Battaplébánia

Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”
Mt 14,22-33

Elmélkedés

Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?

Aki hajóval vízre száll, annak ismernie kell a víz természetét. Akár görög halászok bölcs mondása is lehetne ez a kijelentés, pedig csak Péter apostol kapcsán találtam ki. Péter naponta vízre szállt hajójával, hogy halászattal keresse meg családja számára a megélhetést. Jól ismerte a halászat mesterségét és jól ismerte a víz természetét is. Tudta, hogy mikor érdemes halászni és mikor nem. Tisztában volt a víz veszélyeivel, a viharok fenyegetésével és azzal is, hogy a nyílt vízen hajója csak bizonyos mértékig nyújthat biztonságot. Tudta, hogy egy fából készült könnyű bárka fennmarad a víz tetején, nem úgy, mint a nehezebb tárgyak, amelyek elsüllyednek. Péter, a halász ismerte a víz természetét. Sejtette, hogy Mestere, Jézus nem emberi képességeinek köszönhetően tud a víz tetején járni. Péter tudta, hogy ő nem tudna a víz tetején járni, mert erre egyetlen ember sem képes. Tisztában volt vele, hogy ha kiszáll hajójából, rögtön elsüllyedne a hullámok között. Mindennek ellenére bátorság és bizalom volt benne. Bátorság, hogy Jézustól azt kérje, hogy ő is tudjon a víz tetején járni és bizalom, hogy Jézusnak van hatalma tejesíteni szokatlan kérését.

A történetet olvasva elcsodálkozunk Péter apostol erős hitén, majd pedig kicsinyhitűségén. Erős hitének köszönhetően képes arra, hogy legalább néhány lépést tegyen Jézus felé a víz tetején, de aztán mégis meggyengül a hite és emiatt süllyedni kezd. A hittel kapcsolatban eszünkbe jut Jézus egyik legérdekesebb kérdése: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). Krisztus emberekre építette közösségét, az Egyházat, köztük olyan emberekre, mint Péter, és ráadásul éppen őrá és utódaira bízta az Egyház vezetését. Továbbá állíthatjuk, hogy a mi Urunk az emberek hitbeli meggyőződésére alapozva hozta létre Egyházát, de ez a meggyőződés bizony ingatag, hullámzó, egyszer erősebb, máskor gyengébb, miként ezt jól mutatja Péter példája. Jézus is bízott a változásban és a fejlődésben. Tudta, hogy lesznek hullámvölgyek, amikor az ember szinte vesztébe süllyed, de azt is tudta, hogy az isteni kegyelem képes megmenteni és képes hitében megerősíteni az embert, mert Isten kegyelme végtelen. A fejlődést, azaz Isten országa folytonos növekedését és az Egyház tagjainak hitbeli erősödését hasonlította Jézus kicsiny mustármaghoz, amely hatalmas fává növekszik. Jézus nem adott tanítványai számára írott szabályokat. Az ószövetségi törvényt Isten parancsára Mózes kőtáblákra véste, s ezeknek a parancsoknak a megtartása jelentette az emberek számára az Isten iránti hűséget és szeretetet. Jézusnak eszébe sem jutott hasonló módon törvényt adni, mert nem akarta, hogy a világból való távozása után követői számára írott szabályok legyenek a mérvadóak. A mi Urunk azt akarta, hogy az ő személyét és a neki köszönhető megváltás titkát tekintsük magnak, amit elvetünk az emberi szívekbe, hogy minden emberhez eljusson az üdvösség tanítása. Az Egyház szervezetét, annak tekintélyét, jogrendjét és törvényeit, valamint azt, hogy az Egyház küldetése az emberek üdvösségre segítése, azok fogadják el, akik hisznek Jézus Krisztusban, mert a hit mindezt megelőzi. Az Egyház jövője attól függ, hogy tagjaiban mennyire erős a hit. Ez a hit olykor meginoghat, de Péter apostol példája bátorítson minket abban, hogy Jézus képes minket megmenteni, képes megerősíteni minket a hitben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Vízen járásod csodájában nem látványos mutatványt látunk, hanem annak igazolását, hogy te valóságos Isten vagy. Felette állsz a természeti törvényeknek. Erősebb vagy a természet erőinél. Ha csak ember volnál, akkor nem lennél képes ilyenre. Nem volnál képes meggyógyítani pusztán szavaddal vagy érintéseddel a betegeket, de megteszed, hogy cselekedeted által Isten irgalmassága megmutatkozzék. Emberként nem volnál képes néhány falatnyi kenyérből ezreket jóllakatni, de te isteni erőddel megteszed, hogy megmutasd isteni jóságodat és gondoskodásodat. Emberként nem volnál képes a víz tetején járni, de mégis jársz, hogy tanítványaid számára igazold istenségedet. Uram, hisszük, hogy valóságos ember és valóságos Isten vagy.

