Battaplébánia

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Étkezés közben a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”
Lk 14,12-14

Elmélkedés

A múlt szombati evangéliumi szakasz folytatását olvassuk a mai napon. Akkor a vendégekhez intézte szavait Jézus, figyelmeztetvén őket, hogy legyenek alázatosak, ne törekedjenek az első helyekre. Ma pedig a vendéglátó számára fogalmazza meg intelmeit. Abban az időben szokás volt az étkezésekre vendégeket hívni, főként rokonokat és barátokat. Rendszerint érvényesült a kölcsönösség elve: aki meghívott volt, igyekezett mielőbb viszonozni a meghívást. Jézus azt ajánlja, hogy a vendéglátáskor lépjünk túl ezen a megszokott vendégkörön és olyanokat lássunk vendégül, akik élethelyzetüknél fogva nem tudják azt viszonozni. Ne a viszonzás reményében tegyünk jót, mert a jócselekedetek értéke az önzetlenségben és az ingyenességben van.

Jézus tanácsának azonban van egy másik szintje is. A példázat házigazdájában magát Istent ismerhetjük fel, aki meghív minket a vele való szeretetközösségre. Isten jóságát aligha tudjuk emberként viszonozni. Isten jól látja szegénységünket, lelki bénaságunkat és vakságunkat, mégsem fordul el tőlünk, ahogyan sok jómódban élő személy elfordul szükséget szenvedő embertársától. Isten lehajol hozzám, irgalmával gyógyítani akar minket, vendégül akar látni, ünnepelni szeretne velünk, örömmel szeretne minket megajándékozni. Boldogok vagyunk, ha elfogadjuk hívását és vendégei lehetünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk, aki szeretetedet Fiadban, Jézus Krisztusban nyilatkoztattad ki, és kiárasztottad ránk a Szentlélekben, a Vigasztalóban, fölajánljuk neked ma a világ és minden ember sorsát. Hajolj le hozzánk, bűnösökhöz, gyógyítsd meg gyöngeségünket, űzz el tőlünk minden rosszat, add, hogy a Föld minden lakója megtapasztalja irgalmasságodat, hogy benned, a Szentháromság egy Istenben megtalálják mindig a remény forrását.

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1-12

Elmélkedés

Isten képmása

Régi ballagási meghívó kerül a kezembe. Már nem emlékszem, kitől kaphattam, ezért végigolvasom a névsort. A nevek alapján 20 évvel ezelőtti tanítványaim egy részének arca rögtön bevillan, de a többségre már alig emlékszem. Azóta valamennyien felnőttek, talán családot is alapítottak. Végül elolvasom a ballagási meghívók elmaradhatatlan idézetét, amely ebben az esetben Arany János: Domokos napra című versének egy részlete. „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” Az ismert idézet kiváló útravaló az iskolát befejező és új életszakaszba lépő fiatalok számára. Kicsit eltűnődök a sorokon. Emberré lenni, emberré válni, ez a legfőbb életcél. Miért? Nem vagyunk emberek, amióta megszülettünk? De igen, emberek vagyunk! Ragaszkodunk emberi méltóságunkhoz. Ismerjük emberi jogainkat, és talán emberi kötelességeinket is. De azt is őszintén elismerhetjük, hogy nem minden élethelyzetben, nem „mindég” viselkedünk emberségesen. Olykor emberi mivoltunkat megtagadva beszélünk embertársainkkal vagy embertelenül viselkedünk velük. Hogyan válhatunk emberré? És milyen emberré kell, kellene válnunk?

Keresztény hitünk és a kinyilatkoztatás szerint Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ez az istenképiség, az Istenhez való hasonlóság jelenti emberségünk alapjait. Erre emlékeztet minket az emberré lett Isten, Jézus Krisztus. Akkor vagyunk valóban emberek, ha Istent hordozzuk magunkon és magunkban, arcunkon és szívünkben. Minden más csak képmutatás, az emberség megtagadása. Az evangéliumokat olvasva szépen kirajzolódik előttünk Jézus embersége, emberi jelleme, emberséges viselkedése. Emberséges hozzáállása főként a bűnösökkel, a mások által megvetettekkel, a szegényekkel való találkozásaiban mutatkozik meg, akiket sosem ítél el, hanem elindítja őket egy új élet útján.

