Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.”
Jn 5,17-30

Elmélkedés

Az Egyház és a hit fejlődésének története során voltak olyan tévutak, amelyek képviselői Jézus Krisztus személyében csak az embert látták és nem tartották őt Istennek. Ezen elképzelések szerint Jézus valóságos ember volt, akit az Egyház az idők során Istenné tett, isteni tulajdonságokkal, képességekkel ruházott fel. Mindez ellentétes a katolikus tanítással, amely szerint Jézus valóságos Isten és valóságos ember.

Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumokban Jézus születésének történetét, akkor észrevesszük, hogy világrajötte több, mint bármely más ember születése. Az emberi elképzeléseket és elvárásokat messze felülmúlja egész élete születésétől haláláig és feltámadásáig. Személyének varázsát, tanításának titkát, cselekedeteinek különleges erejét az általa kiválasztott apostolok is csak lassan értik meg, és ez nem más, mint az Atyával való kapcsolata, egysége, amiről a mai evangéliumban olvasunk. Jézus, a Fiúisten mindent az Atya megbízásából és az ő akaratának megfelelően tesz, s kettejük kapcsolatának lényege a szeretet. Az ember számára nem csupán az a feladat, hogy az Úr tanításából megismerje ezt a szeretetkapcsolatot, hanem az is, hogy Isten meghívását elfogadva belépjen e szeretetközösségbe. A hit útja tehát Istenhez, a szeretethez vezet. Az Egyháznak pedig az a küldetése, hogy az emberek számára megmutassa ezt az Istenhez vezető utat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, kit szívemből szeretek, tudom, hogy nincs gyümölcse lelkemnek, ha Szentlelkednek harmata nem öntözi és szereteted sugara nem melegíti; kérlek, légy irgalmas hozzám, végy szerető karodra és gyullaszd föl bennem Lelkednek tüzet. Íme: testemet és lelkemet neked adom, legyen a tiéd.

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés

Betegekről olvasunk a mai evangéliumban. Gyógyulásra váró betegekről. Csodára váró vak, sánta vagy béna emberekről. A víz megmozdulására váró betegekről. A Beteszda-fürdőről az a hír járja, hogy időnként eljön Isten angyala és mozgásba hozza a vizet. Aki elsőként lép be ilyenkor a vízbe, az meggyógyul betegségéből. Kissé furcsának tűnik ez a hiedelem, de ők, a gyógyulásra váró betegek hisznek benne. A titokzatos angyalt aligha látta közülük valaki, de az időnként felkavarodó vizet biztosan többször is látták, főként egy olyan beteg, aki már harmincnyolc éve vár gyógyulására e helyen. Az ő helyzete különösen is reménytelen, hiszen nincs segítője, aki a megmozduló vízbe vinné.

És megérkezik Jézus a fürdőbe. Őt nem várta senki. Tőle nem várnak semmit az ott tartózkodó betegek. Tekintetük továbbra is a fürdő vizére szegeződik, onnan várják a csodát. Jézus közben csendesen érdeklődik a betegek felől, majd cselekszik. Megszólítja és meggyógyítja azt, aki talán a legrégebb óta várja a csodát, a gyógyulást. Jézus sietve távozik, nem fedi fel kilétét az összeverődő tömeg előtt. A meggyógyult béna a saját lábán hagyja el a helyet, ahol harmincnyolc évig feküdt magatehetetlenül. A többi beteg pedig tovább bámulja a vizet.

Honnan várom a csodát? Kitől várom gyógyulásom?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztus Jézus! Veled lehetővé válik, hogy megismerjük Istent, csak engednünk kell, hogy átjárja életünket, ami már befogadtunk az evangéliumból, bármily kevés legyen is az. Ez a kevés éppen elég ahhoz, hogy napról napra előrébb jussunk, hisz Te nem „megérkezett embereknek” szeretnél minket. Krisztus, a Te szegényeid maradunk egész életünkben, emberek, akik a maguk egyszerűségében igyekszünk bizalmunkat a hit titkába vetni.