Egy alkalommal egy ember járult Jézushoz, és térdre borulva így kérlelte őt: „Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény, és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg vízbe. Elvittem tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.” Jézus így válaszolt: „Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig leszek még veletek? Meddig tűrjelek titeket? Hozzátok ide a gyermeket!” Jézus ráparancsolt az ördögre, az kiment belőle, és a gyermek azonnal meggyógyult.
Amikor Jézus egyedül volt, a tanítványok hozzá mentek, és megkérdezték: „Miért nem tudtuk mi kiűzni?” Ő így válaszolt: „Mert gyönge a hitetek. Bizony, mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! – átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.”
Mt 17,14-20

Elmélkedés

Jézus gyógyító csodái Isten országának megvalósulását jelzik. A gyógyítások feltétele általában az, hogy a beteg vagy hozzátartozója kifejezze valamilyen formában Jézus isteni hatalmába vetett hitét. Abban a korban holdkórosnak (a hold által megvertnek) nevezték az időnként erős rohammal járó idegrendszeri betegségben szenvedőket. Napjainkban az orvostudomány ezt epilepsziának nevezi. A mai evangéliumban egy ilyen személyről olvasunk. A beteg apja fordul segítségért Jézushoz. Máté evangélista leírása a betegség tüneteiről és hatásáról jól megfelel az epilepszia tüneteinek. A betegséget egykor a gonosz lélek, az ördög hatásának tulajdonították, aki az ember vesztét akarja okozni. Erre utalnak azok a kijelentések miszerint a gonosz időnként tűzbe vagy vízbe akarja vinni az illetőt, hogy meghaljon. A fiú betegségét az orvosok nem tudták megszüntetni és a tanítványok sem tudtak rajta segíteni.

A betegségtől való megszabadítás az ördögtől való szabadulást is jelenti. A tanítványok kishitűségük miatt nem tudták meggyógyítani a beteget, Jézus viszont egyetlen szóval csodát tudott tenni. A csodás gyógyítás elbeszélése ezen a ponton a hitetlenség miatti tehetetlenségből átfordul a hit hatalmáról, erejéről szóló tanításba. A Krisztusban való hit rendkívüli erőt jelent a keresztény ember számára.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te földi életed során hirdetted az örömhírt és meggyógyítottad a betegeket, akik gyógyulásukat kérték tőled. Tanításoddal és gyógyításaiddal jelenvalóvá tetted Isten irgalmát az emberek között. Megmutattad, hogy hatalmaddal képes vagy legyőzni a gonoszt s ezáltal megszabadítani az embereket. Segíts minden embert, hogy tanításodban felismerje a követendő utat! Segíts, hogy csodáid növeljék hitünket! Mutasd meg nekünk, Urunk a te szeretetedet, hogy abból táplálkozva kövessünk téged!

