szereteted jeleit, mindazt, amivel testi és lelki fejlődésünket segíted és az üdvösség felé vezetsz minket! Oszlasd el félelmeinket, aggódásainkat és bizonytalanságainkat! Segíts, hogy bizalommal tekintsünk jövőnk felé és teljes bizalommal adjuk életünket neked! Gondoskodj rólunk, családunkról, szeretteinkről és minden emberről! Mutasd meg jóságodat minden ember felé!

Miután Jézus megmagyarázta tanítványainak, hogy miért mond példabeszédeket, így folytatta: „Értsétek meg hát a magvetőről szóló példabeszédet! Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek. Ez az a mag, amelyik az útszélre esett. A kövek közé hullott mag pedig az, aki meghallgatja ugyan a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar eltántorodik. A tövisek közé esett mag az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka vagyon elfojtja azt benne, és gyümölcs nélkül marad. Végül a jó földbe hullott mag az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.”
Mt 13,18-23

Elmélkedés

A magvetőről szóló példabeszéd (vö. Mt 13,1-9) magyarázatát olvassuk a mai napon az evangéliumban. Jézus magyarázata szerint az útszélre hullott magok azt jelképezik, hogy egyes emberek szívében egyáltalán nem tud fejlődésnek indulni a tanítás, mert a gonosz kitépi azt. A köves talajra hullott mag azt szemlélteti, hogy mások a nehézségek és az üldözések következtében nem ragaszkodnak az igaz tanításhoz. A tövisek közé hullott magok arra utalnak, hogy ismét más emberek számára a földi élet fontosabb, mint az örök élet, ezért ők nem törekszenek arra, hogy maradandó gyümölcsöt teremjenek. Végezetül pedig a jó földbe hullott mag azokat jelképezi, akik szívesen meghallgatják a tanítását és életüket ahhoz igazítják, mert benne felismerték az üdvösségre vezető igazságot. Ők aztán bőséges, akár százszoros termést hoznak.

A Jézus által hozott tanítást az emberek másképpen értékelik, különféleképpen fogadják. E különbségek azonban nem befolyásolják és főként nem csökkentik a tanítás benső, cselekvésre ösztönző erejét. A tanítás jó magja önmagában életerős, de ez csak azok esetében nyilvánul meg bőséges termésben, akik jó szívvel fogadják azt. Isten országa a sokféle nehézség és akadály ellenére is megvalósul. A kérdés csak az, hogy bennem megvalósul-e, és ha megvalósul, akarok-e én is magvető, azaz a tanítás hirdetője lenni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, irgalmas Isten, adj nekünk alázatosságot, reményt és erős hitet! Add hogy a szeretet Lelke, a te Lelked ékesítsen minket. Segíts egymáshoz tiszta szeretetben közelednünk, mert ez minden parancs foglalata és beteljesítése. Segíts, hogy a békesség és az egyetértés fiai lehessünk, és így méltók legyünk rá, hogy boldognak nevezzen minket szent Fiad!

A tanítványok egyszer odamentek Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Miért szólsz a néphez példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek megadatott, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése:
Hallván hallotok, és mégsem értetek,
nézvén néztek, de mégsem láttok;
megkérgesedett ugyanis e népnek szíve:
Fülükkel restül hallanak,
szemüket behunyják,
hogy a szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak,
és a szívükkel ne értsenek,
s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.
De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.”
Mt 13,10-17

Elmélkedés

Máté evangéliumának 13. fejezetében hét példabeszédet olvashatunk, amelyek az Isten országát mutatják be. Az első a magvetőről szól, de ezt tegnap Jakab apostol ünnepe miatt nem olvastuk. Ezt követik a konkolyról, a mustármagról, a kovászról (élesztőről), a földbe rejtett kincsről, az igazgyöngyről és a halászhálóról szóló hasonlatok. A példabeszédeket megszakítja azok magyarázata, illetve az a rész, amelyet a mai napon olvasunk. A tanítványok ezt kérdezik Mesterüktől: „Miért szólsz a néphez példabeszédekben?” Kérdésük kapcsán érdemes elmélkedésünkben röviden megvizsgálnunk a példabeszédek jellegzetességeit.

A példabeszéd lehet egy rövid bölcs mondás vagy akár egy részletesebben kifejtett, kitalált történet. Mégsem mese, hiszen a mindennapi életből meríti témáját, amely a valóságban is előfordulhatott. A példabeszéd célja az, hogy szemléletesen bemutasson egy olyan igazságot, amelyet első pillanatra nem volna könnyű megérteni, de annak köszönhetően, hogy mindennapi élethelyzetből indul ki és a hallgató a szereplők helyébe képzelheti magát, könnyen befogadhatóvá válik számára az üzenet, a mondanivaló.

