Battaplébánia

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét.
Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: „Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: „Uram! Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!” Válaszul az úr ezt mondta neki: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék: és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!”
Mt 25,14-30

Elmélkedés

Isten mindannyiunknak adott jó képességeket és tulajdonságokat, amelyeket egyrészt saját lelki fejlődésünkre, másrészt embertársaink javára kell felhasználnunk. Ezeket az adományokat mind Isten kegyelmének köszönhetjük. Szent Pál apostol Timóteushoz írt levelében a következőt írja: „Ne hanyagold el magadban a kegyelmet!” (1Tim 4,14). Ez a buzdítás arra ösztönöz minket, hogy az isteni kegyelemmel együttműködve egyre több jót tegyünk.

Az elmúlt napokban a szolgákról és a szüzekről szóló beszédeket olvastuk, amelyek közvetlenül az Úr megérkezésének idejére vonatkoznak. A mai evangéliumban Jézus a talentumokról mond egy példabeszédet, amely a megelőző időszakra és magára az ítéletre vonatkozik. Az Úr az ő szolgáira, azaz ránk bízza javait, jó képességeket és adottságokat kapunk tőle, amelyet helyesen és akarata szerint kell felhasználnunk. Nem elég a megőrzés minimalizmusa, hanem a tettrekészségünk és cselekvésünk egyre több eredményt hoz ki abból, amit az Úr nekünk juttatott. Ebből a példázatból is kiderül, hogy nem egyformák, hanem különbözőek az emberi adottságok. Mégsem kell senkinek a másikhoz hasonlítania magát, nem kell irigykedni másokra, hanem mindenkinek a magáéval kell gazdálkodnia, mert ezt fogják majd számon kérni tőle. A kevéssel is úgy kell bánni, hogy több legyen, s lehessen látni a fejlődést. A nagyobb képességek viszont nagyobb felelősséget is kívánnak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó Jézus, te mindenkinek egyforma nagylelkűséggel felajánlod szavadat és tanításodat. Ahogy a magvető nem tesz különbséget a földre vonatkozóan, hanem egyszerűen mindenütt vet, éppúgy te is egyformán intézed tanításod a gazdaghoz, a szegényhez, a bölcshöz, a tudatlanhoz, a buzgóhoz, a lustához, a bátorhoz és a gonoszhoz. Megkülönböztetés nélkül beszélsz mindenkihez. Add, Uram, hogy tanításodat figyelemmel hallgassam és állandóan eszemben tartsam, s erővel és bátran megvalósítsam.

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!
Mt 25,1-13

Elmélkedés

Az okos és a hűtlen szolgákról szóló tegnapi példabeszéd női változatát olvastuk a mai evangéliumban, amely az okos és a balga szüzekről szólt. Az előzővel ellentétben ez a rész már nem elsősorban a várakozás időszakára figyel, hanem a vőlegény (az Úr) megérkezésének körülményeit is részletezi.

Ezek szerint mindazok, akik felkészülten várakoztak, azonnal bemehettek a menyegzős házba, amely jelen esetben az örök élet üdvösségét jelképezi. Azok viszont, akik késve érkeztek, hiába próbáltak később bejutni. Az üdvösség várása nagyon is gyakorlati dolog. Nem elég tehát a Hiszekegyben megvallanunk, hogy Krisztus „újra eljön dicsőségben”, hanem állandóan készen kell állnunk a vele való találkozásra.

Azt a cselekedetet, hogy az okosak nem adtak olajukból a balgáknak, nem érdemes irigységnek minősítenünk, hiszen az evangélista nyilvánvalóan azt akarta ezzel kifejezni, hogy az üdvösségre jutás mindenkinek személyes felelőssége. Senki sem tud mások helyett üdvözülni és senki sem tud mások érdemei miatt üdvözülni. Jócselekedeteinkkel csak a magunk üdvösségét tudjuk biztosítani, de imádságainkkal másokat is segíthetünk abban, hogy ők is az üdvösség útján haladjanak. A mi törekvésünkön és jótetteinken múlik, hogy elnyerjük-e Istennek ezt a végtelen értékű, és mindenkinek felkínált ajándékát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Te egyetlen Fiaddal és a Szentlélekkel a béke, az irgalom, a szeretet, a megbocsátás és a jóság Istene vagy. A te békéd, a te nyugalmad, a te szereteted és kegyelmed, istenséged irgalma legyen velünk és közöttünk életünk minden napján!