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés

Betegekről olvasunk a mai evangéliumban. Gyógyulásra váró betegekről. Csodára váró vak, sánta vagy béna emberekről. A víz megmozdulására váró betegekről. A Beteszda-fürdőről az a hír járja, hogy időnként eljön Isten angyala és mozgásba hozza a vizet. Aki elsőként lép be ilyenkor a vízbe, az meggyógyul betegségéből. Kissé furcsának tűnik ez a hiedelem, de ők, a gyógyulásra váró betegek hisznek benne. A titokzatos angyalt aligha látta közülük valaki, de az időnként felkavarodó vizet biztosan többször is látták, főként egy olyan beteg, aki már harmincnyolc éve vár gyógyulására e helyen. Az ő helyzete különösen is reménytelen, hiszen nincs segítője, aki a megmozduló vízbe vinné.

És megérkezik Jézus a fürdőbe. Őt nem várta senki. Tőle nem várnak semmit az ott tartózkodó betegek. Tekintetük továbbra is a fürdő vizére szegeződik, onnan várják a csodát. Jézus közben csendesen érdeklődik a betegek felől, majd cselekszik. Megszólítja és meggyógyítja azt, aki talán a legrégebb óta várja a csodát, a gyógyulást. Jézus sietve távozik, nem fedi fel kilétét az összeverődő tömeg előtt. A meggyógyult béna a saját lábán hagyja el a helyet, ahol harmincnyolc évig feküdt magatehetetlenül. A többi beteg pedig tovább bámulja a vizet.

Honnan várom a csodát? Kitől várom gyógyulásom?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztus Jézus! Veled lehetővé válik, hogy megismerjük Istent, csak engednünk kell, hogy átjárja életünket, ami már befogadtunk az evangéliumból, bármily kevés legyen is az. Ez a kevés éppen elég ahhoz, hogy napról napra előrébb jussunk, hisz Te nem „megérkezett embereknek” szeretnél minket. Krisztus, a Te szegényeid maradunk egész életünkben, emberek, akik a maguk egyszerűségében igyekszünk bizalmunkat a hit titkába vetni.

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt.

Jn 4,43-54

Elmélkedés

Egy beteg fiú meggyógyításáról szól a mai evangélium. A történet leírása egyszerű. A tisztviselő miután értesült arról, hogy Jézus a vidékükre érkezett, elmegy hozzá és segítségét kéri. Jézus tulajdonképpen nem tesz semmit, nincs említés arról, hogy imádkozott volna a betegért, de arról sem, hogy szándékában állt volna felkeresni a beteget. Egyszerűen csak bátorítja az apát, hogy ne aggódjon, fia nem fog meghalni. Ő abban a hitben indul haza, hogy kérése teljesült, s erről a hamarosan érkező szolgáitól kap megerősítést.

Az eset leírásánál János evangélista három dolgot hangsúlyoz. Először is a fiú súlyos állapotát, aki már a halálán volt. Ennek megerősítése az apa kérése: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” (Jn 4,49). A második súlypont a halál közeli állapot ellentéte, az élet, a fiú életerejének visszatérése. Jézus szava így hangzik az apához: „Menj csak! Fiad él” (Jn 4,50). E kijelentésre az apa később is visszaemlékezik. A harmadik lényeges mozzanat a hit. Az apa hitéről tanúskodik maga a kérés, amellyel Jézushoz fordul. Jézus a hitről, a csodák hitet ébresztő hatásáról beszél válaszában. A tisztviselő úgy indul haza, hogy „hitt Jézus szavának” (Jn 4,50), majd pedig a jó hír hallatán újra a hite kerül előtérbe: „hitt ő maga, és vele egész házanépe” (Jn 4,53).

A születés és a meghalás, az élet és a halál titka láttán ébred-e bennem hit?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”
Jn 3,14-21

Elmélkedés

Valódi tett

A napi hírek között olvastam, hogy 88 éves korában meghalt a világ egyik legnagyobb cipőkereskedelmi cégének alapítója és tulajdonosa. Világszerte milliónyi cipőt adnak el naponta az üzletlánc több ezer boltjában, az illető a világ 500 leggazdagabb embere közé tartozott. Egy alkalommal ezt nyilatkozta: „Ha meghaltam, Isten nem azt fogja kérdezni tőlem, mennyi cipőt adtam el. Azt akarja majd tudni, igaz keresztényként éltem-e.” És ez nem csak egy szép mondás volt részéről, mert akkor mondta ezt, amikor az indiai leprás betegek gyógyítására alapítványt hozott létre. Jótékony célú cselekedete és adakozása valódi tett, amely igazolja szavait. Egyesek talán azt gondolják, hogy egy milliárdos könnyen megteheti ezt, s ha nekik ekkora vagyonuk volna, ők is jótékonykodnának belőle. Az igazság azonban az, hogy sokkal korábban mondta mindezt, akkor, amikor cégének még csak kevés boltja volt, s talán nem is álmodott arról, hogy valaha világméretűvé növekszik.