Jézusban nem volt képmutatás. Az írástudókban és a farizeusokban viszont éppen a képmutatást nem szívlelte. Véleményét nem titkolta, hanem nyíltan kimondta, ahogyan ezt a mai evangéliumban olvassuk: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt.” E kijelentésével Jézus elismeri, hogy a farizeusok és írástudók tanításával nincs gond, azaz Istenről alkotott nézetük és a vallásossággal kapcsolatos tanításuk helyes. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy eltorzult bennük az istenképiség. Másként viselkednek, másként élnek, mint amit tanítanak. Más arcot mutatnak kifelé, mint amit befelé megélnek. Imádkozásukban és más vallási cselekedeteikben nem igazi arcukat, nem valódi énjüket mutatják, hanem csak a látszatra törekszenek. Önmagukat magasztalják, de tetteikkel nem Istent magasztalják, nem neki akarnak dicsőséget szerezni. Vallásosságuk valójában nem az Isten iránti szeretetből és tiszteletből fakadt, hanem csupán az emberek tetszését, elismerését kereső magamutogatás volt.

Törekedjünk arra, hogy napról napra egyre tökéletesebb képmásai legyünk Istennek, s ezáltal Istennek tetsző emberekké váljunk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember vagy! Te vagy az irgalom kimeríthetetlen forrása. Te vagy Megváltóm, aki megszabadítasz bűneimtől. Alázattal és bűnbánattal járulok eléd. Segíts, hogy bűneimben se felejtsem: van kiút számomra a bűnből, mert te új lehetőséget adsz. Légy hozzám és minden emberhez irgalmas! Taníts őszinte bűnbánatra és alázatra, hogy beismerjem bűneimet! Vedd le rólam a bűnös élet rongyait és öltöztess engem újra a lelki tisztaság ruhájába!

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakodalomra hívnak, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
Lk 14,1.7-11

Elmélkedés

A mai örömhírben Jézus tanácsot ad arra vonatkozóan, hogy a vendégek miként foglalják el helyeiket egy lakodalomban. A gyakorlatban bizonyára sokszor előfordult, hogy a meghívottak egymással vetélkedve akarták eldönteni, hogy kinek hol van a helye. Ez azonban a vendéglátó joga, aki végül egyeseket megszégyenítve, másokat pedig megdicsőítve meghatározza az ülésrendet. A történet látszólag csak egy gyakorlati helyzetről szól.

A hétköznapi helyzet példája azonban vallásos többletet kap azáltal, hogy Jézus kiszélesíti az öndicséret és az alázat területére. Ezt mondja: „Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Azt ajánlja tanítványainak, hogy ne tartsák magukat másoknál nagyobbnak, ne magasztalják önmagukat és ne akarják megszerezni a legelőkelőbb helyeket, hanem legyenek alázatosak. Az alázatos ember ugyanis részesülhet abban, hogy a „házigazda” fogja felemelni. Önmagunk felértékelésével könnyen becsaphatunk másokat, sőt magunkat is, de Istent nem.

Az irgalmas Atya házában nincs helye az öndicsérőknek. Ott csak azok foglalhatnak helyet, akik alázattal megvallják bűneiket. A bűnbánattal kifejezzük alázatunkat, és kérjük Istent, az üdvösséget ajándékozó vendéglátót, hogy mutassa meg helyünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te szeretettel fordulsz felénk és a szeretet gyakorlására hívsz minket. Azt kéred tőlünk, hogy mutassuk ki szeretetünket Isten iránt és embertársaink iránt. A szeretet gyakorlásához szükségünk van szívünk odaadó szándékára, lelkünk beleegyezésére, értelmünk belátására és akaratunk erejére. Taníts minket az önzetlen szeretetre! Tégy minket készségessé, hogy le tudjunk mondani saját érdekeinkről és mások szolgálatában találjuk meg életünk örömét! Taníts minket, hogy teljes szívvel szeressünk mindenkit! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Az ott tartózkodók figyelték őt. Akkor eléje állt egy vízkóros ember. Jézus megkérdezte a törvénytudókat és farizeusokat: „Szabad-e szombaton gyógyítani? De azok nem válaszoltak. Erre ő megérintette a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. Azután a jelenlevőkhöz fordult: „Ha valamelyiktek szamara vagy ökre szombaton kútba esik, nem húzza-e ki azonnal?” Azok semmit sem tudtak felelni neki.
Lk 14,1-6