Amikor Jézus a világ végéről beszélt, így szólt tanítványaihoz: Virrasszatok, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok. Mit gondoltok? Ki a hű és okos szolga, akit gazdája háza népe fölé rendelt, hogy kellő időben élelmet adjon nekik? Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a munkában talál. Bizony, mondom nektek: rábízza egész vagyonát. Ha azonban az a szolga gonosz, és azt mondja magában: „Késik a gazdám!”, aztán verni kezdi szolgatársait, és együtt eszik-iszik a részegeskedőkkel; s megjön ennek a szolgának ura azon a napon, amikor nem várja, és abban az órában, amikor nem is sejti, – ura kegyetlenül megbünteti, és a képmutatók sorsára juttatja. Ott aztán sírás és fogcsikorgatás lesz.
Mt 24,42-51

Elmélkedés

Az evangéliumban szereplő okos szolga és a gonosz szolga egyaránt várja egy ideig az Urat, aki azonban késik. A gonosz úgy gondolja, hogy előre ki tudja számítani ura érkezését, addig pedig van bőven ideje, ezért felhagy a várakozással és gonosz tetteket követ el. Sejti ő, hogy valamikor meg fog érkezni az Úr, de arra számít, hogy sokáig tart a késés. Bűnt követ el, amikor megszegi a hűséget, amikor nem elég türelmes a várakozásban, s amikor társait ütlegelve nem gyakorolja a szeretetet. Hűtlenségéért büntetésben részesül. Az okos szolga viszont, aki a késés ideje alatt is kitart a hűségben, és továbbra is éber marad, elnyeri jutalmát.
Jézus szavaiból tudjuk, hogy érkezése az utolsó időkben biztosan be fog következni, de annak ideje az ember számára nem ismert. Ha tudnánk ugyanis, hogy mikor fog bekövetkezni a nagy találkozás, könnyen számítgatásokba kezdenénk, s halogatnánk megtérésünket. A könnyelműség és a felelőtlenség ebben az esetben mindenképpen vétkesnek tekinthető, s nagy árat kell érte fizetnünk, hiszen saját üdvösségünket tesszük kockára. A Jézussal való találkozás, még akkor is, ha nem tudjuk pontos idejét, a reményt élteti bennünk, mert ez üdvösségünk lehetősége. A keresztény remény sohasem a múlt, hanem a jövő, az eljövendő találkozás felé fordul. Várakozásunkat és reményünket egyedül Isten képes betölteni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te az utolsó vacsorán megígérted tanítványaidnak, hogy távozásod után elküldöd az Atyától a Vigasztalót, az Igazság Lelkét, s ez az ígéret a feltámadásod utáni ötvenedik napon, pünkösdkor teljesedett be. A Szentlélek eljövetele egykor megújulást hozott. Küldd el nekünk is Lelkedet, hogy az élet tiszteletére, megbecsülésére, megóvására tanítson minket! Jöjj el, Szentlélek, Urunk és éltetőnk! Segíts minket az élet igéjének hirdetésében!

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat: Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülről igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Sírboltokat emeltek a prófétáknak, feldíszítitek az igazak síremlékeit, és kijelentitek: „Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűnrészesek a próféták vérében.” Ezzel ti magatok tanúsítjátok, hogy a próféták gyilkosainak fiai vagytok. Nos, fejezzétek hát be, amit atyáitok elkezdtek!
Mt 23,27-32

Elmélkedés

Az önmagukat tökéletesnek és a vallásosságban mások számára példaképnek képzelő farizeusok egyik bűne az volt, hogy nem hallgattak Isten küldötteire, a prófétákra. A próféták ugyanis felemelték szavukat a látszat-vallásosság ellen, s leleplezték mindazok kétszínűségét, akik Isten szándékának teljesítése helyett az emberek tetszését keresték. A farizeusi lelkülettel kapcsolatban Jézus a lényeget mondja ki, amikor így fogalmaz: „kívülről igaznak látszotok.” De csak kívülről, mert a szívetek mégsem igaz Isten előtt! Az emberek ugyan elismeréssel fordulnak felétek, de végső bírátok Isten lesz és nem az emberek! Isten jól ismeri szívünk rejtett szándékait is, előtte semmit sem tudunk titokban tartani. Őszinteséggel tartozunk Istennek, aki örömmel fogadja bűnbánatunkat.

