Battaplébánia

Jézus egy alkalommal hajóba szállt, és tanítványai követték őt. Egyszerre csak heves vihar tört ki a tavon, úgyhogy a hullámok elborították a hajót, Jézus pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, és fölkeltették: „Uram, ments meg minket! Elveszünk!” Jézus így szólt hozzájuk: „Mit féltek, kicsinyhitűek?” Aztán fölkelt, és parancsolt a szélnek meg a tengernek. Erre nagy csendesség lett. Az emberek csodálkozva kérdezték: „Kicsoda ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mt 8,23-27

Elmélkedés

Máté evangélista egészen röviden írja le a vihar lecsendesítésének történetét, és csak arra koncentrál, hogy az apostolok a halálveszélyben Jézushoz fordulnak, aki megdorgálja őket kishitűségük miatt. Jézus végig központi helyen áll. Az apostolokkal való párbeszéd nem a csoda után szerepel, mint Márknál (vö. Mk 4,35-41), hanem a természeti csodát megelőzően, s ezáltal nagyobb jelentőséget kap a Jézusban való hit és Jézus hitre tanító magatartása.

Ahogyan a vihar elnémítása is természetfeletti cselekedet, ugyanúgy a hitet sem tarthatjuk természetesnek, hanem Isten természetfeletti ajándékának kell tekintenünk. A hitre való eljutásban és az abban való megerősödésben mindig Jézus legyen a mi tanítómesterünk!

A leírást olvasva elcsodálkozunk a tanítványok halálos félelmén. Vajon miért érzik vesztüket? Mi okozhatta félelmüket? A válasz egyszerű: a viharra figyelnek és nem Jézusra. Hiába van velük Jézus, ők megrettennek a vihar erejétől. A mi félelmeinknek is sokszor az lehet az oka, hogy nem vesszük észre a közelünkben lévő Jézust. Vagy azt hisszük, hogy nem figyel a gondjainkra. Ő pedig egyetlen pillanat alatt legyőzi a természet erejét, legyőzi a félelmet, legyőzi a kicsinyhitűséget.

Engedem-e, hogy lecsendesítse háborgó szívemet, s megadja lelkem csendességét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, azt parancsoltad nekünk, hogy felebarátunkat úgy szeressük, mint saját magunkat. Szerettél bennünket, ezért nem elégedtél meg azzal, hogy a biztos part felől csak tanácsokkal láss el minket. Nem is hagytál ránk kész receptgyűjteményt, hogy bármely szituációban gondolkodás nélkül kövessük azokat. Azt kívánod tőlünk, hogy téged követve, életünket megosszuk másokkal, mint ahogy te tetted, Királyunk.

Húsvétvasárnap este a tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívőt” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”
Jn 20,24-29

Elmélkedés

Tamás apostol története kapcsán azt a titkot érdemes megközelítenünk, hogy mi hozta létre benne a változást? Mitől lett a hitetlenkedő vagy legalábbis kételkedő ember egyszer csak hívővé? Apostoltársai tanúságtétele egyáltalán nem volt meggyőző számára, sőt, ez váltotta ki belőle a kételkedést. A nyolc napig tartó gondolkodás, értelmi megfontolás szintén nem hozott eredményt számára, hanem inkább növelte hitetlenkedését. A leírásból úgy tűnik, hogy egyedül a feltámadt Krisztus személyes jelenléte, a vele való találkozás rombolja le Tamásban a hitetlenség falát.