Jézus szavait olvassuk a mai evangéliumban: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Nem csak szavak ezek, hanem olyan kijelentés ez az Úr Jézustól, ami kereszthalálakor meg is valósult. Ő nem csak beszélt az önfeláldozásról, az isteni szeretetről, hanem a szenvedés és a halál vállalásával megmutatta azt. A nagyböjti időszakban erre a szeretetre gondolunk, erre fogunk emlékezni nagypénteken. Egyesek talán azt gondolják, hogy Jézus áldozata felesleges és hiábavaló cselekedet. Ezzel szemben a keresztény emberi hiszi, hogy a kereszthalál a bűnökért engesztelő áldozat. Isten ilyen módon akar minket megváltani, megszabadítani a bűn hatalmától. A kulcskérdés az számunkra, hogy hiszünk-e ebben? Hisszük-e, hogy Isten nem elítélni akar bennünket bűneink miatt, hanem meg akar bocsátani? Hiszünk-e abban, hogy Isten nem a kárhozatra akar minket taszítani, hanem az üdvösségre hív minket?

Kijelentései és szavai miatt sokan ellenséges érzülettel tekintettek egykor Jézusra. Gyilkos harag ébredt bennük, s azon gondolkodtak, hogyan szabadulhatnának meg tőle. De ezt a tettüket nem tudták csendben, észrevétlenül tenni. Jézus elítélése és keresztre feszítése a nagy nyilvánosság előtt történt. Isten gondoskodott róla, hogy Fiának megváltó halála ne maradjon rejtve. Az Úr ezt mondja a mai evangéliumi részlet végén: „Aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat” (Jn 3,21). Jézus önfeláldozása olyan tett volt, amelyet Isten akarata szerint cselekedett. Nem volt ebben semmi titkolni való az emberek előtt, mert a szeretetnek és a szeretetből fakadó cselekedeteknek mindenki előtt meg kell nyilvánulnia.

Jó lenne komolyan vennem Jézus szavait és követnem példáját, mert ő nem szép szavakat vár tőlem, hanem a szeretet valódi cselekedeteit. Mennyire tartom szemem előtt az üdvösséget? Ezt tekintem-e legfőbb életcélomnak? Szeretetből fakadnak-e cselekedeteim? Isten akarata szerint élek-e?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenünk! Te kész vagy megbocsátani nekünk, bármilyen nagy bűnt követtünk is el. Nem akarsz ránk örökké haragudni, elfelejted és eltörlöd vétkeinket. Nem büntetni akarsz, hanem új lehetőséget adsz nekünk a bűnbocsánat szentsége által. Hálás vagyok irgalmadért, amely lelki újjászületés számomra. Hálás vagyok a szeretetért. A mennyei Atya szeretetéért, aki saját Fiát sem kímélte. És Jézus Krisztus szeretetéért, aki a kereszten feláldozta magát értem és minden emberért.

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lk 18,9-14

Elmélkedés

Két emberről mond Jézus példabeszédet a mai evangélium szerint, akik a templomba mennek, hogy imádkozzanak. Talán nem is csupán példabeszédről van itt szó, hiszen a jelenet nap mint nap előfordulhatott a jeruzsálemi templomban. A két szereplő között az a különbség, hogy a farizeus öntelten, a vámos alázatosan imádkozik. A farizeus a maga igaznak vélt vallásosságával dicsekszik Isten előtt, a vámos pedig megvallja bűnösségét Isten házában.

Képzeljük magunkat az egykori hallgatóság közé! Az akkori zsidó emberek úgy tekintettek a farizeusokra, mint a vallásosság példaképeire. Az ő szemükben az volt az igazi vallásosság, amit a farizeusok tettek. Ezzel szemben a vámosokat, az idegen hatalom kiszolgálóit megvetették, bűnösnek tartották. Jézus ítélete viszont a közvélekedésnek az ellentéte. E példával rávilágít a farizeusok hamis vallásosságára, magamutogatására, kétszínűségére, miközben helyesli a vámos bűnbánatát.