A példabeszédek megértésének kulcskérdése, hogy ne kívülállóként hallgassuk, hanem valóban beleéljük magunkat a történetbe. Ennek fényében olvassuk majd a következő napok evangéliumait! Jézus példabeszédei az Isten országáról szólnak és arra ösztönöznek minket, hogy Isten országa megvalósuljon bennünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek Téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a Te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.

Jézus Jeruzsálembe indult. Útközben odalépett hozzá a Zebedeus fiúknak (Jakab és János apostoloknak) anyja, fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen valamit. Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz?” Ő azt felelte: „Intézd úgy, (Uram,) hogy az én két fiam országodban melletted üljön: az egyik jobbodon, a másik pedig bal oldaladon.”
Jézus így válaszolt nekik: „Nem tudjátok, hogy mit kértek. Készek vagytok-e arra, hogy kiigyátok azt a kelyhet, amelyet nekem ki kell innom?” „Készek vagyunk!” – felelték. Jézus erre így folytatta: „A szenvedések kelyhét velem együtt kiisszátok majd. De hogy ki üljön mellettem jobb és bal felől, azt nem én döntöm el. Azok ülnek majd ott, akiket mennyei Atyám erre kiválasztott.”
Amikor a többi tíz (apostol) ezt meghallotta, méltatlankodni kezdett a testvérpár viselkedése miatt. Jézus magához hívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy a pogányoknál hogyan hatalmaskodnak a vezető emberek: akinek nagyobb a rangja, érezteti a hatalmát. Nálatok ne így legyen! Aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok! És aki első akar lenni, legyen a cselédetek! Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul mindenkiért.”
Mt 20,20-28

Elmélkedés

A tizenkét apostol kiválasztásánál, az ő neveik felsorolásakor két Jakab nevű személlyel is találkozunk. Az egyik Zebedeus fia, János apostol testvére, ő az idősebb Jakab, akit a mai napon ünneplünk. A másikat fiatalabb Jakabnak szoktuk említeni, ő Alfeus fia (vö. Mt 10,3).
Az idősebb Jakab különleges tekintélynek örvendett az apostoli testületen belül Péterrel és Jánossal együtt. Ők hárman vannak jelen az Úr színeváltozásakor és az Úr szenvedésének kezdetekor a Getszemáni-kertben is e három kiválasztott apostol áll legközelebb Jézushoz. Krisztus mennybemenetele után Jakab lett a jeruzsálemi közösség vezetője, a város első püspöke, és ő lett az apostolok közül az első vértanú.

Jakab apostol ünnepének evangéliuma egy olyan jelenetet idéz fel életéből, amely nem éppen hízelgő számára. Testvérével, Jánossal együtt különleges helyet szeretnének maguknak, amikor megvalósul Jézus uralma. Kérésüket, elképzelésüket édesanyjuk tolmácsolja Jézus felé, aki nagyon tapintatosan helyreigazítja őket. Világossá teszi számukra, hogy ő nem földi hatalomra törekszik, ezért tanítványai se törekedjenek uralomra, hanem az ő példája szerint szolgálják az embereket. Kérésük pozitív oldalára is érdemes odafigyelnünk, hiszen azt is kifejezik, hogy készek mindenben követni Mesterüket és osztozni sorsában.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jöjj el, Uram, várok rád. Szívemben szereteted tüze ég, lelkem epedve várja a Szent Arcod látását. Kérem ezután is túlcsorduló kegyelmedet, amely ébren tartja lelkemet eljöveteled napjáig. Add, hogy egyre jobban szeresselek.

Egy alkalommal Jézus éppen a népsokaságot tanította. Eközben anyja és rokonai odaérkeztek, és kint várakoztak rá, mert beszélni akartak vele. Valaki szólt is Jézusnak: „Anyád és rokonaid kint várnak, és beszélni akarnak veled.” Jézus erre így válaszolt annak, aki szólt neki: „Ki az én anyám, és kik az én rokonaim?” Majd kitárta kezét tanítványai felé, és így szólt: „Ezek az én anyám és rokonaim. Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az mind testvérem, nővérem és anyám.”
Mt 12,46-50

Elmélkedés

Jézus anyjának és rokonainak fellépése Máté, Márk és Lukács evangéliumában egyaránt megtalálható, de csak egyedül Márk jegyzi le jövetelük okát. Az ördögűzések láttán, illetve a vallási vezetőkkel való szembekerülése miatt ugyanis az a szóbeszéd terjedt el Jézusról, hogy „eszét vesztette” (Mk 3,21). Máté nem tesz erről említést, csupán azt a tényt közli, hogy Jézus anyja és rokonai beszélni akarnak vele.