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen! Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint. Bizony, mondom nektek: Az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában.
Mt 16,24-28

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus nagyon világosan beszél arról, hogy mi az ember életének legfontosabb célja. Ez nem más, minthogy eljussunk az üdvösségre, azaz ne szenvedjen kárt a lelkünk. A következőket mondja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért?” Sokan persze egészen másfajta életcélt tűznek maguk elé, amely megelégszik az evilági, földi boldogsággal vagy legalábbis azt gondolják, hogy bizonyos földi dolgok megszerzése boldoggá teszi őket. Nem gondolnak arra, hogy a tökéletes boldogság az Istennel való egyesülés a szeretetben. Egyedül Isten végtelen szeretetének a megtapasztalása és annak viszonzása teheti boldoggá életünket. Ha felajánljuk neki életünket és készek vagyunk felebarátaink szolgálatára a testvéri szeretetben, akkor az örök életet nyerhetjük el.

Mit érnénk azzal, ha csak tudnánk az Isten dicsőségéről, de sosem részesedhetnénk az általa nyújtott boldogságból? Mit használna nekünk, ha csupán tudnánk a mennyország boldogságáról, de nem juthatnánk el oda? Isten nekünk szeretné ajándékozni a tökéletes boldogságot és Jézus Krisztus személyében, aki az üdvösség egyedüli közvetítője, megmutatja számunkra az üdvösségre vezető utat. Törekedjünk az örök élet elnyerésére!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, élet Ura, add meg, hogy életünk minden szakaszát ajándékként értékeljük, mert telve van további ígéretekkel! Szeretettel valósítsd meg ránk vonatkozó akaratodat azáltal, hogy mindennap irgalmas karjaidba veszel minket.

És ha eljön a végső „átmenet” pillanata, add, hogy derűs szívvel induljunk, nem sajnálva azt, amit magunk mögött hagyunk, hiszen ha a hosszú keresés után Veled találkozhatunk, újra megtalálunk minden igazi értéket, amit itt a földön megismerhettünk. Akkor újra találkozhatunk mindazokkal, akik előttünk távoztak el a hit és a remény jelében.

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben Jézus így beszélt tanítványaihoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.”
Jn 12,24–26

Elmélkedés

Szent Lőrinc ünnepén az evangéliumban Jézus kijelentését olvastuk: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz.” Ez az igazság valószínűleg egy általánosan ismert közmondás vagy szólás lehetett Jézus korában, amelyet a tanítványok a kereszthalált és a feltámadást követően Jézusra vonatkoztattak. Ezek szerint Jézus az a búzaszem, aki életének feláldozásával a földbe kerül és ott egyedül van, hogy aztán feltámadásával gyümölcsöt hozzon. A tanítványok csak lassan, Jézus példája alapján értik meg, hogy bizonyos veszteség, áldozat árán lehet egy nagyobb jót elérni. Jézus halála olyan áldozat, amelyet egy nagyobb jó, az emberek megváltása és üdvössége érdekében hozott. Odaadását az Atya azzal jutalmazza meg, hogy feltámasztja az örök életre.

Ezt az értelmezést a keresztény közösség később jogosan szélesíti ki Krisztus minden követőjére. Főként igaz ez a vértanúkra, köztük a ma ünnepelt Szent Lőrincre. A vértanúk, akik hitükért feláldozták életüket, halálukban egészen hasonlókká váltak az Úrhoz, a kereszten meghaló Jézushoz. Az ő példájuk erősítse meg bennünk annak tudatát, hogy minden kereszténynek oda kell adnia egészen életét Krisztusnak, hogy általa bőséges termést hozzon.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Fogadd szívesen, Uram, Istenem, felajánlásomat és végtelen dicséretedre, fogyhatatlan magasztalásodra irányuló vágyódásomat, hiszen ezek kijárnak neked, mert kimondhatatlanul nagy és hatalmas vagy. Ezzel fordulok hozzád és szeretnék hozzád fordulni minden nap, minden időben, és arra kérek minden mennyei lelket, minden benned hívőt, hogy velem együtt adjon hálát neked és dicsőítsen téged.