A feltámadt Jézussal való személyes találkozás alkalmával szinte pillanatok alatt alakul át kételkedése lelkes hitté, amely annak megvallására készteti őt, hogy Jézust Urának és Istenének tekinti. Hasonló hitválságon néhány nappal korábban a többi apostol is átment, s bennük is az ébresztette fel a kereszthalál miatt szinte elhaló hitet, hogy Jézus újra él és találkozhatnak vele. Amikor a szokásosnál súlyosabban nehezedik vállunkra az élet keresztje, és amikor szenvedésekkel küzdünk vagy próbatételek érnek minket, a mi hitünk is meggyengülhet, megrendülhet. A feltámadt Jézus ekkor elindul, hogy újra az élő hit örömére és boldogságára ébresszen minket. Kérjük tőle a hit ajándékát és hitünk erősítését!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Amíg közénk nem jöttél, azt gondolhattuk, hogy Isten csak a fölöslegből adott nekünk. De amióta önmagadat kiüresítve közénk jöttél, egy lettél velünk, tudjuk, hogy a te lényegedhez tartozik ez a szeretetből fakadó szegénység: nemcsak valamit akarsz adni mérhetetlen gazdagságodból, mint a földi gazdagok, hanem mindenedet – önmagadat adod nekünk. Adj Uram, nekem is lelkületedből!

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.
Mt 10,37-42

Elmélkedés

Hordozd a kereszted!

Az ember egész életén át azokra a legalapvetőbb kérdésekre keresi a választ, miszerint honnan származunk, kitől kaptuk a létezés ajándékát, mi a célja földi életünknek és hová fogunk jutni annak lezárulta után. A vallásalapítók annyit mertek állítani, hogy ezekre a kérdésekre egyedül Isten adhat választ, a megoldás nála van. Ezzel szemben Jézus egyedülálló tekintéllyel azt állította, hogy ő a megoldás. Nem azt mondta, hogy a megoldás nála van, hanem hogy az ő személye a megoldás. Őt kell követni és akkor megismerjük az emberi létezés eredetét, értelmét és végső célját. Jézus szava már nem egy prófétai beszéd abban az értelemben, hogy majd eljön valaki a jövőben, aki meghozza a megoldást, hanem ő a Megváltó, akinek a személye választ ad az emberi létezés kérdéseire. Ebben az értelemben érdemes olvasnunk Jézus kijelentését a mai evangéliumban: „Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.” Ilyen tartalmú üzenettel és ezzel a következetességgel korábban egyetlen tanító sem mert az emberek elé állni. Jézust kell elfogadnunk, őt kell követnünk, vele kell hordoznunk életünk keresztjeit, és akkor megtaláljuk az élet útját. És ha ezen az úton úgy járunk, hogy készek vagyunk Krisztussal meghalni, akkor részesedni fogunk majd az ő dicsőségében, a feltámadásban.

Az evangéliumok szerint ezt a gondolatmenetet az élet értelméről még Jézus legközelebbi tanítványai sem értették meg igazán. Ezt leginkább azok a jelenetek szemléltetik, amikor az Úr a rá váró szenvedésről és halálról beszél nekik, és ők teljesen értetlenül fogadják szavait. Mást várnak, mások az elképzeléseik arról, hogy miként fog megvalósulni a messiási uralom. Azt remélik, hogy Isten majd kiszabadítja a Messiást a gonosz emberek kezéből, akik életére törnek, a mennyei Atya majd megmenti Fiát a haláltól. A nagypénteki események végleg cáfolják az apostoloknak és a tanítványoknak ezt az elképzelését. Éppen a nagypénteki kereszthalál lesz a legértetlenebb számukra, mivel a keresztre feszítés annak a Jézusnak a halálát okozta, aki az élet szerzőjének és az emberi élet megoldásának nevezte önmagát. Hogyan lehet ő a megoldás az emberi életre, amikor meghal? Látják az életnek és a halálnak a küzdelmét, s úgy vélik, hogy a halál győzedelmeskedik ebben a harcban. A kereszt a teljes megsemmisülést, a megalázottságot, az elesettséget, a magára maradottságot, a tehetetlenséget jelentette számukra. Emiatt válik a kereszt a hit próbatételévé. Olyan helyzetben kell, kellene hinni Isten igazmondásában, amikor látszólag mindannak ellenkezője valósul meg, amit Isten ígér. Olyan helyzetben kellene látni a kiutat, amikor minden ajtó bezárul. És Isten talál megoldást, feltámasztja Jézust a halálból.