Megjelenésükről értesülve Jézus ezt kérdezi: „Ki az én anyám, és kik az én rokonaim?” Szavainak félreértelmezése volna, ha azt gondolnánk, hogy megtagadja édesanyjához és rokonaihoz fűződő kapcsolatát. Nem egy gyermek lázadása ez anyja iránt. Nem az anyai szeretet hálátlan elutasítása. Nem a vér szerinti rokonság megtagadása. Az Úr szavait jobban megértjük, ha tovább olvassuk szavait: „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az mind testvérem, nővérem és anyám.” A Jézus által alapított közösségben már nem a vér szerinti származás a lényeges, hanem a mennyei Atya tanításának hitből fakadó elfogadása és az ő akaratának teljesítése. Ha valaki nem hisz, hiába rokona Jézusnak, önmagát zárja ki a krisztusi közösségből. A hit annak kifejezése az ember részéről, hogy Krisztushoz és az ő közösségéhez tartozik. A másik oldalról nézve Jézus, az emberré lett Isten vállalja a közösséget mindazokkal, akik hisznek benne és követik őt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, te vagy a mindenség királya! Hittel várjuk eljöveteledet és a veled való találkozást. A hitről való tanúságtétel minden korban bátorságot kíván a keresztényektől, tőlünk. Bátorságot, hogy az üldözések idején, az elutasításokat megtapasztalva vagy az emberek közönyét látva is folytatódjon az evangélium hirdetése és a hit terjesztése. Annak tudatában élünk, hogy a te megbízásodból, a te munkatársadként adjuk tovább a hitet. Nevelj minket az alázatra, hogy ne önmagunkat, hanem téged és a te örömhíredet hirdessük!

Néhány írástudó és farizeus így szólt egyszer Jézushoz: „Mester, jelet szeretnénk tőled látni.” Jézus így válaszolt: „Ez a gonosz és hűtlen nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia három nap és három éjjel a föld szívében. A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására. Ámde itt nagyobb van, mint Jónás. Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nemzedéket, hiszen ő a föld végső határáról is eljött, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét. Itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon.”
Mt 12,38-42

Elmélkedés

Az írástudók és farizeusok „jelet” kérnek Jézustól. Mire gondolnak? Mire vonatkozik kérésük? Az ószövetségben a „jel” olyan rendkívüli cselekedet vagy esemény volt, amely Isten működését igazolta. Jelen esetben olyan „jelre” gondolhatnak, amellyel Jézus egyértelműen igazolja istenségét, illetve azt, hogy ő a messiás. A kérés abból a szempontból furcsa, hogy korábban Jézus számos olyan csodát tett, amelyek a messiási idő eljövetelére utalnak. De éppen e cselekedetek természetéből fakadóan nem fogadta el, azaz nem tekintette ezeket mindenki „jelnek.” A nép örvendett annak, hogy a betegek meggyógyulnak, a csodákat olyan jeleknek tekintették, amelyek Isten irgalmának és szabadító erejének megnyilvánulásai. Ugyanezeket a cselekedeteket a farizeusok is látták, mégsem ébredt bennük hit, nem tartották ezeket Istentől származó megnyilvánulásoknak.

Feleletében Jézus elutasítja a kérés teljesítését, „gonosz és hűtlen nemzedéknek” nevezve a kérdezőket. Elutasításának magyarázataként az ószövetségi időkből Jónás próféta alakját idézi fel, aki Isten küldötteként megtérést hirdetett Ninive városában, amelynek lakói hallgattak szavára és bűnbánatot tartottak, ennek köszönhetően Jónás Isten akaratának jele lett a számukra. Ehhez hasonlóan Jézus szavára a pogányok megtérnek, de az írástudók nem. Jónás egy másik szempontból is jel lesz, az óriási cethal gyomrában való három napos tartózkodása, majd onnan való visszatérése előképe annak, hogy halálát követően Jézus három napig a sírban nyugszik, majd feltámad.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Áldunk téged, Atyánk, hogy Fiadban szavakba öntötted a Lélek sóhajtozásait! Áldunk téged, aki egyaránt vagy Atyánk és barátunk! Áldunk téged, akinek az az akarata, hogy tőled kérjünk, és nálad zörgessünk. Áldunk téged, aki hűséges vagy magadhoz és Igédhez. Hűséged biztos menedékünk lehet éjszaka és nappal. Áldunk téged, aki úgy könyörülsz rajtunk, mint édes gyermekeiden!