Jézus így tanított az utolsó vacsorán: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben! Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket! Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket; és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!”
Jn 15,9–17

Elmélkedés

A mai evangéliumi rész annak a beszédnek a folytatása, amelyben Jézus a szőlőtő és a szőlővesszők kapcsolatához hasonlítja azt a szeretetteljes viszonyt, ami közte és tanítványai között fennáll. Csak Jézushoz kapcsolódva tudunk megmaradni az ő szeretetében, s csak belőle táplálkozva tudjuk teremni a szeretet gyümölcseit.

Jézus lát meg bennünket először, ő szólít meg bennünket, ő választ ki minket, ő hív meg bennünket, tőle indul a szeretet. Erre a hívásra és erre a szeretetre válaszolunk, amikor viszonozzuk szeretetét. Jézus az igazi szőlőtő és ő az igazi szeretet forrása. Néha azt tapasztaljuk, hogy egyesek színlelik vagy hazudják a szeretetet, s emiatt sokak bizalma megrendül, hogy létezik-e egyáltalán igazi szeretet. Igen, létezik. Jézus szeretete igazi, önzés nélküli, feltétel nélküli szeretet. Gondoljunk arra, hogy az emberek iránti szeretetből vállalta a szenvedést és élete feláldozását. Az Úr keresztáldozata ugyanakkor a mennyei Atya emberek iránti szeretetének is a megnyilvánulása. Az Atya odaadta értünk a Fiát és elfogadta a Fiú áldozatát. A kereszten elválaszthatatlanul összekapcsolódik az Atya szeretete és a Fiú szeretete irántunk. A szeretet titkának megértéséhez a kereszt titka vezet el minket. Az igazi szeretetet Istentől tanulhatjuk meg.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó emberszerető Uralkodónk, gyújtsd föl szívünkben isteni ismeretednek ragyogó világosságát, nyisd fel szemünket, hogy helyesen fogjuk föl hirdetett igédet; ültesd el bennünk áldott parancsaidnak félelmét, hogy minden testi kívánságot leküzdve, tetszésedet keresve és a szerint cselekedve mindenben átlelkesült életet éljünk. Mert Te vagy lelkünk és testünk világossága, Krisztus, Istenünk, és örök Atyáddal és legszentebb, jóságos és életet adó Lelkeddel együtt magasztalunk téged most és mindenkor és mindörökkön örökké.

Egy alkalommal Jeruzsálemből farizeusok és írástudók jöttek Jézushoz. Megkérdezték tőle: „Miért szegik meg tanítványaid az ősök hagyományát? Evés előtt ugyanis nem mosnak kezet.” Jézus erre magához hívta a népet, és így szólt: „Halljátok és értsétek meg: Nem az teszi az embert tisztátalanná, ami a szájába kerül, hanem ami a szájából kijön, az teszi tisztátalanná.”
Ekkor hozzáléptek tanítványai, és így szóltak: „Tudod, hogy a farizeusok megütköztek szavaidon?” Jézus ezt válaszolta: „Tövestől kitépik mindazt a növényt, amelyet nem mennyei Atyám ültetett. Hagyjátok őket! Vak létükre vakok vezetői ők. Ha pedig vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.”
Mt 15,1-2. 10-14

Elmélkedés

Az evangéliumokat olvasva észrevehetjük, hogy Jézus tetteinek látása számtalan esetben ébreszt hitet az emberekben. Azt, hogy a látás és a hit mennyire összekapcsolódik, mi sem bizonyítja jobban, mint az az eset, amikor húsvét hajnalán a sírhoz futó Péter és János a Jézus testét takaró lepleket és az üres sírt látva hisznek a feltámadásban. A feltámadt Krisztust ekkor még nem látják, de olyan jeleket látnak, amelyek hitet ébresztenek bennük.