Az életnek és a halálnak ezt a titokzatos küzdelmét akkor értjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy ez a küzdelem nem a szemlélőkben és nem a kívülállókban játszódik le, hanem Jézus személyében. Ő maga az, aki átéli a magára maradottságot, a teljes megaláztatást, a tehetetlenséget, s amikor Atyjának ajánlja lelkét a kereszten, akkor tőle várja a megoldást, közbeavatkozást, amely az élet győzelmét jelenti.

A mai vasárnap üzenetét így foglalhatjuk össze: Hordozd a kereszted! Ajánld életedet és halálodat Isten kezébe és akkor megkapod az örök életet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Életem Ura, Jézus Krisztus! Készen állok arra, hogy tétovázás nélkül induljak és kövesselek téged! Tudom, hogy nehéz lesz ez az út számomra, de vállalom, mert ez vezet holt múltamból a jövő felé, az örök élet felé, az üdvösség felé. Nem tart vissza semmi. Nem hátráltathat semmi. Nem akadályozhat semmi. Te vagy számomra az út és te vagy a cél! Te légy vezetőm az örök élet felé! Te vagy az egyetlen, akiben megtalálom boldogságom és örök életem. Segíts, vezess, élj bennem! Adj erőt, hogy hűséges tanítványod és követőd legyek!

Abban az időben, amikor Jézus bement Kafarnaumba, egy (pogány) százados járult eléje, és így szólt: „Uram, szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyen kínlódik.” Jézus így felelt: „Megyek és meggyógyítom őt.” A százados ezt válaszolta: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám. Jómagam, bár alárendelt ember vagyok, katonáknak parancsolok. Ha azt mondom az egyiknek: Menj! – elmegy; a másiknak: Jöjj ide! – akkor hozzám jön; és szolgámnak: Tedd ezt! – és megteszi.”
Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt kísérőihez: „Bizony, mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben. Ezért azt mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, a választott nép fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Ott sírnak majd, és fájdalmukban csikorgatják fogukat.” A századosnak pedig azt mondta Jézus: „Menj, és legyen úgy, amint hitted.” És meggyógyult a szolga még abban az órában.
Ezután Jézus Péter házába ment. Látta, hogy annak anyósa lázas betegen fekszik. Megérintette kezét, mire a láz elhagyta őt. Fel is kelt, és szolgált neki. Amikor beesteledett, sok, ördögtől-megszállott embert vittek Jézushoz. Szavával kiűzte a gonosz lelkeket, és minden beteget meggyógyított, hogy beteljesedjék Izajás próféta jövendölése: „Gyengeségeinket magára vette, és betegségeinket ő hordozta.”
Mt 8,5-17

Elmélkedés

A nem hívő ember természetes magyarázatot keres a számára megmagyarázhatatlan jelenségekre. Azért teszi ezt, mert nem akarja elfogadni, hogy Isten időnként beavatkozik az emberek sorsába és rendkívüli dolgokat tesz. Sok mai ember – miközben mindenféle buta horoszkópot elhisz – továbbra is ragaszkodik saját hitetlenségéhez. Az evangéliumi leírásokból kiderül, hogy az emberek egykor hittel fordultak Jézushoz, s cselekedetei sok emberben hitet ébresztettek.

A mai evangéliumi történet szerint egy katonatiszt fordult Jézushoz beteg szolgája érdekében. Jézus kész azonnal indulni, hogy segítsen a betegen, de ekkor a százados jelzi, hogy csak egy imádságot kér otthon lévő szolgájáért, mert hiszi, hogy Jézus képes a távolból is meggyógyítani őt. Jézus megdicséri a bátor és feltétel nélküli hitet, s csodát tesz a szolgával, aki abban az időben odahaza meggyógyul.

A katonatiszt méltatlanságának megvallásával kéri a segítséget: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj.” Pontosan ezeket a szavakat imádkozzuk a misében a szentáldozást megelőzően. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” Jézus az alázatosak, a kicsinyek, a bűnbánók szívébe tér be a legszívesebben. Méltatlanságunk elismerése nyitja meg számára a kaput, hogy találkozhasson velünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hála neked, szentséges Atyánk, mert megadod nekünk, hogy látható szentélyt építsünk, mely Isten és ember kegyelmi kapcsolatának csodálatos jelképe és színhelye: ide várod jóságos szívvel az élet zarándokútját járó népedet. Híveidből is itt építesz magadnak élő templomot, és itt gyarapítod világszerte elterjedt Egyházadat, hogy Krisztus titokzatos testévé váljék, és mennyei Jeruzsálemmé legyen végül, mint valóra vált béke-látomás. Ezért szentjeid boldog seregével együtt a dicsőség templomában magasztalunk téged.

Amikor Jézus befejezte a hegyi beszédet és lejött a hegyről, nagy sokaság követte. Ekkor odament hozzá egy leprás, leborult előtte, és így kérlelte: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Jézus kinyújtotta kezét, megérintette őt, és így szólt: „Akarom, tisztulj meg!” Erre a leprás azonnal megtisztult. Akkor Jézus így szólt hozzá: „Nézd, ne mondd el ezt senkinek se, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld föl azt az áldozatot, amelyet Mózes rendelt, bizonyságul a gyógyulásról!”
Mt 8,1-4

Elmélkedés

Máté evangélista a hegyi beszédében részletesen leírta Jézus tanítását. Ezt követően új részt kezd művében: Jézus csodáinak ismertetését. Ahogyan az előzményekben az Úr tanítása döntési helyzetbe állította, állásfoglalásra késztette a hallgatóságot, ugyanúgy a csodák is ezt a hatást váltják ki azok szemlélőiből. Hatásukra egyesek eljutnak a hitre, míg mások továbbra is kételkednek Jézus isteni származásában és hatalmában.

A csodás gyógyítások sorozatát a leprás esete kezdi meg, erről olvasunk a mai napon. A beteg Jézus segítségét kéri gyógyulása érdekében. A magyar fordítás könnyen félreérthető. A kérésnek ugyanis nem az a lényege, hogy a leprás beteg Jézus akaratától, pillanatnyi hangulatától teszi függővé a gyógyítást, azaz ha akarja, megtisztíthatja, de ha nem akarja, akkor nem fogja meggyógyítani. A gyógyulni vágyó inkább ezt mondja: te képes vagy arra, hogy megtisztíts. Te rendelkezel azzal az erővel, amivel meg tudsz gyógyítani. Neked olyan hatalmad van, amely felülmúlja az emberi gyengeséget és ez a hatalom képes megszüntetni a betegségeket. Csak az te akaratodon, szándékodon múlik, hogy megteszed-e ezt a kérésemre.

A beteg tehát kifejezi hitét, hogy Jézusban olyan személyt lát, aki tud neki segíteni, mert isteni ereje van. Ezt a hitet jutalmazza meg Jézus azzal, hogy csodát tesz.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hála neked, szentséges Atyánk, mert megadod nekünk, hogy látható szentélyt építsünk, mely Isten és ember kegyelmi kapcsolatának csodálatos jelképe és színhelye: ide várod jóságos szívvel az élet zarándokútját járó népedet. Híveidből is itt építesz magadnak élő templomot, és itt gyarapítod világszerte elterjedt Egyházadat, hogy Krisztus titokzatos testévé váljék, és mennyei Jeruzsálemmé legyen végül, mint valóra vált béke-látomás. Ezért szentjeid boldog seregével együtt a dicsőség templomában magasztalunk téged.

Abban az időben, amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”
Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”
Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”
Mt 16,13-19

Elmélkedés

Tizenöt nap

Szent Pál apostol a galatákhoz írt levelének elején beszámol arról, hogy a damaszkuszi úton történt megtérése után Arabiába indult. Ez az útja rendkívül rövid lehetett és nem sok eredménnyel járhatott, ezért hamarosan visszatért Damaszkuszba, ahol három évig tartózkodott. Ezt követően felment Jeruzsálembe, hogy meglátogassa Péter apostolt és nála maradt tizenöt napig (vö. Gal 1,18). Tizennégy évvel később újra találkozik a két apostol Jeruzsálemben, amikor az apostolok beleegyezésével Pál Barnabással együtt a pogányok térítésére indul, majd pedig Antióchiában is találkoznak, itt kisebb vita alakul ki köztük azzal kapcsolatban, hogy a pogányoknak meg kell-e tartaniuk a zsidó szokásokat.

De térjünk vissza ahhoz a tizenöt naphoz, amiről semmi többet nem tudunk. Mi történt, mi történhetett e két hét alatt? Biztosak lehetünk benne, hogy Pál nem anyósa hogyléte felől kérdezte Pétert, akit annak idején Jézus meggyógyított (vö. Mt 8,14), és nem is arról faggatta, hogy mi történt azzal a százötvenhárom nagy hallal, amelyeket Jézus segítségével fogtak az Úr feltámadása után (vö. Jn 21,11). Pál Jézus személyére volt kíváncsi és azért ment Jeruzsálembe Péter apostolhoz, hogy minél többet megtudjon Jézusról, aki megszólította őt a damaszkuszi úton és aki egészen új irányba állította az életét. Pál érezte, hogy többet kell tudnia az Úrról, akit eddig csak a különleges látomásából ismert. Mégpedig olyan személytől kell minél több ismeretet szereznie, aki mindvégig együtt volt vele. Többet kell tudnia Jézus személyéről, mert csak így indulhat a pogányok közé hirdetni az Úr tanítását. E tizenöt nap alatt Pál nem tett mást, csak hallgatta Pétert, esetleg kérdéseket tett fel neki, mert egyetlen szándéka volt: minél többet megtudni Jézusról egy valóban hiteles szemtanútól, egy olyan személytől, aki nyilvános működése évei alatt mindvégig elkísérte az Urat. És Péter ilyen személy volt, az apostolok között az első, aki a legnagyobb tekintélynek örvendett. Pál tizenöt napon keresztül hallgatta Péter elbeszéléseit a csodákról, a tanításokról, a tanító utakon történt eseményekről, az utolsó napokról, a szenvedésről és a kereszthalálról, a feltámadás utáni jelenésekről, mindarról, ami Jézus személyéhez köthető.

Egészen bizonyos, hogy Péter számára is nagy élmény lehetett a Pállal való találkozás, örömmel fogadta az újabb és újabb kérdéseket, amelyek segítségével talán már-már feledésbe merült részleteket idézett fel magában. Pál számára, aki korábban hívő zsidó ember, a farizeusok csoportjához tartozó írástudó volt, nagy problémát jelentett annak megválaszolása, hogy ha valóban Jézus volt a Messiás, akkor miért kellett meghalnia? Péter szavainak hatására Pál felismerte, hogy Jézus önként vállalta a halált, önként áldozta fel magát minden ember bűnéért. Pált nem a csodák és nem a rendkívüli tanítás ragadja meg igazán, hanem Jézus kereszthalálának eseménye, az Úr önfeláldozásának mozzanata. Ezért írja például a korintusiaknak: „Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2). Ezért Pál apostol igehirdetésében és leveleiben kiemelt helyet kap Jézus tanításának és tetteinek ismertetése, de a legfontosabb az Úr üdvösségszerző kereszthalála. A népek apostola számára ennek hirdetése a legfontosabb.

Legyen a mi életünk középpontja is a kereszt! A kereszt legyen hitünk erősödésének, keresztény életünknek és Krisztusról szóló tanúságtételünknek a forrása!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Elvinni a szeretetet, a te szeretetedet az emberekhez, ez az apostoli lelkületet őrző Egyház feladata minden korban és napjainkban is. Add, hogy közösségben, valódi szeretetközösségben legyünk veled és egymással. Így válhatunk a szeretet tanúivá, a közösség szolgálóivá. A testvéri szeretet tesz bennünket valódi közösséggé, a szeretet Egyházává, amely ily módon jel lehet a világban élők felé, akik talán még személyesen nem ismerik, de szívük mélyén vágyakoznak az isteni szeretetre. Az irántad való szeretet adjon nekünk bátorságot és erőt az evangélium hirdetésére!

