Battaplébánia

Néhány írástudó és farizeus így szólt egyszer Jézushoz: „Mester, jelet szeretnénk tőled látni.” Jézus így válaszolt: „Ez a gonosz és hűtlen nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia három nap és három éjjel a föld szívében. A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására. Ámde itt nagyobb van, mint Jónás. Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nemzedéket, hiszen ő a föld végső határáról is eljött, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét. Itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon.”
Mt 12,38-42

Elmélkedés

A mai evangéliumi részben szereplő farizeusok és írástudók jelet kérnek Jézustól, mégpedig olyan jelet, amely egyértelműen bizonyítja istenségét, illetve azt, hogy ő a Messiás. Jézus tanításai korábban már több esetben meglepetést okoztak nekik, mert sajátos tekintéllyel magyarázta a törvényeket. Gyógyításait érdeklődve figyelték, de érthetetlen, megmagyarázhatatlan maradt számukra, hogy milyen hatalom birtokában képes Jézus megszüntetni a betegségeket. Most még a csodás gyógyításoknál is egyértelműbb jelet követelnek. Vajon hitet ébresztene bennük, ha Jézus mutatna nekik jelet? Vajon hinnének-e benne, ahogyan a nép közül sokakban felébredt a hit? Nem tudhatjuk. Mindenesetre Jézus nem teljesíti kérésüket, mert úgy gondolja, hogy csodaváró és kíváncsi vágyaiknak nem szükséges eleget tennie.

Eljön majd az idő, amikor Jézus különleges jelet fog mutatni, a feltámadás jelét. És amint látni fogjuk, még ez sem fog mindenkiben hitet ébreszteni. Bűnbánatra szóló felhívása sem tetszett mindenkinek, és feltámadása sem lesz mindenki számára a hit forrása.

Jézus figyelmeztet minket, hogy a csodák kérése és várása önmagában hiábavaló. A nagy jel ugyanis már megadatott számunkra, s ez az Úr feltámadása. Nem kell újabbat kérnünk, hanem hinnünk kell a feltámadásban, a halhatatlanságban, az élet győzelmében a halál felett és az örök életben. Krisztus feltámadása hitet ébresztő jel számunkra.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, a próféták elől biztos menedékbe rejtőztünk. Kényelmetlenné váltak számunkra, túl nyíltan beszéltek. Talán szenvednénk is attól, amit mondanak. Kijelentjük, hogy ma már nincsenek próféták; valaha ilyenek is voltak. Mintha ma már nem kellene tartanunk tőlük. De itt a szívünk, tele vágyódással, meglehet: utánad és Szentlelked után epeszti a szomjúság. Vágyódik az élet után, szomjazik a világosságra! Istenünk, törd át pünkösdi Lelkeddel éjszakánk zárt kapuit.

Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: „Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!”
Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.” Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.”
Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott: Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől.
Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”
Mt 13,24-43

Elmélkedés

Krisztus lesz a bíránk

A múlt vasárnapi elmélkedésünkben a magvetőről szóló példázattal kapcsolatban szó volt a példabeszédek felszólító, cselekvésre ösztönző jellegéről. Miután befogadtuk az Úr tanítását, érdemes egy másik szintre lépnünk, érdemes az ige hirdetőivé válnunk. Az ilyen jellegű megközelítés a mai evangéliummal kapcsolatban is helyesebbnek tűnik.