Elmélkedés

Ismét egy szombati napon tett jézusi csodáról olvasunk a mai evangéliumban. A helyszín egy farizeus háza, ahová vendégségbe érkezik Jézus. Annak ellenére végez gyógyítást, hogy előre látja, hogy farizeus vendéglátói rosszallásukat fogják emiatt kifejezni. A leírás szerint Jézus elébe megy a vitának, előre megmagyarázza tettét, s ellenfelei szóhoz sem jutnak. Sem a csodatétel előtt, sem utána nem tudnak indokot mondani, amiért ne lehetne megtenni a gyógyítást. Szívük mélyén bizonyára ők is érzik, hogy a törvényekhez való végletes ragaszkodás könyörtelenségre vezeti az embert.

A csoda ebben az esetben is azt tanúsítja, hogy egy irgalmas cselekedet megtételét nem akadályozhatja meg egy törvényi előírás. Az irgalmasság gyakorlása ugyanis olyan törvény, amely felette áll a nyugalomra vonatkozó szabályoknak. Az irgalmas cselekedet ugyanakkor Isten jelenlétéről tanúskodik a világban. Jézusnak éppen az a célja, hogy ezt az isteni irgalmasságot ne csak szavaival hirdesse, hanem tetteivel is tanúsítsa. Jézus bűnbánatra szóló szava felhívás, hogy visszatérjünk az irgalmas Atyához. Isten segít a bajban lévő vagy betegségtől szenvedő emberen. Az isteni irgalmasságnak pedig nincs határa, nem korlátozhatja semmiféle törvény. Ezt az irgalmas jóságot kellene nekünk is szüntelenül gyakorolnunk ahhoz, hogy Isten tetszését elnyerjük.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk: hálát adunk az egész teremtett világért, amelyet atyai jóságodból miránk bíztál, hogy otthonunk legyen benne. Hálát adunk, mert minket, esendő embereket a Te Fiad által felemelsz, mert úgy szeretted a világot, hogy Egyszülöttedet küldted közénk, hogy a hit által életünk legyen.

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak:
„Bizony, mondom nektek: Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom nektek: Eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Mert ahogyan az Atyának élete van önmagában, ugyanúgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak és üdvözülnek; akik rosszat tettek, feltámadnak és elkárhoznak.”
Jn 5,24-29

Elmélkedés

Életünk során napról napra szembesülünk az idő múlásával. Az óramutatók járása, a naptár forgatása szembesít minket a megállíthatatlan idővel. Ha megáll az óránk vagy elfelejtünk lapozni a naptárban, attól még nem áll meg az idő. Az idő múlását a bennünk és a körülöttünk, környezetünkben lévő változásokban tapasztaljuk meg. Ha évek múltán visszatérünk valahová és ott szinte semmi változást nem látunk, akkor azt mondjuk, hogy ezen a helyen „megállt az idő.” A valóságban persze nem állt meg, és ha fejlődést nem is látunk a pusztulás, az elmúlás nyomait észrevehetjük. Ha önmagunkban nem tapasztalunk semmiféle változást az idő múltával, akkor valami hiba történt, elmulasztottuk a lelki építkezést.

Minden elmúlást fájdalmasan élünk meg. Nem tudjuk visszahozni azt, ami örömöt jelentett, boldogságot adott. Szeretteink elvesztését fájdalmasan éljük meg, mert nem tudunk visszamenni az időben, nem tudjuk visszahozni a boldogság napjait, nem tudjuk visszahozni az életből eltávozott személyt. Fájdalmunkban, az elvesztés fájdalmában az ad vigasztalást, hogy feltámadunk és újra együtt lehetünk majd az örök életben azokkal, akiket a földi életben szerettünk. Akkor majd megszűnik minden fájdalmunk és örökké örvendezhetünk, mert együtt élünk Istennel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Híveid teremtő, megváltó és hazaváró Istene. Töröld el elhunyt szeretteink minden bűnét és vétkét. Tekints esdeklő könyörgésünkre szent Fiad, Jézus Krisztus egyetlen és elegendő áldozata miatt. Add meg nekik és nekünk is a bűneink bocsánatát. Szent Lelked ereje által, vezess bennünket az igazak útján, hogy kegyelmed segítségével elérjük az élet teljességét és viszontláthassuk azokat, akikről ma szeretettel, hálával és megbocsátással emlékezünk meg.

Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben!”
Mt 5,1-12a

Elmélkedés

Beteljesült élet

Sikerek és kudarcok kísérik életünket. Saját élethelyzetétől függően és vágyaitól, elképzeléseitől vezérelve mindenki mást tekint sikernek, illetve kudarcnak. Vannak, akik a legkisebb sikernek is őszintén tudnak örülni, amin igencsak csodálkoznak a nagyravágyóak. Másokat nagyobb eredmények sem hoznak lázba, ők örökké elégedetlenek. Egyesek a legkisebb sikertelenség miatt is összeomlanak és úgy gondolják, romokban hever az egész életük. Másokat megrendítenek a tragédiák, de igyekeznek mielőbb túllépni a helyzeten.

Az ember az élet természete szerint sikerre törekszik. Vajon mikor nevezhetjük egy ember életét sikeresnek? És itt ne csupán egyes tevékenységeinkre és kapcsolatainkra gondoljunk, ne is arra, hogy eltervezett iskoláinkat eredményesen be tudtuk-e fejezni, vagy mindennapi munkánk során milyen eredményeket tudunk felmutatni, hanem egész emberi életünkre. Életünk természetesen tartalmazza a felsoroltakat és ezektől is függ boldogságunk, de most mégis emelkedjünk mindezek fölé és próbáljuk az emberi élet egészét szemlélni. Vajon mikor nevezhetjük az életet sikeresnek?

Amikor hívő keresztényként próbálunk válaszolni erre a kérdésre, valóban felül kell emelkedni a világ dolgainak szintjén. Hisszük, hogy életünket Istentől kaptuk. És hisszük, hogy életünk akkor lesz beteljesült, ha Istennel élünk és Istenhez jutunk halálunk és feltámadásunk után. Igen, nevezhetjük ezt sikernek is, de talán helyesebb beteljesült, boldog életről beszélni. A szentek élete ilyen: beteljesült és boldog élet. Ma, mindenszentek napján őket, az Egyház által szentté vagy boldoggá avatott személyeket, és a névtelen szenteket ünnepeljük. Életükben sikerek és kudarcok egyaránt voltak. Nem sikerült minden az életükben úgy, ahogyan elképzelték, de ők rájöttek arra, hogy ez egyáltalán nem baj. Arra törekedtek, hogy Isten elképzeléseinek, Isten akaratának megfelelően cselekedjenek.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy életünk bizonyos helyzeteiben ki tudjuk mondani: itt nem tehetünk semmit. Vannak megváltoztathatatlan helyzetek, amit el kell fogadnunk, tudomásul kell vennünk. Vannak fájdalmas tények, amelyeken nem tudunk változtatni, nem tudjuk őket meg nem történtté tenni. De el tudjuk őket fogadni, ha hisszük, hogy nem Isten akarata ellenére történtek.

Nagy bátorság kell ahhoz is, hogy életünk bizonyos helyzeteiben ki tudjuk mondani: itt tennem kell valamit, változtatnom kell, most feladatom van. Nem szemlélem tétlenül a helyzetet és nem mástól várom a helyzet megoldását, hanem én lépek, mert érzem, hogy tennivalóm van, talán éppen Isten adja a gondolatot, hogy tegyek valamit.

A kettőt, mármint, hogy mikor kell elfogadnom egy helyzetet és mikor kell megváltoztatnom egy másikat, csak bölcsességgel lehet megkülönböztetni. A megkülönböztetésnek ez a bölcsessége egyetlen szentből sem hiányzott. Pontosan felismerték, hogy mikor kell elviselniük, elfogadniuk egy helyzetet, gondoljunk csak például a vértanúkra és mindazokra, akik hősiesen kitartottak hitükben még az üldözések ellenére is. Mások pedig meglátták a szükséghelyzeteket, felismerték, hogy tenniük kell valamit, mert Isten indítja őket egy nagyszerű feladatra, gondoljunk csak a szerzetesrendek alapítóira, Szent Benedekre, Szent Ferencre vagy az Egyház megújítóira a történelem folyamán.

A szentek elindultak Isten akaratának útján. Indulj el te is, és akkor sikeres, beteljesült, boldog lesz az életed!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! A kegyelmed valóban különös módon működik a szentekben, de ez nem azt jelenti, hogy emberi természetüket felülírná vagy megsemmisítené a kegyelem, hanem azt, hogy együttműködtek a kegyelemmel. A szentekben van bizonyos titokzatosság, természetfeletti erő, emberfeletti hősiesség, mégse száműzhetjük emberségüket, hiszen éppen ebből tanulhatunk. Úgy tekintünk rájuk, mint a te küldötteidre, akiknek egész élete jel és példa számunkra. Jel, hogy mi is törekedjünk az életszentségre és példa, amelyet követhetünk. Urunk! Segíts felfedeznünk a szentek világát, hogy a mi életutunk is a földi létből a mennyei dicsőségbe vezessen!

Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben!”
Mt 5,1-12a

Elmélkedés

Beteljesült élet

Sikerek és kudarcok kísérik életünket. Saját élethelyzetétől függően és vágyaitól, elképzeléseitől vezérelve mindenki mást tekint sikernek, illetve kudarcnak. Vannak, akik a legkisebb sikernek is őszintén tudnak örülni, amin igencsak csodálkoznak a nagyravágyóak. Másokat nagyobb eredmények sem hoznak lázba, ők örökké elégedetlenek. Egyesek a legkisebb sikertelenség miatt is összeomlanak és úgy gondolják, romokban hever az egész életük. Másokat megrendítenek a tragédiák, de igyekeznek mielőbb túllépni a helyzeten.

Az ember az élet természete szerint sikerre törekszik. Vajon mikor nevezhetjük egy ember életét sikeresnek? És itt ne csupán egyes tevékenységeinkre és kapcsolatainkra gondoljunk, ne is arra, hogy eltervezett iskoláinkat eredményesen be tudtuk-e fejezni, vagy mindennapi munkánk során milyen eredményeket tudunk felmutatni, hanem egész emberi életünkre. Életünk természetesen tartalmazza a felsoroltakat és ezektől is függ boldogságunk, de most mégis emelkedjünk mindezek fölé és próbáljuk az emberi élet egészét szemlélni. Vajon mikor nevezhetjük az életet sikeresnek?

Amikor hívő keresztényként próbálunk válaszolni erre a kérdésre, valóban felül kell emelkedni a világ dolgainak szintjén. Hisszük, hogy életünket Istentől kaptuk. És hisszük, hogy életünk akkor lesz beteljesült, ha Istennel élünk és Istenhez jutunk halálunk és feltámadásunk után. Igen, nevezhetjük ezt sikernek is, de talán helyesebb beteljesült, boldog életről beszélni. A szentek élete ilyen: beteljesült és boldog élet. Ma, mindenszentek napján őket, az Egyház által szentté vagy boldoggá avatott személyeket, és a névtelen szenteket ünnepeljük. Életükben sikerek és kudarcok egyaránt voltak. Nem sikerült minden az életükben úgy, ahogyan elképzelték, de ők rájöttek arra, hogy ez egyáltalán nem baj. Arra törekedtek, hogy Isten elképzeléseinek, Isten akaratának megfelelően cselekedjenek.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy életünk bizonyos helyzeteiben ki tudjuk mondani: itt nem tehetünk semmit. Vannak megváltoztathatatlan helyzetek, amit el kell fogadnunk, tudomásul kell vennünk. Vannak fájdalmas tények, amelyeken nem tudunk változtatni, nem tudjuk őket meg nem történtté tenni. De el tudjuk őket fogadni, ha hisszük, hogy nem Isten akarata ellenére történtek.

Nagy bátorság kell ahhoz is, hogy életünk bizonyos helyzeteiben ki tudjuk mondani: itt tennem kell valamit, változtatnom kell, most feladatom van. Nem szemlélem tétlenül a helyzetet és nem mástól várom a helyzet megoldását, hanem én lépek, mert érzem, hogy tennivalóm van, talán éppen Isten adja a gondolatot, hogy tegyek valamit.