Kétségtelen, hogy sokszor nehéz elfogadni mások észrevételeit, tanácsaikat, amikor bűneinkre és hibáinkra figyelmeztetnek minket. Pedig a jószándékú iránymutatás segíthet minket abban, hogy ne képzeljük magunkat mindenben tökéletesnek és másoknál kiválóbbnak. Ne sértődjünk meg, ha valaki szóvá teszi hibánkat, hanem fontoljuk meg azt. Még ha ő ezt rossz szándékkal vagy minket kigúnyolva tenné, akkor is lelkünk javára válhat, ha megfontoljuk a tanácsokat és változtatunk helytelen magatartásunkon.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Te mindig közeledsz felénk. Egész életünk várakozás, várakozás a beteljesedésre. Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned, a Veled való találkozásban. Kérünk, add, hogy már most, mai életünkben is felismerhessük a jeleit annak, hogy találkozni akarsz velünk. Add, hogy várakozásunk ne legyen hiábavaló.

Miután Jézus megkezdte nyilvános működését, Heródes Antipász király elfogatta Jánost, és börtönbe vetette. Testvérének, Fülöpnek felesége, Heródiás miatt tette, akit feleségül vett. János ugyanis figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Emiatt Heródiás áskálódott ellene. Szívesen eltétette volna láb alól, de nem tehette. Heródes ugyanis félt Jánostól, mert tudta, hogy igaz és szent ember. Ezért meg akarta őt menteni. Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta.
Végül elérkezett a kedvező nap. Heródes a születése napján lakomát adott vezető embereinek, a magas rangú tiszteknek és Galilea előkelőségeinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik, és Heródes meg vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz! Megadom neked.” Sőt meg is esküdött: „Bármit kérsz, megadom neked, még az országom felét is.” A leány kiment, és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Anyja ezt felelte: „Keresztelő János fejét.” Erre visszasietett a királyhoz, és előadta kérését. „Azt akarom, hogy most azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király nagyon elszomorodott emiatt, de esküjére és a vendégekre való tekintettel nem akarta kedvét szegni. Azonnal elküldött egy hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte őt a börtönben, és elhozta fejét egy tálon. Odaadta a leánynak, a leány pedig elvitte anyjának.
Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették.
Mk 6,17-29

Elmélkedés

Szent Márk írásában részletesen beszámol a tanítványok missziós útra küldéséről. Mesterük, Jézus azzal bízza meg őket, hogy az ő nevében bűnbánatot és megtérést hirdessenek, továbbá hatalmat ad nekik a betegek gyógyítására. Visszaérkezésüket követően a tanítványok beszámolnak Mesterüknek az útjuk során történtekről, mindarról, amit tanítottak és tettek. A tanítványok útnak indulása és visszatérése között található Keresztelő Szent János vértanúságának története, amelyet a mai napon olvasunk az evangéliumban. A történet Márk evangélista szerinti ilyen elrendezése azt sugallja, hogy János sorsa előrevetíti Jézus és tanítványai sorsát. Aki Krisztus tanítványa akar lenni, annak vállalnia kell akár a halált is.

Jézus tanításának egyik eleme, hogy érdemes megfontolnunk mások figyelmeztetését, s tanácsukat megfogadva igyekezzünk kijavítani hibánkat. Heródes esete ennek ellenkezőjét példázza. Keresztelő János jó szándékkal figyelmezteti a királyt bűnére, aki azonban nem hallgatott erre, s végül új felesége, Heródiás gonoszságának engedett, s kivégeztette a prófétát. Nem elég tehát meghallgatni a jótanácsot, hanem annak megfelelően is kell cselekedni. Mert ha továbbra is ragaszkodunk a helytelen magatartáshoz, talán végleg elszalasztjuk a megtérés útjára való lépést.

Növekedjen bennünk Krisztus, hogy a róla szóló tanúságtételünk hiteles legyen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy a Te akaratodat mindig készségesen teljesítsük, hogy Jézus bennünket is testvéreinek tekinthessen. E világ gondolatai nem a Te gondolataid, e világ útjai nem a Te útjaid. Add, hogy ebben a világban élve bátran vállalhassuk, hogy sokan ostobának tartanak minket, mert szeretnénk a Te útjaidon járni. Vezess bennünket a Te parancsaidnak útján, a hit útján végső célunk, a teljesség felé!

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat: Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Elzárjátok a mennyek országába vezető utat az emberek elől. Ti magatok nem mentek be oda, és azokat sem engeditek odajutni, akik be szeretnének menni. Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tengert és szárazföldet bejártok, hogy egyetlen pogányt megtérítsetek, és ha megtért, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább, mint magatokat. Jaj, nektek, vak vezetők! Azt mondjátok: „Ha valaki a templomra esküszik, az semmi; ha azonban a templom aranyára esküszik, az kötelez.” Ti, esztelenek és vakok! Hát mi nagyobb: az arany vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? – Továbbá azt mondjátok: „Ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de ha a rajta lévő áldozati ajándékra esküszik, az kötelez.” – Ti, vakok! Hát mi nagyobb: az áldozati ajándék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Aki tehát az oltárra esküszik az esküszik az oltárra és mindarra, ami rajta van. Aki a templomra esküszik, az esküszik a templomra és arra, aki ott lakik. Végül, aki az égre esküszik, az az Isten trónjára esküszik és arra, aki a trónon ül.
Mt 23,13-22

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus nyíltan fejükre olvassa az írástudóknak és a farizeusoknak hamis vallásosságukat, miszerint azt tartják a legfontosabbnak, hogy az emberek lássák vallási buzgóságukat, s úgy tekintsenek rájuk, mint a vallásosság mintaképére. Meg vannak győződve arról, hogy magatartásukkal Isten tetszését is elnyerik. A farizeus saját bűneit – ha egyáltalán egyet is őszintén beismer – szívesen rejti el mások elől, mert ez lerombolná az emberek róla alkotott pozitív képét. A látszat tehát fontosabb számára, mint az, hogy tiszta szívvel és lélekkel imádja Istent és bűneit őszintén megbánva közeledjen Istenhez. Helytelen vallási magatartásukkal megtévesztik az embereket. Ők a felelősek a nép vallási életének vezetéséért, mégis rossz példát mutatnak. Az volna ugyanis a hivatásuk, hogy az üdvösség felé vezessék az embereket, ehelyett azonban az aprólékosan kidolgozott törvények bonyolult rendszerével olyan vallási cselekedeteket követelnek az egyszerű emberektől, amit lehetetlen megtartani.

A jézusi figyelmeztetés kapcsán felmerül bennünk a kérdés, vajon nem lakik-e bennem is olyan farizeusi lelkület, amely másokat akadályoz az üdvösség útján való haladásban? Hiteles vallásosságom olyan tanúságtétel, amely utat nyit másoknak Jézus felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszüntetni jött. Add, hogy életünkön változtatni tudjunk. Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig Őrá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak a számára az élet teljessége.

Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
Mt 16,13-20

Elmélkedés

Isten hatalmas Fia

Jézus kérdése nap mint nap utolér minket: „Kinek tartotok engem?” Az apostoloknak feltett egykori kérdés elől egy darabig ki lehet térni, el lehet menekülni, de aztán utolér és naponta válaszra ösztönöz minket. Válaszunknak a kereszt és a feltámadás titkából kell kiindulni. A húsvéti esemény óta az Egyház többé nem tud Jézusra úgy gondolni és róla szólni, hogy ne állnánk oda keresztjéhez és ne sietnénk szüntelenül az ő üres sírjához, mert a kereszten az értünk szenvedő Istent szemlélhetjük és az üres sír közelében láthatjuk meg Krisztust a feltámadás dicsőségében. Ennek igazságát Szent Pál apostol így fogalmazza meg a rómaiakhoz írt levelében: Jézus „a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,4). Mivel a feltámadás elválaszthatatlan a kereszthaláltól, ezért az apostol kijelentése az Úr halálára is vonatkozik, azaz a mi Urunk a szenvedés vállalásával és kereszthalálával is Isten hatalmas Fiának bizonyult.

Szentnek azt nevezzük, ami az Istené, amit Isten lefoglalt magának, amit az ember visszavonhatatlanul felajánlott, odaadott Istennek vagy ami egyesült Istennel. Van szent idő, amelyet Istennek adunk, vannak szent helyek, amelyeket az istentisztelet céljára foglalunk le és használunk, és vannak felszentelt személyek, akik egészen átadják magukat, életüket Istennek. Magától értetődő, hogy valóságos Istenként Jézus szent. Ugyanakkor valóságos emberként is magán hordozza a szentség jegyeit, mert ugyan mindenben hasonlóvá lett hozzánk, emberekhez, a bűnt kivéve, azaz egész földi életében Istené maradt, szent maradt, s ennek köszönhetően mutathatja meg számunkra az életszentség útját, amelynek célja az Istennel való egyesülés. A bűn kivételével tehát Jézus mindent magára vállal, ami az emberi létezést, az emberi sorsot jellemzi, még az életnek azokat az elemeit is, amitől mi emberként menekülni próbálnánk: az éhezést és a szomjazást, a fáradtságot, az elutasítottságot, a megszégyenítést, a megaláztatást és végül a szenvedést és a halált. Mindezek, azaz amit mi az emberi élet árnyoldalának tartunk, megszűnnek a feltámadás után.

Mi pedig keressük a kapcsolatot vele, mert minden vallásnak ez az Isten-keresés és Istennel való egyesülés a lényege és célja. A Fiúisten azért lett emberré, hogy lehetővé tegye számunkra az Istennel való személyes kapcsolatot. Keresztény emberként hisszük, hogy a kereszten és a feltámadásában egyaránt Isten hatalmas Fiának bizonyuló Jézus Krisztus személye vezet el minket az örökkévaló Istenhez és egyedül Krisztus az üdvösség közvetítője. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, vele egyesülünk, ő az életünk és életszentségre törekvésünk forrása. A vele való közösség és egyesülés új emberré formál minket, azaz halálának és feltámadásának kegyelmi hatása már keresztény életünk kezdetén, a megkeresztelkedésünkkor megnyilvánul. Ezt az újjászületést Szent Pál apostol így foglalja össze: „Nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? A keresztség által ugyanis vele együtt a halálba temetkeztünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt halálából, úgy mi is új életet éljünk” (Róm 6,3-4).

Jézus kérdése nap mint nap utolér minket: „Kinek tartotok engem?” Ezt a kérdést az képes megválaszolni, aki újjászületett Krisztusban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te Simont, az egyszerű halászt Péternek, azaz sziklának nevezted el. Az új név azt jelezte számára, hogy új feladatot, küldetést kapott tőled. Ennek teljesítésére nem emberi képességei, hanem a te megújító segítséged tette őt alkalmassá. Neki adtad a mennyek országa kulcsait, az Egyház kulcsait. Segítsd minden korban a pápát, hogy ajtót nyisson az emberek számára az üdvösség felé!

Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De Atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És Tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti Tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.
Mt 23,1-12

Elmélkedés

A mai evangéliumban olvasható beszédet a tanítványokhoz és a néphez intézi Jézus. A beszédben feltárja Izrael vallási vezetőinek, a farizeusoknak és az írástudóknak a kétszínű magatartását. Más alkalmakkor szemtől szemben megmondja nekik ugyanezt, most viszont az a szándéka, hogy az őt szívesen hallgatókat megóvja a hasonló viselkedéstől. Ma talán úgy fogalmazna az Úr, hogy ne legyünk álszentek, akik a vallásosság jelmezébe öltözködünk. Az igaz és hiteles vallásosság ugyanis nem az emberek tetszését keresi, hanem mindent Istenért tesz. Másokat be tudunk csapni a vallásosság látszatát keltve. Magunkat is egy idő után. Isten azonban jól ismeri szívünk szándékait és érzéseit.

Az evangélium azzal a kijelentéssel zárul, hogy aki nagyobb akar lenni, az legyen a többiek szolgája. Bibliai értelemben az Istennek tett szolgálat értékes, ugyanakkor a Jézus korabeli emberek a másik embernek tett szolgálatot mintegy rabszolgamunkának, a megalázottság jelének és kényszernek tekintették, amelyet az ember legfeljebb kényszerűségből, de nem önként végzett.

Jézus kérésének értelmét akkor látjuk meg, ha mellé állítjuk azt a kijelentését, hogy minden emberben, még a legkisebbekben is őneki szolgálunk. Így az embereknek tett szolgálat Isten iránti szolgálattá alakul, amely üdvösségünk feltétele.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek Téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a Te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.

Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Mt 22,34-40

Elmélkedés

Az ószövetségi törvényeknek a zsidó vallásban nem volt annyira jogi értelme, mint amilyet utólagosan néha tulajdonítanak nekik. A mózesi törvénykönyvekben szereplő parancsok és előírások inkább olyan tanítást jelölnek, amely Istentől származik és az ember mindennapi magatartását szabályozza vallási és nem vallási kérdésekben egyaránt. A parancsoknak éppen attól van vallási alapja, hogy Isten adta azokat, így lesz az emberi élet minden területének az isteni törvény az alapja. E törvény első és legfontosabb eleme az Isten iránti szeretet, amelyet az embertársak szeretete követ.

A mai evangéliumban a legfőbb törvénnyel kapcsolatban kérdezik Jézust. Máté evangélista megjegyzése szerint a kérdést feltevő törvénytudó „alattomos szándékkal” fordult az Úrhoz. Ez a megjegyzés vélhetően arra utal, hogy a kérdező próbára akarta tenni Jézus tudását, törvényismeretét. A felelet világosan igazolja, hogy Jézus kiválóan ismeri a mózesi törvényeket.

A Jézus által adott új törvény alapja is a szeretet, de ennek már az ő szeretete a példája és mértéke. Olyan engedelmes szeretettel kell lennünk a mennyei Atya iránt, amely Jézusban is megvolt, és úgy kell szeretnünk embertársainkat, ahogyan Jézus szeretett minket. A szeretet megélése, gyakorlása a feltétele az üdvösség elnyerésének.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Atyánk, add, hogy senkit meg ne botránkoztassunk szavainkkal, tetteinket. Segíts, hogy életünk erősítője legyen társaink életének, akikkel együtt járunk az úton. Add, hogy mindig világosan lássuk, mi a teendőnk, s add, hogy mindent el tudjunk vetni magunktól, ami nem az életre, hanem a pusztulásra vezet.

Egy alkalommal: Fülöp találkozott Nátánáellel, és közölte vele: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak, a názáreti Jézust, József fiát.” „Jöhet-e valami jó Názáretből?” – kérdezte Nátánáel. „Jöjj, nézd meg!” – felelte Fülöp.
Amikor Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt: „Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!” Nátánáel megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus így felelt: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.” Nátánáel erre elismerte: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael Királya.” Jézus így szólt: „Azért hiszel, mert azt mondtam: Láttalak a fügefa alatt. Nagyobb dolgokat is fogsz látni ennél.” Majd így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, és Isten angyalai fel-alá szállnak az Emberfia felett.”
Jn 1,45-51

Elmélkedés

A Krisztus-követés és az újabb tanítványok érkezésének lépéseit mutatja be a mai evangélium, amelyben Fülöp az Úrhoz vezeti Nátánáelt. Egyesek – köztük Fülöp – találkoznak Jézussal és felismerik benne azt a személyt, akit érdemes követni, s akinek érdemes a tanítványává lenni. Élményszerű találkozásukról nem hallgatnak, hanem elmondják másoknak. Az újabb tanítvány-jelöltek számára nem elég a lelkes tanúságtétel, ők is személyes élményt szeretnének.

Így kerül kapcsolatba Jézussal Nátánáel, akit a keresztény hagyomány azonosít a mai napon ünnepelt Szent Bertalan apostollal. Most találkozik először az Úrral, de ez az első élmény is hitvallásra készteti őt: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael Királya.” Bizonyára a személyes találkozás hatása ez, hiszen ez a zsidó férfi már sokat hallhatott Jézusról, de eddig még nem találkozott vele.

Mi is oly sokat hallunk Jézusról, rendszeresen olvassuk életének történetét és tanítását, de vajon mit ébreszt bennünk, amikor személyesen találkozhatunk vele? Mit érzünk, amikor szentségimádást végzünk vagy szentáldozáshoz járulunk? Mit érzünk, amikor megbocsátja bűneinket? Jézus jól ismer bennünket és ismeri életünket. Akkor is tudja, mit csinálunk, amikor mi nem vesszük észre közelségét és jelenlétét. A vele való találkozások pedig megújítják elkötelezettségünket mellette.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk, Urunk! Te jól tudod, hogy mi lakik az emberben, mi lakik a szívünkben. A te képmásodat hordozzuk magunkban, ami azt jelenti, hogy nem önmagunkért, hanem neked élünk. Életünk akkor válik igazi értékké, ha azt a te és az emberek szolgálatára szenteljük. Alakíts át minket akaratod szerint, hogy szívünk mindig a te szándékaidat keresse! Add nekünk a szívünket átformáló megtérés kegyelmét, hogy Fiadhoz hasonlóan életünket áldozzuk neked!