Amikor a világban jelenlévő jóról és rosszról, továbbá e kettő állandó feszültségéről és küzdelméről, valamint az emberben jelenlévő jó és rossz kívánságokról és cselekedetekről beszélünk, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a lelkiismeretet és az igazságosság utáni vágyat. Lelkiismeretünk szava időről időre megszólal, olykor előzetesen, máskor utólag figyelmeztet minket, hogy jót vagy rosszat tettünk, erkölcsileg helyesnek vagy helytelennek, azaz bűnnek minősül-e szándékunk, gondolatunk vagy cselekedetünk. Érezzük, hogy cselekedeteinkért felelősek vagyunk, ezért igyekszünk megkülönböztetni a jót és a rosszat, szeretnénk követni lelkiismeretünk szavát, amely a jóra ösztönöz és a rossztól távol tart minket. Emellett bennünk él az igazságosság utáni vágy, miszerint jogosan várjuk, hogy a jó megkapja végérvényes jutalmát, a rossz viszont büntetését. Ez utóbbit természetesen csak akkor követelhetjük mások számára Istentől, ha önmagunkat is alávetjük az isteni igazságosságnak. A kinyilatkoztatás, a Biblia és az üdvösségtörténet úgy beszél az emberről, mint aki egész létében függ teremtőjétől, ezért egész életünket végigkíséri a bűn, mint szembefordulás Istennel, lázadás ellene, valamint az irgalmasság, a kegyelem, amely Istentől árad felénk, s amely helyreállítja kapcsolatunkat vele. Tapasztaljuk, hogy a földi életben nem mindig jut érvényre a maga teljességében az igazságosság elve. Isten azonban a jövőnek is Ura és ő lesz a bíránk a végső ítéletkor. Ő engedi meg a jelenben, hogy a jó és a rossz egyaránt jelen legyen a világban, egyaránt hatással legyen ránk, ahogyan ezt a mai evangéliumi példabeszéd szemlélteti. A jó búza magja mellett a gyomnövény, a konkoly is növekedni kezd, s hiába akarnánk már most, a jelenben kiirtani a rosszat, hogy az ne legyen ránk ártó befolyással, ez nem lehetséges. Megmarad számunkra a döntési szabadság, hogy a jót vagy a rosszat választjuk, melyik erőt engedjük uralkodni szívünkön.

A példázatban szereplő szolgák gondolkodása érthető. Azért akarják kigyomlálni a konkolyt a jó búza közül, hogy ne akadályozzák a búza fejlődését, növekedését. Sietségük azonban Isten számára nem indokolt, mégpedig azért nem, mert ezzel az ember ragadhatná magához az ítélkezést és az igazságszolgáltatást, amivel nem is volna gond, ha az ember is ugyanolyan igazságos tudna lenni, mint Isten. Az ítélkezés feladatát azonban Isten nem bízza az emberre. Életünk végső bírája, megítélője maga Krisztus lesz. Ő tanította: „Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át” (Jn 5,22). A mennyei Atya rajta keresztül mutatta ki szeretetét és irgalmát, az ő személyében adott számunkra kísérőt az üdvösség útján, és Krisztus személyén keresztül gyakorolja igazságosságát is. Az ítéletkor mindannyian látni fogjuk, hogy életünkben hogyan győzedelmeskedett a jó és a rossz, lehull a lepel mindannak értékéről, amit jó vagy rossz szándékkal cselekedtünk, s ennek megfelelően eldől, hogy büntetésben, az örök kárhozatban részesülünk, vagy megérdemeljük az örök üdvösséget, mint jutalmat. Bízzunk abban, hogy Krisztus nem csak igazságos, hanem irgalmas bíránk is lesz!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te tanításod jó magként, tiszta búzaként hull a szívünkbe. Nem haszontalan gyomnövény, amit ki kellene irtani. Miközben te az üdvösség tanításának jó magját veted el szívünkbe, a sátán a hazugság, a megtévesztés magjait igyekszik belénk ültetni. Adj nekünk bölcsességet, hogy meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat! Adj nekünk okosságot, hogy ne essünk a gonosz lélek csapdájába, aki a rosszat jónak tünteti fel, és nem engedi, hogy a dolgok mélyén észrevegyük a rossz szándékot, a helytelen célt. Az örömhír, az üdvözítő üzenet a feltámadás örömében születik meg. Tanításodat akkor értjük meg és valósítjuk meg, ha meghalunk a bűnnek és új életre támadunk Istenben.