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetnek. Tehát: gyümölcseikről ismeritek fel őket.”
Mt 7,15-20

Elmélkedés

A szél, amely viszi a homokszemeket a sivatagban, az egyik helyről a másikra fújja azokat, itt rombolva, másutt építve. A tenger hullámai évszázadokon keresztül formálják a partot, s ezt az egyik ember pusztításnak, a másik építésnek nevezi. Most akkor épít vagy rombol a szél és a tenger?

Az emberi cselekedetek megítélésével is ugyanígy vagyunk. Nehezen tudjuk eldönteni mások tetteiről, hogy azok jók-e vagy rosszak. A magunk cselekedeteinek a következményeit sem tudjuk előre kiszámítani. De az idő múltával, a gyümölcsérés idején sok mindenre fény derül. Erre vonatkozik Jézus kijelentése a mai evangéliumban: „minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem.” Sokszor abba a hibába esünk, hogy türelmetlenek vagyunk. Nincs türelmünk ahhoz, hogy megvárjuk a gyümölcsérés idejét. Ilyenkor elhamarkodottan, meggondolatlanul ítélkezünk, nincs még rálátásunk az eseményekre és azok következményeire, nem látjuk még az összefüggéseket. Az Úr szava türelemre, higgadtságra int minket. Eljön majd az idő, amikor mindenkinek színt kell vallania, s mindenről kiderül az igazság.

Vezessen minket mindig jószándék, és a jó és a rossz megkülönböztetésének Szentlelke! Alapmagatartásunk ne a bizalmatlanság legyen, hanem igyekezzünk mindig a jót feltételezni mindenkiről!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor parancsba adtad az apostoloknak, hogy elmenvén az egész világra tegyenek minden embert tanítványoddá és kereszteljék meg őket. Az Egyház, amelynek tagja vagyok, minden korban ezt a parancsot igyekszik teljesíteni, tehát parancsod és kérésed nekem is és minden keresztény embernek szól. Segíts minket, hogy – miközben hittel valljuk a három isteni személyt – éljünk is egységben az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel! Segíts minket életünk során, hogy eljussunk az örökkévalóságba!

Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Mt 22,34-40

Elmélkedés

A törvénytudó, aki nem csak ismeri, hanem magyarázza és tanítja is a törvényeket, a főparancsról kérdezi Jézust. Azt akarja, hogy Jézus állítson fel valamiféle rangsort a törvények között és válassza ki a legfontosabbat. Jézus tovább megy csupán a legfőbb törvény kimondásánál, hiszen válaszában az is benne van, hogy a szeretet törvénye, nem csupán az első a sok száz törvény közül, hanem minden parancsnak ez az alapja, összegzése, lényege és középpontja. Értelmünknek és akaratunknak a szeretet megvalósítására kell törekedni mind az Isten, mind embertársaink irányában.

Első pillanatban talán elcsodálkozunk azon, hogy a szeretet gyakorlását parancsba adja Jézus, amelyet kötelező megtenni. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy a szeretetet csak szabadon tudja megvalósítani az ember, s erre senkit sem lehet erővel kényszeríteni. E két állítás közti ellentmondás csak látszólagos. Isten parancsba adja nekünk a szeretet törvényét, de ezt teljesíteni csak szabad akarattal tudjuk.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a szeretet megvalósítása részünkről mindig Isten megelőző szeretetének a viszonzása. Isten szeretete Jézus Krisztus életében nyilvánult meg a leginkább. Ő nyilatkoztatta ki számunkra szavaival és tanításával, hogy az Atya szeret minket, és kereszthalálával mutatta meg a szeretet gyakorlati oldalát. A szeretet számunkra sem lehet csupán egy érzés, s nem maradhat elmélet, hanem a mindennapok tetteiben kell megnyilvánulnia.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A veled való találkozás egykor megerősítette az apostolokat a szeretetben. Új hit és új remény ébredt bennük. Új erőre gyulladtak a te szeretetedtől, majd pedig pünkösdkor megkapták a Szentlélek ajándékát, hogy erős lélekkel végezzék az evangélium hirdetését és az emberhalászatot. Új élet kezdődik számomra is. Adj nekem erőt ahhoz, hogy végigfussam pályámat, és teljesítsem azt a feladatot, amelyet rám bízol, hogy tanúságot tegyek az evangélium igazságáról a reményvesztett embereknek.