Abban az időben: Az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.
Mk 6,30-34

Elmélkedés

A jó pásztor gondoskodása

Az elmúlt vasárnap evangéliumában arról olvastunk, hogy Jézus missziós útra küldte tizenkét apostolát, akik az ő nevében hirdették mindenkinek a megtérést. Ezt folytatja a mai részlet, amely szerint a küldöttek visszatérnek Mesterükhöz, Jézushoz, és beszámolnak neki munkájukról és annak eredményéről. Mindebből azonban Márk evangélista leírásából semmit sem tudunk meg, legfeljebb annyit érzünk, hogy a küldöttek nagyon lelkesek lehettek a pozitív tapasztalatok miatt, illetve az is kiderül, hogy nem tétlenkedtek, hanem elfáradtak szolgálatuk végzése közben. Ezt Jézus észre is veszi, ezért azt tanácsolja nekik, hogy pihenjenek. Ebben a mozzanatban megfigyelhető Jézus figyelmessége tanítványai iránt, valamint gondoskodása.

Ugyanezt a figyelmességet és gondoskodást vesszük észre az evangéliumi jelenet második részében, de ekkor már nem a tanítványok, hanem a Jézust kereső nép vonatkozásában. Bár Jézus pihenni indul, ebből mégsem lesz semmi, mert az emberek hallgatni akarják őt és ő el is kezdi őket tanítani. Lám, Jézus nem ismer fáradtságot, amikor küldetése teljesítéséről van szó.

Az is figyelemreméltó a jelenet során, hogy mindig Jézus személye áll a középpontban, aki összegyűjti övéit. Először a visszatérő tanítványok vonatkozásában figyelhető ez meg, majd pedig a nép vonatkozásában. Ez utóbbit egy jelkép világítja meg: a néptömeg olyan volt, mint a „pásztor nélküli juhok.” Jézus pedig most is pásztornak tekinti magát, aki összegyűjti és vezeti a rá bízott nyájat. Úgy tekint az emberekre, mint akiknek üdvösségre vezetését a mennyei Atya bízta rá, és ő fáradhatatlanul végzi ennek teljesítését. Ez a jelenet tehát pontosan igazolja, amit Jézus egy alkalommal mondott: „Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10,11). Jézus tehát jó pásztorként gondoskodik arról, hogy a nép hallja az üdvösség örömhírét, ugyanakkor ez a pásztori gondoskodás megmutatkozik tanítványai felé is.

Érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy az emberek állandóan keresik Jézust. Hiába próbál időnként magányos helyre félrevonulni tanítványaival, ez a szándéka nem valósul meg, mert keresik őt az emberek. Kitalálják, hogy hová szándékozik menni és „odasietnek.” Márk evangélista szerint nem egyszerűen odamennek, hanem „odasietnek” és megelőzik őt. E kifejezésben az ember igyekezete, vágyakozása, fokozott érdeklődése rejlik, mégpedig olyan vágy, amely már nem feltétlenül evilági dolgokra érvényes. Az emberek megéreznek valamit Jézus hatalmából, személyének varázsa van, tanítása megragadó, ezért híre egyre jobban terjed, egyre többen keresik őt.

Jézus minket sem csupán arra hív, hogy hallgassuk őt, hanem hogy induljunk és tegyünk róla tanúságot a világban. Ismerjük fel, hogy az ő küldöttei vagyunk, tehát tovább kell adnunk a megismert tanítást, az evangélium igazságát. Nem a magunk véleményét kell hirdetnünk, hanem azt, amivel Jézus megbíz minket. E küldetésünk teljesítése során biztosan mindig érezni fogjuk az ő pásztori gondoskodását. Keressük azokat az alkalmakat, lehetőségeket, amikor egyedül lehetünk az Úrral és taníthat minket. Induljunk mindig tőle és térjünk hozzá vissza, hogy belőle erőt merítve indulhassunk ismét a tanúságtétel útjára! Az Úr tanítása ma is reményt és vigasztalást ad azoknak, akik szomjazzák az örök igazság tanítását, és utat mutat azoknak, akik az üdvösségre vágyakoznak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! A te gondoskodó szereteted egykor abban nyilvánult meg, hogy tanítottad és kenyérrel tápláltad a téged keresőket. Köszönjük, hogy napjainkban sem feledkezel meg arról, hogy pásztorokat, felelős vezetőket küldj, akik a te közösségedet, az Egyházat vezetik. Egy közösség vezetőjének, a nyáj pásztorának mindig a helyén kell állnia, döntéseket kell hoznia, és irányítani kell a rábízottakat a legnehezebb időkben is. Vezető nélkül az emberek olyanok, mint a pásztor nélküli juhok, nem tudják, hogy merre haladjanak. Küldj, Urunk, pásztorokat, akik életpéldája követendő, mert ők téged követnek és hozzád akarják vezetni a rájuk bízottakat!