A hét első napján, (Húsvétvasárnap) kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment Jézus sírjához. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” vagyis „Mester”! „Ne tartóztass! – felelte Jézus. Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
Jn 20,1-2.11-18

Elmélkedés

A keresztény hagyomány és az evangéliumok beszámolói szerint Mária Magdolna volt az, aki húsvétvasárnap hajnalban először ment Jézus sírjához és ő találkozhatott elsőként a Feltámadottal. Szent Mária Magdolna mai ünnepén ezt a jelenetet, ezt a találkozást idézi fel az evangélium. A történetből, Mária Magdolna példájából megérthetjük, hogy aki ott időzik még a halott Jézus mellett is, és aki nem hagy fel a kereséssel, az megláthatja az Urat. Ha türelmesen várok az Úr érkezésére, megjelenésére, akkor biztosan találkozhatok vele.

A sorok között olvasva észre kell vennünk a történet más üzeneteit is. Többek között azt, hogy Jézus visszatérése a halálból nem a tanítványaihoz való visszatérését jelenti elsősorban, hanem visszatérését a mennyei Atyához, akitől a világba jött. Nem azért támad fel, hogy néhány alkalommal megmutassa magát az embereknek, hanem, hogy visszatérjen az Atyához, megmutatva az utat, amelyen mi is a mennybe juthatunk. Elindulunk-e ezen az úton Krisztussal?

Vegyük észre azt is, hogy Jézus testvéreinek nevezi mindazokat, akik számára Mária Magdolna elviszi a feltámadás hírét. Ez az örömhír az apostoloknak, a tanítványoknak és mindenkinek szól, aki hisz őbenne. Mária Magdolna nekünk is elhozza a hírt, mi is Krisztus barátai, követői, tanítványai, sőt testvérei vagyunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A világmindenség királyaként és életünk királyaként tisztelünk téged. Te arra hívsz minket, hogy Isten országa megvalósuljon bennünk. Felszólítasz bennünket a megtérésre és arra, hogy elfogadjuk Isten uralmát, akaratát személyes életünkben. Te nem szabadságunkat akarod csorbítani, hanem azt szeretnéd, hogy felismerjük a mennyei Atya üdvözítő szándékát és elinduljunk felé. Vezess minket igazságod által az örök életre!

Húsvét táján az egyik szombaton Jézus vetések között járt tanítványaival együtt. Tanítványai megéheztek, tépdesni kezdték a kalászokat, és eszegették. Ennek láttára a farizeusok megjegyezték: „Nézd, tanítványaid olyant tesznek, amit szombaton tilos cselekedni!” Jézus erre megkérdezte: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor társaival együtt megéhezett? Hogyan ment be Isten házába, és hogyan ette meg a kitett kenyereket, amelyeket sem neki, sem a kíséretének nem lett volna szabad megennie, csak a papoknak? Vagy nem olvastátok-e a törvényben, hogy a papok szombatonként a templomban megszegik a szombati nyugalmat, anélkül hogy vétkeznének? Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. Ha pedig értenétek, mit jelent a mondás: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot!”, akkor sohasem ítéltétek volna el az ártatlanokat. Mert az Emberfia ura a szombatnak is.”
Mt 12,1-8

Elmélkedés

A farizeusok a szombatra vonatkozó törvények megszegésével vádolják Jézust a mai és a holnapi evangéliumban. Az ellenkezést először a kalászok leszedése, majd pedig egy gyógyítás váltja ki. Máté evangélista arra törekszik írásában, hogy a vádaskodás alapjának hamisságát igazolja. Nem Jézus, hanem a tanítványai szedik le a kalászokat, bár magatartásuk részben jogosan kérhető számon Mesterüktől. Ennél azonban fontosabb, hogy Jézus nem az eredeti mózesi törvény ellen van, hanem csak azon szabály érvényét kérdőjelezi meg, amelyekkel a farizeusok kiegészítették a törvényt.

A farizeusok vélekedését annak ismeretében érthetjük meg, hogy az ószövetségi gondolkodás szerint egyedül a törvény üdvözítheti az embert. Ezt a törvényt maga Isten adta Mózes által, ezért annak tekintélyét senki nem kérdőjelezheti meg. Ez a törvény jelöli ki az ember számára azt az utat, amelyen eljuthat Istenhez, mégpedig az egyedüli utat. A törvény megtartásánál tehát nem létezhet fontosabb az ember számára. És ha a törvény ennyire fontos az ember üdvössége szempontjából, akkor azt minden erővel védeni kell – szól a farizeusok vélekedése.

Jézus sérelmezi, hogy olyanok kérik rajta számon a parancsok megtartását, akik a törvény igazi lényegét, az irgalmasságot semmibe veszik. A gyógyításokkal Jézus éppen ezt a törvény szerinti irgalmasságot gyakorolja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Apostolod mondotta, Urunk: „Élek ugyan, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. A szentáldozás után én is azt szeretném, ha bennem élnél, Uram, ha velem küzdenél szenvedélyeim ellen, ha velem tűrnél, mikor igazságtalanságot kell szenvednem, ha velem dolgoznál, mikor kötelességet kell teljesítenem, ha gyakorolnád bennem szeretetedet, mikor ápolnom, gondoznom, nevelnem kell valakit. A te akaratod valósuljon bennem, amikor kedvem ellenére is engedelmeskedem. A te jóságod buzgólkodjon, amikor másokat boldogítok. Így maradjak én benned, te pedig énbennem, Uram.

Jézus egy alkalommal így fejezte be tanítását: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.
Mt 11,28-30

Elmélkedés

„Tanuljatok tőlem!” – olvassuk Jézus kijelentését, felszólítását a mai evangéliumban. Mire vonatkozik kijelentése? Mit érdemes tőle megtanulnunk? Az Úr kortársai gyorsan észrevették, hogy a falvakat és városokat járó Jézus nagyhatású tanító volt, akire odafigyeltek az emberek. Tanításában különleges hatalom rejlett, amely isteni származását jelezte. Szavainak olyan ereje volt, amely felülmúlt minden emberi bölcsességet, s amelynek nem tudtak ellentmondani. Jogosan állítják róla az evangélisták, hogy másként tanított, mint a hivatalos tanítók és törvénytudók. Jézus ugyanis nem elvont igazságokat közölt az emberekkel, hanem a mennyei Atya szeretetének titkát igyekezett feltárni. Tanítványai és az egyszerű nép egyaránt csodálattal hallgatják és szavaiból felismerik egy új élet lehetőségét.

Nem csupán tanítására és annak mondanivalójára érdemes odafigyelnünk, hanem egész életmódját érdemes megtanulnunk. Az emberekkel való magatartása, türelme, szelídsége, alázata, engedelmessége, állandó Istenre, azaz a mennyei Atyára figyelése, megbocsátó irgalma mind-mind tananyag számunkra. Olyan tananyag, amelyet életünk végéig tanulhatunk. A Krisztusról szóló ismeretek megtanulásánál is fontosabb a krisztusi életforma megtanulása, elsajátítása.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, taníts megismerni a szenvedés értelmét és értékét. Te tudod, hogy félek tőle, s minden ember így van vele. Jó órákban, mikor közelségedet érzem, mindenre kész vagyok, erősnek érzem magam, és igent tudok mondani a kereszthordozásra. Néha az is eszembe jut: kérnem kell téged, hogy küldj szenvedéseket, hogy hozzád hasonló lehessek. Érzem lelkem mélyén, hogy a szenvedés drága ajándék, a te szereteted felbecsülhetetlen kincse.