A kettőt, mármint, hogy mikor kell elfogadnom egy helyzetet és mikor kell megváltoztatnom egy másikat, csak bölcsességgel lehet megkülönböztetni. A megkülönböztetésnek ez a bölcsessége egyetlen szentből sem hiányzott. Pontosan felismerték, hogy mikor kell elviselniük, elfogadniuk egy helyzetet, gondoljunk csak például a vértanúkra és mindazokra, akik hősiesen kitartottak hitükben még az üldözések ellenére is. Mások pedig meglátták a szükséghelyzeteket, felismerték, hogy tenniük kell valamit, mert Isten indítja őket egy nagyszerű feladatra, gondoljunk csak a szerzetesrendek alapítóira, Szent Benedekre, Szent Ferencre vagy az Egyház megújítóira a történelem folyamán.

A szentek elindultak Isten akaratának útján. Indulj el te is, és akkor sikeres, beteljesült, boldog lesz az életed!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! A kegyelmed valóban különös módon működik a szentekben, de ez nem azt jelenti, hogy emberi természetüket felülírná vagy megsemmisítené a kegyelem, hanem azt, hogy együttműködtek a kegyelemmel. A szentekben van bizonyos titokzatosság, természetfeletti erő, emberfeletti hősiesség, mégse száműzhetjük emberségüket, hiszen éppen ebből tanulhatunk. Úgy tekintünk rájuk, mint a te küldötteidre, akiknek egész élete jel és példa számunkra. Jel, hogy mi is törekedjünk az életszentségre és példa, amelyet követhetünk. Urunk! Segíts felfedeznünk a szentek világát, hogy a mi életutunk is a földi létből a mennyei dicsőségbe vezessen!

Jézus egy alkalommal így beszélt a néphez az Isten országáról: „Mihez hasonlít az Isten országa? Mihez is hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz. Az ember fogja, és elveti kertjében. Ott felnő, és nagy fává lesz. Az ég madarai megpihennek ágai között.” Majd így folytatta: „Mihez hasonlítsam az Isten országát?? Hasonlít a kovászhoz, amelyet fog az asszony, és elvegyít három véka lisztben. Az egész megkel tőle.”
Lk 13,18-21

Elmélkedés

Az Isten országa kifejezés, amely az evangéliumokban gyakran előfordul, elsősorban Isten uralmát jelenti. Ezt az uralkodást érthetjük a világra is, de talán helyesebb, ha az emberre és természetesen saját magunkra vonatkoztatjuk. Ezek szerint az Isten országa azt jelenti, hogy ő átveszi belső világunk, lelkünk, egész életünk irányítását, amely bár történhet akár egyik pillanatról a másikra is, de helyesebb folyamatra, növekedésre gondolnunk. Erre utal Jézusnak a mai evangéliumban olvasott két példabeszéde a mustármagról, illetve a kovászról, azaz az élesztőről.

Jézus az Isten országáról mond két hasonlatot a mai evangéliumban. Az előző részekben a Jézussal szembeni ellenállás több esetéről számolt be az evangélista, amelyek ezután is folytatódnak majd. Mégis mindennek ellenére az Isten országa növekszik és fejlődik. Kicsiny módon és rejtve kezdődik megvalósulása, mégis láthatóvá válik egy idő után mindenki számára. A szembenállást nem csak Jézus, hanem tanítványai is meg fogják tapasztalni, de ha teljesítik küldetésüket, akkor meg fogják látni az ország növekedését. Az ország elválaszthatatlan Krisztus személyétől, akiben növekszik és az Egyháztól, amelyben megvalósul. Ha közösségben vagyunk Krisztussal és az Egyházzal, amelynek legszebb kifejezése a szentáldozás, az Eucharisztia vétele, akkor valóban megtapasztalhatjuk, hogy Isten köztünk van.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Egyedül Te vagy az Úr, a mi Istenünk! Add, hogy készségesek legyünk befogadni az életet. Add, hogy legyen bennünk erő, hogy fölemeljük fejünket, és föltekintsünk Jézusra, akit értünk szegeztek keresztre. Add, hogy ne vesszünk el a hétköznapok gondjaiban, hanem vegyük észre az odafönn-valókat. Add, hogy a világosságban járjunk, ne pedig bűneink sötétségében. Köszönjük, hogy Fiadban, Jézus Krisztusban az igazi Világosság jött közénk. Add, hogy fölismerjük Őt, Neki szolgáljunk, ne pedig bálványoknak. Add, hogy mindig úgy járhassuk életünk útját, hogy sose veszítsük szemünk elől: Egyedül Te vagy az Úr, a mi Istenünk.

Jézus szombatonként a zsinagógában tanított. Volt ott egy asszony, akit a betegség lelke már tizennyolc éve hatalmában tartott. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, magához hívta, és így szólt hozzá: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette az Istent. A zsinagóga elöljárója méltatlankodott azért, hogy Jézus szombaton gyógyított, és a sokasághoz fordult: „Hat napotok van a munkára. Akkor jöjjetek gyógyulást keresni, ne szombaton!” Jézus feléje fordult, és megfelelt neki: „Képmutatók! Van-e köztetek egy is, aki nem oldja el a jászoltól ökrét vagy szamarát szombati napon, hogy megitassa? Ábrahámnak ezt a lányát pedig a sátán tartotta megkötözve immár tizennyolc éve. Nem kellett-e őt feloldani kötelékétől akár szombaton is?” Ellenfelei e szavakra szégyenükben elpirultak. A nép pedig örvendezett, hogy Jézus ilyen csodát művelt.
Lk 13,10-17

Elmélkedés

A holnapi naptól kezdve Jézus Isten országáról szóló példabeszédeit olvassuk a hétköznapi evangéliumokban. Ezeket a példabeszédeket vezeti be a 18 éve beteg asszony meggyógyítása, amely a gyakorlatban mutatja be Isten országának eljövetelét és megvalósulását. Jézus tehát egy csodával először bemutatja, szemlélteti, hogy Isten országa elérkezett, s csak ezt követően kezd el tanítani erről az országról. Jézus egy asszonnyal, egy nővel tesz csodát. A nők abban a korban ki voltak zárva a zsinagógai istentiszteletből, vallási kérdésekben nem nyilváníthattak véleményt. Jézus azt mutatja, hogy az ő országában mindenki részesedhet az isteni jótéteményekből.

A gyógyítással és a kegyes cselekedettel egyúttal rámutat a szombat megtartásának lényegére is. A zsidó törvények szinte mindent megtiltottak a nyugalom napján. Szombaton nem volt szabad sem jót, sem rosszat tenni, és még a gyógyítás is munkának számított. Jézus szerint a szombati nap megszenteléséhez szorosan hozzátartozik az irgalmasság gyakorlása. Nem kell tehát ezen a napon megtiltani a jócselekedeteket, hanem éppen ezek megtételére kell ösztönözni az embereket.

A mi vasárnapunkhoz, a keresztények feltámadás ünnepéhez és minden napunkhoz hozzátartozik rászoruló embertársaink megsegítése. Ha ezt tesszük, örvendezni fog a világ, amely az irgalmasság cselekedeteit látva Isten jelenlétét tapasztalhatja meg.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Az Úristen vezesse békében, növelje egységben és tartsa meg épségben az egész földkerekséget. Nyerje meg tanításának a nemzeteket és a hatalmasságokat, nekünk pedig adja meg, hogy békés nyugalomban éljünk és dicsőítsük a mindenható Atyaistent. Mindenható örök Isten: isteni dicsőségedet Krisztus Urunkban minden népnek bemutattad. Őrizd a megváltás művét , hogy Egyházad az egész világon elterjedjen és állhatatos hittel kitartson neved megvallásában. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te fiad által, aki Veled és a Szentlélekkel él és uralkodik, Isten mindörökké.

Abban az időben, amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Mt 22,34-40

Elmélkedés

A szeretet válasz

Az ószövetségi időkben a Mózes korában adott tízparancsolaton kívül több száz másik törvény szabályozta a zsidó emberek életmódját, biztosította a vallási és a társadalmi rendet. Mindenki meg volt róla győződve, hogy ezek a törvények Isten akaratának és szándékának a kiegészítései, amelyek megmutatják az embernek, hogy miként kell a mindennapokban Isten akarata szerint cselekedni. A hívő életében tulajdonképpen minden erről szól: hogyan lehet Isten akarata szerint élni. A zsidó emberek meggyőződése szerint a törvény megtartása teszi Isten előtt igazzá az embert, ezért nem szabad semmit elébe helyezni. Ebből a szempontból teljesen jó, helyes szándékkal születtek a különféle törvények, de az évszázadok során olyan szabályok is keletkeztek, amelyek mögött már nem volt fontos az isteni akarat. Sok tisztasági törvény ilyennek számított Jézus korában, s ezt ő szóvá is tette. A kiüresedett törvények megtartása helyett Jézus a szeretetet és az irgalmasság gyakorlását ajánlja, mint olyan cselekedetet, amelyet Isten mindenkitől megkíván.

A mai vasárnap evangéliumában a legfőbb törvényről kérdezik Jézust. Válaszában az Isten és az embertársak felé megnyilvánuló szeretetet nevezi az ember legfőbb kötelességének: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,37-39). Ebben a helyzetben szavaival nevezi a szeretetet a legfontosabbnak. De látnunk kell azt is, hogy nem csak beszélt a szeretetről, nem csak szavaival fejezte ki a szeretet elsődlegességét, hanem egész életével, valamint a szenvedés és a halál vállalásával is ugyanezt tette. Jézus szeretetből, az emberek iránti szeretetből áldozta fel magát a kereszten. Az Atya iránti szeretetből és engedelmességből, aki ezt az áldozatot kérte a megváltás érdekében. És az emberek iránti szeretetből, akik megváltásra szorulnak.

Vajon miben találhatjuk meg életünkben a biztonságot, a megnyugvást, boldogságunkat és célunkat? Sokan abban bíznak, hogy a földi gazdagság boldogságot nyújt számukra, de minél többet birtokolnak, annál szegényebbek lesznek lelkileg és érzéseikben is. Mások azt gondolják, hogy a tudás, a megszerzendő ismeretek nyújtanak nekik boldogságot. De itt is csupán szerzésről van szó sok esetben. Ők előbb-utóbb rájönnek, hogy az emberi tudással egy idő után már nem jutnak előbbre. Ismét mások a testi egészséget tartják a legfontosabbnak, ezért aztán a betegségekkel, a szenvedéssel nem tudnak mit kezdeni. A lelki fejlődés útján lassan megtanulhatjuk, hogy akkor lesz boldog az életünk, ha azt szeretetből odaadjuk másoknak.

Sokakban megdöbbenést vált ki az egyházi szóhasználat, miszerint a szeretet parancs. Pedig ez a szóhasználat megfelel a bibliai gondolkodásnak és Jézus is parancsnak nevezi a szeretetet: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Ha valaki úgy gondolja, hogy a szeretet egy külső parancs, ami kívülről kényszeríti őt, akkor aligha lesz képes a helyes szeretetre. A szeretet parancsa esetében másról van szó. A szeretet belülről fakad, mert bennünk él az Isten. Az igazi szeretetben benne van az egész ember, egész értelmünk, minden érzésünk és akaratunk. A szeretet akkor lehet egész életünket átalakító és mozgató erővé, ha annak forrása maga Isten. A szeretet válasz Isten szeretetére, annak az embernek a válasza, aki már megtapasztalta Isten szeretetét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Kereszthalálod mutatja, hogy mit jelent az élet teljes odaadása, az élet szeretetből való feláldozása. A szeretet mértéke csak a teljesség lehet. Ami ennél kevesebb, az önzés. Ha kevesebbet akarunk adni Istennek, akkor önzőek vagyunk és nem ismerjük a mindent odaadó szeretetet. Amikor a szeretetet gyakoroljuk az sosem önmagunk vagy emberségünk feladása, hanem éppen emberségünk legmélyebb megélése, kifejezése. Segíts, hogy értelmünkkel Isten megismerésére törekedjünk, szívünk minden érzését felé irányítsuk és lelkünk minden idegszálával rá figyeljünk. Add, hogy a szeretet valóban belülről, szívünk és lelkünk mélyéről fakadjon!