Ebből a szempontból a történet figyelmeztet minket arra, hogy a külső cselekedetekből ne ítéljünk meg másokat, mert Isten a szívek szándékát nézi. Ugyanakkor törekedjek az alázatosságra, amely nem csupán az imádság, hanem a vallásos élet egyik legfontosabb jellemzője. Ha alázattal, bűneim megbánásával lépek Isten elé, biztosan számíthatok irgalmára.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te jóságos vagy, mert képességet adtál nekünk, hogy téged megismerjünk. Te teremtetted a mennyet és a földet. Te vagy a Mindenség Ura, az egyedül igaz Isten, akin kívül más Isten nincs. Urunk Jézus Krisztus által küldd el nekünk a Szentlélek országát! Segíts minden embert, hogy felismerjen téged: Urát és Istenét, és hogy mindig kitartson melletted!

Szent Iréneusz

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Egy írástudó a legfőbb parancsról kérdezi Jézust. Abban a korban mindennaposnak számító téma lehetett a különféle írástudói iskolák vezetői és tanítványai között a kérdés. Melyik a számos mózesi törvény között a legfontosabb? Most Jézus felé hangzik a kérdés és ő az istenszeretetet, és az emberszeretetet nevezi meg a legfőbb parancsnak. Nem érdemes vitát indítanunk azon, hogy ez most egy törvény vagy kettő, esetleg három, ugyanis az önszeretet is említésre kerül. Ha Jézus összekapcsolja e parancsokat, akkor aligha lehet bátorságunk szétválasztani őket.

Egyetlen parancs van, a szeretet törvénye. A szeretetnek különböző irányai, vonatkozásai vannak: Isten felé, embertársaink felé és önmagunk felé, de ez a hármas irányultság szorosan összetartozik. A nagyböjti időszaknak az a célja, hogy a szeretet parancsát tegyük az életünkben az első helyre, valóban ez legyen a legfőbb elv, ami irányít bennünket és valóban ez vezesse cselekedeteinket. Ebben az időszakban újra kell gondolnunk, hogy helyesen szeretjük-e Istent, felebarátainkat és önmagunkat. A helyes szeretet mintája pedig maga Krisztus, aki előbb szeretett minket, s aki azt kéri tőlem, hogy úgy szeressek mindenkit, ahogyan ő szeret engem. Ő úgy szeret, hogy életét adta értem. Van-e hozzá bátorságom, szeretem-e őt annyira, hogy neki adom, ajánlom az életem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb Szíve oltalmaz. Az Ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát dicsérjük mindörökké.

Egy alkalommal Jézus egy néma emberből űzött ki ördögöt. Amint az ördög kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Mások próbára akarták tenni, és égi jelet követeltek tőle. Jézus belelátott gondolataikba, és így szólt hozzájuk: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha a sátán önmagában meghasonlott, hogyan állhat fönn az országa? Ti ugyanis azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. Ám ha én Belzebub segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával (vagyis Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig van biztonságban, amíg el nem jön az, aki erősebb nála. Ez legyőzi, elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór.”
Lk 11,14-23

Elmélkedés

A gonosz lelkek kiűzésének csodája az elmúlt napok gondolataihoz kapcsolódik. Amikor Jézus kiűzi a néma emberből az őt fogva tartó gonoszt, akkor megajándékozza őt a szabadsággal. Nincs már többé a gonosz befolyása alatt, nem kell többé neki engedelmeskednie, nem kényszerítheti őt többé semmi rosszra, nincs korlátok közé szorítva az élete. Lukács evangélista leírásából nem derül ki pontosan, hogy mi is történt. Csak annyit tudhatunk, hogy az Úr parancsára, szavára a gonosz eltávozik az emberből. A gyógyulás eredményét az jelzi, hogy az eddig néma ember most megszólal. Eddig egy elzárt, külön világban, a maga némaságában, a szótlanság börtönében élt, s most Jézusnak köszönhetően belép egy új világba, ahol megszólalhat, beszélhet másokkal és dicsőítheti Istent.

Érdemes odafigyelnünk az esetnek egy érdekes mozzanatára. A néma a maga erejéből képtelen a változtatásra. A saját képességei nem elegendőek ahhoz, hogy kitörjön nyomorult élethelyzetéből. Ehhez külső segítség kell, mégpedig olyannak a segítsége, akinek hatalma van a gonosz lélek felett. Olyannak a segítségére van szükség, aki erősebb a gonosznál. A bűnök rabságában élő ember nem képes a maga erejéből a felemelkedésre. Ehhez Isten segítségére, megbocsátására van szükség. Akarom-e, hogy Isten felemeljen, megajándékozzon a szabadsággal és megbocsásson?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

(c) Horváth István Sándor
Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem mindig, különösen utolsó órámon. Engedd, hogy téged, akit most a kenyér fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!