Abban az időben Jézus így fejezte be tanítását: Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.
Mt 11,25-27

Elmélkedés

Beszédének utolsó részében Jézus a mennyei Atyát magasztalja azért, hogy isteni életének titkait feltárta az emberek előtt. Ezt a titkot emberi gondolkodásunkkal nem volnánk képesek sohasem megérteni vagy kikövetkeztetni. A kinyilatkoztatás azt jelenti, hogy Isten bemutatkozik nekünk, feltárja előttünk életét, elmondja, hogy ki ő valójában, megismerteti velünk önmagát. A világ és benne az ember teremtése a kinyilatkoztatás része. Isten szeretetből és a szeretet gyakorlására teremtette az embert. Szintén a kinyilatkoztatás része, hogy Isten parancsokat, törvényeket ad az embernek, hogy az élet és az igazság útján járjon. A parancsok arról tanúskodnak, hogy Isten útmutatást ad nekünk, hogy ne térjünk le az üdvösség útjáról. Isten nagy cselekedetei a történelem folyamán szintén arról tanúskodnak, hogy mindig számíthatunk jóságára és gondviselésére.

Az isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus személyében éri el a tetőpontját, aki emberré lesz, hogy még közelebb kerüljön hozzánk, s ezáltal megismerjük őt. Jézus az, aki a legtöbbet árul el Isten titkából személyével, szavaival és cselekedeteivel. Küldetésének azt tartja, hogy megismertesse velünk, emberekkel az igaz Istent. Azt hirdeti, hogy Isten mindig szeret minket, megbocsát nekünk, mert az örök üdvösségünket akarja. Ha meg akarom ismerni Istent, az ő szeretetét és irgalmát, akkor mindenekelőtt Jézust kell megismernem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk és Istenünk, azt kívánod, hogy kiegyensúlyozott, megérlelődött emberek legyünk, akiknél a befejezés gondolatának békéje még alakítólag hat ránk és az emberekkel való kapcsolatainkra. Segíts rajtunk, Urunk, hogy az öregedés napjaiban is jól használjuk ki időnket, lehiggadva és bölcsen cselekedjünk, nagyvonalúak és jóságosak maradjunk, és bizakodással tekintsünk a túlvilágban való beteljesedésre. Ajándékozd meg életünket az utolsó napig is tartalommal és vonzó értékekkel.

Jézus egyszer így korholta azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodát tette, és mégsem tartottak bűnbánatot: Jaj, neked, Korozain! Jaj, neked, Betszaida! Ha Tiruszban és Szidonban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, már régen bűnbánatot tartottak volna, szőrzsákba öltözve és hamuba ülve. Mondom nektek: Tirusz és Szidon városának tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te, Kafarnaum! Azt hiszed, az égig emelkedel? A pokolba süllyedsz. Ha Szodomában történtek volna a nálatok történt csodák, mind a mai napig fennállna. Azt mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az utolsó ítélet napján, mint neked, Kafarnaum.
Mt 11,20-24

Elmélkedés

Az ószövetségi időkben Isten több alkalommal küldött prófétákat népéhez. A prófétai szó arra hívott, hogy visszatérjenek a törvény megtartásának útjára, ugyanakkor előre jelezte azokat a következményeket, amelyek a megtérés elmaradásakor várhatóak. A prófétai szó ebben az értelemben az isteni irgalmasság szava, amelyben felismerhető, hogy Isten újabb lehetőséget ad a népnek. Az irgalmasságot hirdető vagy a büntetést előre jelző prófétai szó akkor eredményes, ha az emberek bűnbánatot tartanak.

Jézus hangvétele az újszövetségi időkben alapvetően más, ő örömhírt hirdet. Ugyanakkor ő is határozottan elítéli a bűnt. Nem feleslegesen beszél, hanem azt akarja, hogy tanításának hatása legyen az emberek életére. Tanítását nem elég hallgatni és megérteni, hanem el kell kezdeni megvalósítani. Egyik legfőbb üzenete a megtérés, a bűnbánat volt, amely mintegy feltétele annak, hogy az utolsó ítéleten valaki bejuthasson az örök életre.

Az igehirdetésnek, amelyet az Egyház és szolgái Jézus nevében végeznek, napjainkban is ez az egyik legfontosabb célja. S mint ahogy Jézus korában, úgy ma is sokan hallják ezt az üzenetet, talán meg is értik tartalmát és jelentőségét, de nem kezdik el megvalósítani, azaz nem indulnak el a megtérés útján. Jézus joggal korholta azoknak a városoknak lakóit, akik nem ismerték fel a jeleket és nem tartottak bűnbánatot. Szavai nekünk is szólnak, ha mi sem bánjuk meg bűneinket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Gyorsan változó világunkban biztos pontot keresünk, amire életünket alapozhatjuk. Az újszerűnek tűnő elméletek folyamában maradandó igazságokat keresünk, amelyekhez igazodhatunk. Keressük helyünket, feladatunkat a világban, mert folytatni szeretnénk a teremtés művét és felebarátaink szolgálatára szeretnénk lenni. Ég és föld elmúlnak, mert ez a világ mulandó, de a te szavad, tanításod örök igazság marad, amely utat mutat számunkra az üdvösség felé. Segíts minket az üdvösség útján!

Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét hozzak! Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam a fiút apjával, a leányt anyjával és a menyet anyósával. Saját háza népe lesz az ember ellensége. Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, az nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, az nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt; de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki prófétát fogad be azért, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad be azért, mert igaz ember, az az igaznak jutalmában részesül. Aki pedig csak egy pohár friss vizet is ad inni egynek a legkisebbek közül, mert az az én tanítványom –- bizony, mondom nektek: nem marad el a jutalma. Amikor Jézus befejezte tizenkét tanítványa oktatását, továbbindult, hogy tanítson, és hirdesse Isten országának örömhírét a környékbeli városokban.
Mt 10,34–11,1

Elmélkedés

Jézus, aki a hegyi beszédben boldognak nevezte a békességszerzőket, a mai evangéliumban meglehetősen békétlen kijelentést tesz. Ezt mondja: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot.” Majd hozzáfűzi, hogy az emberek között szembenállás fog keletkezni. Hogyan értelmezzük szavait?

Az evangéliumokból kiderül, hogy Jézus fellépése, tanítása és tevékenysége megosztja az embereket. Egyesek hittel elfogadják, mások, köztük a korabeli vallási vezetők, elutasítják őt és tanítását. Nem szándéka ez a megosztás, hanem eljövetelének hatása, eredménye ez. A békétlenség, a családtagok egymás közti szembenállása, a Krisztusban hívők és a benne nem hívők közti küzdelem az ő igehirdetésének a következménye. E szembenállás, illetve küzdelem nyomban megszűnne, ha a krisztushívő feladná hűségét vagy a Jézussal szembefordulók valamennyien megtérnének. Ez azonban nem várható.

Jézus azt kéri tőlünk, hogy mindenkinél jobban szeressük őt. E szeretet akkor éri el legnagyobb fokát, amikor életünk keresztjét felvesszük és őt követjük a kereszthordozásban. Azt is kéri, hogy adjuk át neki életünket, az ő akaratát keressük és teljesítsük. Harmadszor pedig azt kéri, hogy segítsük embertársainkat, főként a kicsinyeket. A három kérésnek van egy közös vonása: a kereszthordozásban, az önmagunkról való lemondásban és embertársaink segítésében egyaránt Jézussal találkozunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem és Atyám, segíts úgy élnem. hogy minden evilági cselekedetem előkészület legyen a végső, boldog nyugalomra, hogy amit most hiszek, azt megláthassam; hogy amit remélek, annak boldog birtokosa legyek; hogy szeretetemet kövesse a teljes egyesülés teveled, legfőbb célommal, mindenek fölött levő jóval.

Szalézi Szent Ferenc

Abban az időben:
Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!”
Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: „Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek adatott meg, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése:
Hallván hallotok, és mégsem értetek,
nézvén néztek, de mégsem láttok;
megkérgesedett ugyanis e népnek szíve:
Fülükkel restül hallanak,
szemüket behunyják,
hogy a szemükkel ne lássanak,
fülükkel ne halljanak,
és a szívükkel ne értsenek,
s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.
De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek, mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok, – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.
Hallgassátok meg hát a magvetőről szóló példabeszédet! Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek Ez az, ami az útszélre esett. A kövek közé hullott mag pedig az, aki meghallgatja ugyan a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar eltántorodik. A tövisek közé esett mag az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka vagyon elfojtja azt benne, és gyümölcs nélkül marad. Végül a jó földbe hullott mag az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosai, a harmadik harmincszorosat.”
Mt 13,1-23

Elmélkedés

Legyél magvető!

Jézus példabeszédei azért könnyen befogadhatóak és érthetőek a hallgatóság számára, és azért tudnak hatást kiváltani, mert a szereplők helyébe képzelheti magát az ember. A példabeszéd tehát megszólítja a hallgatót, bevonja az események menetébe, s ennek köszönhetően a példázat középpontjában találja magát, nem érzi magát idegennek vagy kívülállónak, hanem megérti, hogy a tanítás róla szól, őt akarja átalakítani, átformálni. A magvetőről szóló példabeszédre is igaz mindez. A történet nagyon egyszerű: a magvető mindennapi munkáját végzi, elveti a földbe a magokat, amelyek egy része terméketlen talajra, útszélre, kövek vagy éppen bogáncsok közé hullik. Ezek nem fognak termést hozni, de emiatt nem aggodalmaskodik feleslegesen a magvető, hiszen a magok nagyobb része jó földbe, termékeny talajra hull, s joggal remélheti, hogy majd bőséges termést hoz. A példabeszéd jézusi magyarázata szerint a jó mag az Isten tanítása, az üdvözítő igazság, amit ha szívébe fogad az ember, sok lelki gyümölcsöt hoz, a legfőbb pedig az, hogy az örök életre jut. A hagyományos magyarázat előnyben részesíti azt az elképzelést, miszerint mi vagyunk, a mi lelkünk és szívünk a talaj, ahová az igazság örömhíre hull. Gondoskodnunk kell arról, hogy lelkünk ne legyen terméketlen föld, a gonosz kísértései ne fojthassák el benne a növekedést, a bűn ne akadályozza meg törekvésünket az üdvösségre.

Bár helyénvaló ez a magyarázat és megfelel az evangéliumi lelkületnek, van egy olyan érzésem és bizonyára ezzel nem vagyok egyedül, hogy Jézus egykori hallgatósága más füllel hallgatta ezt a példázatot, más szempontból közelítette meg a mondanivalót. Ők talán szívesebben képzelték magukat a magvető ember helyébe, aki munkáját végzi. Ebben az értelemben más üzenet kristályosodik ki a hasonlatból, amely így felszólító, cselekvésre buzdító értelmet nyer. Legyél magvető! Legyél Isten munkatársa, aki az igehirdetést végzi! Isten azt a feladatot szánja neked, hogy tanításának hirdetője legyél! Ne aggódj amiatt, hogy hová hull a tanítás jó magja és ne törődj azzal, hogy hoz-e majd termést, hanem csak végezd el a rád bízott feladatot! Ha megtetted a kötelességed, akkor bízhatsz abban, hogy Isten majd gondoskodni fog a mag kikeléséről és növekedéséről.

Úgy gondolom, hogy ez az értelmezés közelebb áll ahhoz, amit Jézus mondani akart. Persze könnyebb volna egy passzív helyzetbe képzelni magunkat, amikor kevesebb a teendőnk, de Isten többet vár tőlünk. Korunkban is szükség van arra, hogy legyenek olyan fiatalok, akik vállalják az igehirdetés feladatát, mert megértik, hogy Isten ezt a hivatást adja nekik. Természetesen igaz az, hogy csak az válhat magvetővé, az végezheti hitelesen az igehirdetést, aki előzetesen befogadta a krisztusi igazságot, azaz az ő szívében jó talajba hullt a tanítás. Különböző szintekről van itt tehát szó, először saját magunknak is meg kell értenünk és követnünk kell a tanítást, hogy aztán annak hirdetői, továbbadói lehessünk, de ne rettenjünk meg ettől a feladattól sem! Jézus egyértelmű kívánsága az, hogy ne csak követői, hanem tanúi is legyünk! Tanúskodjunk arról, hogy az örök élet igéi nála vannak és őt követve juthatunk el az örök életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az örök élet tanításának jó magját veted el szívünkbe. Segíts, hogy jó, termékeny talajra hulljon lelkemben az isteni üzenet! Segíts, hogy a megértés szándékával hallgassam, olvassam Isten szavát! Segíts, hogy értelmemmel és akaratommal befogadjam Isten országát, mint lelki valóságot! Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezet. Segíts törekvésemben, hogy megéljem, megvalósítsam mindazt, amit közölsz velem. Add, hogy küldetésemnek tekintsem az örömhír hirdetését!

Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz: Nem különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Elégedjék meg a tanítvány azzal, ha olyan lesz, mint mestere, és a szolga, ha olyan lesz, mint ura! Ha a családatyát Belzebubnak csúfolják, mennyivel inkább háza népét? Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül! Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.
Mt 10,24-33

Elmélkedés

A missziós útra induló apostolokat bátorítja Jézus a mai evangéliumban. Beszél nekik arról, hogy mit kell tenniük, milyen fogadtatásra számíthatnak, s miért fontos az ő tanúságtételük. S e küldetés mögött ott húzódik egy láthatatlan isteni erő. Hiszen az apostoloknak Jézushoz kell hasonlóvá válniuk, az ő sorsa vár rájuk, az ő tanítását hirdetik, s az ő nevében fognak cselekedni. Emellett ott áll mögöttük az isteni erő, amely eredményessé teszi munkájukat és az isteni gondviselés, amely bátorságot ad a nehézségek idején. Talán ha nem Jézus kérte volna őket, el sem indultak volna. Ha korábban nem tapasztalták volna meg Mesterük szavának erejét, nem bíztak volna a rájuk bízott szó, igazság erejében. Ha nem látták volna a csodákat, amelyek igazolták, hogy Jézus a mennyei Atya küldötte, ők sem vállalták volna a Krisztustól kapott küldetést.

És ami egykor igaz volt az apostolokra, az igaz ránk is. Ha napjainkban nem Jézus adná ezt a küldetést, mi sem indulnánk el, nekünk sem volna hozzá bátorságunk. De minket is támogat az ő ereje, hogy tanúságtételünk gyümölcsöző legyen. Minket is erősít annak tudata, hogy Krisztus követségében járunk. Minket is bátorít, hogy bennünk lakik a Szentlélek, aki az Egyházat és annak tagjait állandóan megfiatalítja és megújítja a tanúságtételben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus, szíved szeretettől lángoló invenciójával megteremtetted az eukarisztiát és Isten-éhségünk szüntelen csillapítására nekünk a földön hagytad. Így mindenkorra elítéltél minden olyan gondolatot, mely az anyagiságot merőben rossznak, romlottnak állítaná. Étel és ital akartál lenni itt a földi mezsgyéken, mindenható, édes szeretettel hajoltál anyagiságunk fölé és megszentelted azt. Légy áldott érte!

Prohászka Ottokár