A mai evangéliumban Jézus talányos megjegyzéseket tesz a vallási vezetőkre: „Vak létükre vakok vezetői ők. Ha pedig vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.” A farizeusokat azért nevezi Jézus vakoknak, mert nem látják meg tettei mögött az isteni erőt, s nem ébred bennük hit. Süketek, akik nem hallják meg Jézus szavaiban az isteni igazságokat. A törvényeket nézik, s azok szigorú, betű szerinti betartására törekszenek, és nem az Istenre figyelnek, aki a törvényeket adta. Hagyományaik túlzó tisztelete vakká teszi őket a Jézussal beköszöntő új idők jeleinek meglátására. Az évszázados törvény hallgatása süketté teszi fülüket az isteni irgalmasság újbóli felfedezésére.

A régi hagyományokhoz való ragaszkodás és az új, modern lehetőségek keresése sok ellentét forrása volt egykor s lehet ma is. Sokszor valóban nehéz megtalálni a középutat. A „megőrizni és megújítani” elve segíthet minket abban, hogy Egyházunk hagyományait megtartva, s közben a Szentlélekre figyelve tudjuk új módon, mindig megújuló lelkesedéssel hirdetni az evangéliumot.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add Uram, hogy minden dolog felé rendezett szeretettel forduljak, elszakítva tekintetemet a földről és az ég felé fordítva; úgy használjam e világ javait, mintha nem használnám.

Add, hogy értelmem bizonyos belső érzékével meg tudjam különböztetni azokat a dolgokat, amelyekre szükségem van, azoktól, amelyek csak élvezetemre szolgálnak, hogy így az átmeneti dolgokkal csak ideiglenesen foglalkozzam, és csak a szükséges mértékben, de ugyanakkor örök vággyal öleljem át az örök valóságokat.

Clairvaux-i Szent Bernát

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak.
Mt 14,22-36

Elmélkedés

Jézus vízen járásának történetével Máté evangélista azt akarja igazolni olvasói számára, hogy Jézus valóban Isten. Az Úr isteni képességéről árulkodik ugyanis az a tény, hogy képes a víz színén járni, anélkül, hogy elmerülne. Nem vonatkoznak rá a fizikai törvények, pontosabban isteni erejével képes föléjük kerekedni. Rendkívüli képességét még inkább kiemeli az a mozzanat, hogy Péter apostol nem képes ugyanerre, hanem kételkedése miatt süllyedni kezd a vízben. Itt azonban érdekes a háttérben húzódó lelki vonal is, hiszen mindaddig, amíg a hit bátorságával lépett Péter a vízre, tudott néhány lépést tenni, de amikor eltölti őt a félelem és a kételkedés, azonnal süllyedni kezd. Jézus nem engedi, hogy kétségeink miatt elvesszünk, hanem irgalmasan felemel minket, kiemel abból, ami a vesztünket jelenthetné. Talán csak egy kiáltás, egy fohász szükséges az én részemről, amellyel megmentőmhöz fordulok segítségért.

Mesterük sikeres és apostoltársuk sikertelen vízen járását látva az apostolok jogosan vonják le a következtetést: Jézus valóban az Isten Fia. De nem csak ők ismerik ezt fel, hanem a nép is, amely azonnal hozzá viszi a betegeket, hogy gyógyulást nyerjenek. A gyógyító csodák szintén Jézus istenségéről tanúskodnak. A hit csodát eredményez.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, te boldogoknak nevezted azokat, akik hallgatják és megtartják tanításodat. Mi is abban találjuk meg boldogságunkat, hogy nyitott szívvel hallgatjuk, és életünkben megvalósítjuk mindazt, amit tanítasz nekünk. Nem csodálkozni vagy álmélkodni akarunk szavaidon, hanem megtenni azt. Urunk, a te szavad szabadítson meg mindattól, ami a múlthoz köt vagy a bűn mélységébe húz! Tanításod indítson el az üdvösség felé!