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ítélkeztek, olyannal fognak fölöttetek is ítélkezni, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is. Miért látod meg embertársad szemében a szálkát, a magadéban meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod embertársadnak: „Hadd vegyem ki szemedből a szálkát!”, holott a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, és csak azután láss hozzá, hogy kivedd embertársad szeméből a szálkát!
Mt 7,1-5

Elmélkedés

„Amilyen ítélettel ítélkeztek, olyannal fognak fölöttetek is ítélkezni” – mondja Jézus a mai evangéliumban. Kijelentésének első része a mi emberi ítélkezésünkre, a második része pedig a fölöttünk való isteni ítéletre vonatkozik. Ha szó szerint vennénk ezt az arányosságot, akkor aligha számíthatnánk Isten irgalmára, mert az emberi ítéleteinkre inkább az igazságtalanság, míg az istenire az igazságosság a jellemző.

A világ történetének legigazságtalanabb emberi ítélete, amely a hitetlenségnek és a gonoszságnak a pillanatnyi győzelme a törvényesség látszatának megőrzésével: Jézus pere és halálra ítélése. Az ember által hozott igazságtalan ítélet és annak végrehajtása mégis a legnagyobb jót, a mi megváltásunkat és üdvösségünket eredményezte Isten szándékából.

Ha negatív előítélettel vagyok mások iránt, ha elhamarkodottan rossz ítéletet hozok embertársaimról vagy ha rosszul és igazságtalanul ítélem meg az embereket, mindannyiszor magát Jézust ítélem el és küldöm a keresztre. Helytelen és igazságtalan ítéleteimmel, amelyeket embertársaim felett mondok, Pilátushoz hasonlóan mindannyiszor halálba küldöm az Urat. Mások élete megítélésében inkább legyek késedelmes, a magam hibáinak megítélésében és beismerésében viszont ne késlekedjek! Az ítélkezés helyett legyen bennünk mindig készség a megbocsátásra és a kiengesztelődésre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ítélkeztek, olyannal fognak fölöttetek is ítélkezni, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is. Miért látod meg embertársad szemében a szálkát, a magadéban meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod embertársadnak: „Hadd vegyem ki szemedből a szálkát!”, holott a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, és csak azután láss hozzá, hogy kivedd embertársad szeméből a szálkát!
Mt 7,1-5

Elmélkedés

„Amilyen ítélettel ítélkeztek, olyannal fognak fölöttetek is ítélkezni” – mondja Jézus a mai evangéliumban. Kijelentésének első része a mi emberi ítélkezésünkre, a második része pedig a fölöttünk való isteni ítéletre vonatkozik. Ha szó szerint vennénk ezt az arányosságot, akkor aligha számíthatnánk Isten irgalmára, mert az emberi ítéleteinkre inkább az igazságtalanság, míg az istenire az igazságosság a jellemző.

A világ történetének legigazságtalanabb emberi ítélete, amely a hitetlenségnek és a gonoszságnak a pillanatnyi győzelme a törvényesség látszatának megőrzésével: Jézus pere és halálra ítélése. Az ember által hozott igazságtalan ítélet és annak végrehajtása mégis a legnagyobb jót, a mi megváltásunkat és üdvösségünket eredményezte Isten szándékából.

Ha negatív előítélettel vagyok mások iránt, ha elhamarkodottan rossz ítéletet hozok embertársaimról vagy ha rosszul és igazságtalanul ítélem meg az embereket, mindannyiszor magát Jézust ítélem el és küldöm a keresztre. Helytelen és igazságtalan ítéleteimmel, amelyeket embertársaim felett mondok, Pilátushoz hasonlóan mindannyiszor halálba küldöm az Urat. Mások élete megítélésében inkább legyek késedelmes, a magam hibáinak megítélésében és beismerésében viszont ne késlekedjek! Az ítélkezés helyett legyen bennünk mindig készség a megbocsátásra és a kiengesztelődésre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!