A hegyi beszédben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony mondom nektek, amíg az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből sem egy i betű, sem egy vessző, hanem minden érvényben marad. Aki tehát csak egyet is eltöröl akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában.”
Mt 5,17-19

Elmélkedés

„Aki megtartja és tanítja Isten törvényeit, igen nagy lesz a mennyek országában” (Mt 5,19) – olvashatjuk Jézus szavait a mai evangéliumi szakaszban. E kijelentést kapcsoljuk a tegnapi példabeszéd mondanivalójához, tudniillik ahhoz, hogy Isten szabadsággal ajándékozza meg az embert.

Sokan úgy értékelik Isten parancsait, törvényeit, hogy azok megkötik, korlátozzák az embert, a szélsőséges vélemények szerint pedig egyenesen elveszik az ember szabadságát. E nézet hangoztatói szerint nem kell elfogadnunk semmiféle felsőbbrendű törvényt, mindenki tegye azt, amit jónak lát. Könnyen beláthatjuk azonban, hogy törvények nélkül teljes káosz uralkodna a világon. Hová vezetne, ha nem volnának törvények, amelyek szabályozzák az emberek közötti kapcsolatokat? Hová jutna az emberiség, ha mindenki a saját ösztöne, érdeke szerint cselekedne és nem volna tekintettel másokra? Isten törvényei egyaránt védik az egyének és a közösségek érdekeit. Isten törvényei biztosítják minden ember számára az emberi méltóságot és szabadságot. Az ember tud részrehajló szabályokat alkotni, Isten viszont mindenki számára egyaránt érvényes parancsokat ad, amelyek az élethez és az emberi együttéléshez való legalapvetőbb dolgokat biztosítják. Valójában nem Isten parancsai nélkül, hanem az ő törvényei által jutunk el az igazi szabadságra, amely a mennyek országába vezet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, végtelen Szeretet, aki az Atyától és a Fiútól származol, add meg nekem az istengyermekség szellemét, taníts meg arra, hogyan kell mindig Isten gyermekéhez méltóan cselekednem! Maradj bennem! Add, hogy én is mindig benned maradjak, és úgy szerethesselek, ahogyan te szeretsz engem! Nélküled semmi vagyok. Magamtól semmire sem megyek. Egyesíts önmagaddal, tölts el szereteteddel, hogy általad az Atyával és a Fiúval mindig egyesüljek!

Abban az időben Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!
A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és úgy kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte.
A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr akkor magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik.
Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”
Mt 18,21-35

Elmélkedés

Péter apostol megbocsátással kapcsolatos kérdésére Jézus azt válaszolja, hogy nem elég hétszer megbocsátani, hanem akár hetvenszer hétszer is tudnunk kell megbocsátani. Kijelentése szemléltetésére ezt követően a mi Urunk elmond egy példabeszédet, amelyben az úr rendkívül nagy adósságot, tízezer talentumot enged el egyik szolgájának, aki azonban ezt követően könyörtelenül lép fel szolgatársával szemben, aki neki egy jelentéktelen összeggel, száz dénárral tartozott. A két tartozás közti óriási különbség arra utal, hogy Isten sokkal többet enged el nekünk, amikor megbocsátja bűneinket, mint amikor mi megbocsátunk embertársunknak. Ha tehát az irgalomban gazdag Isten ennyire nagylelkű hozzánk, akkor nem szabad felebarátainktól megtagadnunk a megbocsátást.

Érdemes odafigyelnünk a példázatnak egy mélyebb mondanivalójára is. Az ókorban, Jézus korában a fizetni nem tudó adós rabszolga lett, annak a szolgája, akinek tartozott, akár élete végéig is. Az adósság elengedése azt jelentette, hogy megajándékozták őt szabadsággal, nem került rabszolgasorba. Ennek fényében a példabeszéd azt tanítja, hogy amikor Isten megbocsát nekünk, akkor szabadsággal ajándékoz meg bennünket. S ez nem a mi érdemünk, hanem egyedül az ő jóságának, irgalmának, nagylelkűségének köszönhető. Értékelem-e Istennek ezt az ajándékát?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó Krisztus Jézus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.