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, készítek itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította el őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”

Mt 17,1-9

Elmélkedés

A dicsőség fényében

Hitünk szerint mindazok, akik üdvözülnek, „színről színre láthatják az Istent.” Ezt a kiváltságot az ember földi élete során nem kapja meg, csak halálunk után részesedünk benne. Most a hitben élünk, a feltámadás után pedig megláthatjuk Istent a maga valóságában és dicsőségében, s ez örökké tartó, végleges adomány lesz számunkra. Amikor Isten megteremtette az embert, párbeszédet kezdeményezett és közösségre lépett vele, akkor nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy az ember látni akarja őt és el akar jutni Isten teljes megismerésére. Ezt a megismerést azonban Isten korlátozta a földi élet időszakára. Nem rejtőzik el előlünk teljesen, feltárja önmagát, megmutatja szeretetét és jóságát, de mindez még nem az ő teljes megismerése. Azt akarja, hogy vágyakozzunk utána, keressük őt és válaszoljunk hívására, szeretetére.

Az embernek ezt a vágyakozását talán Mózes története szemlélteti a legjobban, aki ezzel a kéréssel fordul Istenhez: „Hadd lássam meg dicsőségedet” (Kiv 33,18). Isten azt válaszolja neki, hogy megmutatja előtte fényességét és kimondja Mózesnek saját nevét, de a szikla mélyedésébe fogja rejteni Mózest, kezével elfedi őt, és hozzáteszi: „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Hiába vágyakozik tehát Mózes és bármelyik ember Isten teljes megismerésére, látására, ez csak a túlvilágon lehetséges.

A prófétai látomásokban szintén szó esik Istenről, de egyetlen próféta sem állítja azt, hogy magát Istent látta volna, inkább csak arról van szó, hogy látják Isten trónját, Isten dicsőségét. E hagyomány folytatódik az újszövetségben is. Szent Pál apostol például a következőket írja Timóteusnak címzett levelében: „Isten megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat” (1Tim 6,16). A korintusiaknak szóló levél szeretet-himnuszában ugyanezzel a gondolattal találkozunk: „Most még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre” (1Kor 13,12). Isten színelátását Jézus a hegyi beszéd boldogság-mondásaiban nem a jelen életben megtapasztalható valóságként, hanem a jövőre vonatkozó ígéretként fogalmazza meg: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8).

Mindezek ismerete szükséges ahhoz, hogy megértsük Jézus színeváltozásának eseményét és annak jelentőségét, amit a mai napon ünneplünk, s amely eseményről az evangéliumban olvashatunk. A három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János a hegyen a dicsőség fényében, ragyogásában láthatja Jézust, mintegy bepillantást nyerhetnek abba a dicsőségbe, amely Mesterükre vár a feltámadást követően, s amely dicsőségben részesednek mindazok, akik az üdvösségre jutnak. Mindez azonban még nem Isten színről színre látása. Ezért csak hallhatják a mennyei Atya hangját, a Fiúról szóló tanúságtételét: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”

A középkori teológusok felvetették azt a kérdést, hogy az örök életben Isten látása vagy Isten szeretete lesz-e az ember tökéletes boldogságának az alapja? Vajon Isten látása ébreszti és élteti bennünk az Isten iránti szeretetet vagy a szeretetnek köszönhetően láthatjuk meg Istent? Evilági halandóként lehetetlen eldönteni a kérdést, mert nem tudhatjuk, hogy beszélhetünk-e bármelyik, azaz az Isten-látás vagy az Isten-szeretet elsődlegességéről az üdvösség világában. De talán nem is szükséges, hogy a földi élet során minden kérdésünkre választ kapjunk. Elég nekünk a vágyakozás, hogy eljussunk Isten színelátására és örökké tartó szeretetére.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Színeváltozásod alkalmával istenségedet, isteni dicsőségedet tártad fel a kiválasztott apostoloknak. Azért mutattad meg isteni dicsőségedet Péternek, Jakabnak és Jánosnak a Tábor-hegyen, hogy kereszthalálodat látva ne veszítsék el reményüket. Ők később, erre az eseményre gondolva megérthették, hogy a szenvedés útjának végső állomása nem a halál, hanem az Isten által ajándékozott új élet, a feltámadás, amely révén az örök dicsőségbe jutunk. Életünk egyes pillanataiban ugyanúgy átérezhetjük Isten közelségét, ahogyan azt megtapasztalta a három apostol. Add, hogy amikor a kereszthordozás nehézségeit érezzük, szívünkben ott éljen a feltámadás és az isteni dicsőség megtapasztalásának reménye!

Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki.
Mt 14,1-12

Elmélkedés

Gimnáziumi tanulóéveim alatt csupán néhányszor volt lehetőségem megtekinteni a Pannonhalmi Főapátság barokk ebédlőjét, amelynek egyik festménye Heródes lakomáját és Keresztelő János fővételét ábrázolja, tehát azt a jelenetet, amelyről a mai evangéliumban olvasunk. A festmény felett Szent Ambrus püspök egyik beszédéből vett idézet olvasható (latinul): „A kegyetlenség kívánta meg ezt a fogást, hogy táplálja a vadságot, amelyet nem elégített ki a lakoma.” Az idézet rendkívül pontosan jellemzi azt a kegyetlen lelkületet, amely Keresztelő Szent János halálához vezetett, s amely éppen ellenkezője annak, amiről az ünnepi vagy akár hétköznapi étkezések szólnak.

Az étkezés a szeretet, a megosztás, a barátság gesztusa a legtöbb esetben, mégis olykor éppen az ellenkezőjévé válhat, s kegyetlen gyilkossághoz vezethet. Az utolsó vacsoránál is jelen van az árulás. Miközben Jézus szeretetét az apostolok lábának megmosásával, majd az Oltáriszentség alapításával kinyilvánítja, egyik apostolának fejében gonosz gondolatok járnak és engedi, hogy lelkét a gonosz lefoglalja.

Milyen lélekkel ülök le Jézus asztalához? Hogyan veszek részt az ő lakomáján, a szentmisén? Hogyan fogadom az Úr nagy ajándékát, az Oltáriszentséget, amelyben önmagát adja nekem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Segíts, hogy fényed hordozói lehessünk, bármerre visz utunk. Töltsd el szívünket életadó Lelkeddel, itass át és végy birtokba minket oly teljességgel, hogy életünk már csak a Te kisugárzásod legyen. Ragyogj át rajtunk, és úgy élj bennünk, hogy mindenki, akivel találkozunk, a Te jelenlétedet érezze meg általunk. Többé már ne minket lássanak, hanem egyedül Téged, Jézus. Maradj velünk, s akkor úgy ragyoghatunk, ahogyan Te ragyogsz, s világossággá válhatunk mások számára is.

Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát.
Mt 13,54-58

Elmélkedés

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus nem tud csodákat tenni Názáret városában, mert az ott lakók hitetlenül fogadták, amikor a zsinagógában tanítani kezdett. Arról a városról van tehát szó, ahová az egyiptomi tartózkodás után a Szent Család visszatért, s ahol Jézus gyermekkorát és ifjúságának éveit töltötte egészen nyilvános működésének megkezdéséig, azaz mintegy harminc éves koráig. A názáretiek azt gondolták, hogy jól ismerik Jézust, hiszen gyermekkorától fogva közöttük nőtt fel. Amikor mostani fellépésekor olyan dolgokat tanít nekik, amire nem számítottak, hitetlenkedve csodálkoznak szavain. S amikor hallják a másik városokban általa tett csodákat, akkor meglepődnek, majd megbotránkoznak, mert emberi elvárásaik szűk keretébe nem fér bele Jézus. Csak az embert ismerik, de nem ismerik fel Jézusban az Istent, aki isteni erejével rendkívüli tettekre képes. Ha hiszek Jézus istenségében, nagy csodák történnek velem is.

A názáretiek hitetlensége és elutasítása előrevetíti Jézus sorsát. Elítéléséhez és kereszthalálához az vezetett, hogy nem ismerték fel személyében az Atya küldöttét, a Megváltót. Isten egy ideig engedi, hogy az ember átadja magát a hitetlenségnek, az engedetlenségnek, a gonoszságnak. A végső szó, a végső ítélet azonban Istené.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet.