Battaplébánia

A názáreti zsinagógában Jézus így beszélt a néphez: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték Jézust a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,24-30

Elmélkedés

Jézus sikertelen názáreti fellépéséről olvasunk a mai evangéliumban. Kissé meglep bennünket, hogy miközben más városokban Jézust szívesen fogadják és tolonganak körülötte az emberek, addig Názáretben, abban a városban, ahol felnevelkedett, hitetlenül fogadják, elutasítóan viselkednek vele. Ezt az elutasítást látva idéz Jézus egy régi mondást, amely a próféták sorsára utal: „Egy próféta sem kedves a maga hazájában” (Lk4,24). Az ószövetségi időkben sokszor megölték a prófétákat, akik bizony kemény szavakkal figyelmeztették a népet, hogy térjen vissza Isten törvényeinek útjára.

Miért került ez a részlet a nagyböjti idő evangéliumai közé? Jézus fellépése azzal zárul, hogy a názáretiek haragra gyulladnak és meg akarják őt ölni. Lukács evangélista szándékosan úgy fogalmazza ezt a részt, hogy előre utaljon Jézus élete végére. A Názáretben lakók a „városon kívülre” viszik Jézust és „felvezették a hegyre.” Ugyanezekkel a kifejezésekkel találkozunk Jézus szenvedéstörténetében is. A keresztjét hordozó Jézust kivezetik Jeruzsálemből, a városon kívülre, és felvezetik a Golgota hegyére, hogy ott keresztre feszítsék. Az a kijelentés pedig, hogy nem tudták megölni, mert „eltávozott,” egyértelműen utal Jézus feltámadására, arra, hogy őt nem lehet örökre megölni. Észreveszem-e a történések és az emberi rosszindulat hátterében Isten üdvözítő szándékát?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Isten, én Istenem, mert te az enyém vagy, semmim sem hiányzik. És mert én a tied vagyok, benned, Szabadítómban, dicsekszem mindörökké. Minden szomorúságomban te vidítasz fel ünnepi terített asztaloddal. És hol is volna jó sora az én lelkemnek, ha nem tebenned, életem Istene?

Nagy Szent Gertrúd

Abban az időben, mivel közel volt a zsidók Húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.”
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavainak. És amíg (Jézus) a Húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.
Jn 2,13-25

Elmélkedés

Jézus az Atya házában

Ha történtek Jézus életében olyan események, amelyekről bizonyos szempontból kínos beszélni s amelyeket az evangélisták is szívesen elhallgattak volna, akkor a templom megtisztítása valószínűleg ezek közé tartozik. De mégsem hallgattak róla, mert ez a kellemetlennek tűnő jelenet Jézus életének fontos része. Jézus indulata, haragja, könyörtelen fellépése a kereskedőkkel szemben mindenképpen magyarázatra szorul. Nem magyarázkodásra, hiszen helyesen értékelve az esetet jogosnak tartjuk Jézus fellépését.
A templom megtisztítása már Jézus küldetésének vége felé történt, nem sokkal elítélése előtt. Jézus cselekedete jelképes, amellyel mintegy birtokba veszi a templomot, mint Isten házát, az ő Atyjának házát s megmutatja, hogy ez az ő otthona. E helyen neki még ahhoz is joga van, hogy onnan eltávolítsa mindazokat, akik nem megfelelő célra, azaz nem az istentiszteletre használják a templomot. Először akkor volt Jézus a templomban, amikor a születése utáni negyvenedik napon bemutatták őt Istennek. Ekkor hozta el őt Mária és József ide, s ekkor fogadta őt Simeon és Anna, akik benne meglátták a világ szabadítóját. Az evangéliumi beszámolók szerint legközelebb akkor járt Jézus a templomban, amikor tizenkét éves volt. E zarándoklat alkalmával szülei és rokonsága hazafelé indultak, s csak később vették észre, hogy Jézus nincs a hazatérők körében. Visszatérvén Jeruzsálembe Mária és József a templomban találják meg őt, amint az írástudókkal beszélget, otthon érzi magát Isten házában. Istent már ekkor Atyjának nevezi, amikor ezt a kijelentést teszi: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49). A későbbiekben a zsidó szokásoknak megfelelően évente elzarándokolhatott ide.

Jézus cselekedete, azaz a kereskedők kiűzése a templomból prófétai cselekedet. Zakariás próféta könyvében a messiási időkre vonatkozóan olvashatjuk a következőket: „Azon a napon élő víz fakad Jeruzsálemből. Attól a naptól fogva nem lesz többé kereskedő a Seregek Urának házában” (Zak 14,21). Jézus tehát beteljesíti ezt a jövendölést, s szavaival megerősíti azt, hogy ennek értelmében cselekszik: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” (Jn 2,16).

Jézus cselekedete a feltámadására utaló jel. A tettét számon kérő és annak oka felől érdeklődő zsidókkal folytatott rövid beszélgetésben Jézus a következőket mondja: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” (Jn 2,19). Az eseménynél minden bizonnyal jelen lévő tanítványok ekkor még nem, hanem csak később, a feltámadást követően idézik fel Mesterük szavait s gondolják azt, hogy a feltámadásáról beszélt.

A nagyböjti időszakban Jézus a mi lelkünkben is rendet szeretne tenni. El akar onnan távolítani mindent, ami méltatlanná tesz bennünket az istengyermekségre. Meg szeretne tisztítani minket bűneinktől, amelyek elszakítanak Isten szeretetétől. Most van itt az ideje annak, hogy lelkünket megtisztítsa Isten a bűnbocsánat által, hogy megtisztulva várhassuk a feltámadás húsvéti ünnepét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Rombold le bennünk azt az ingatag építményt, amelyet bűneink köveiből emelünk! Rombolj le bennünk mindent, amit a magunk dicsőségére építettünk! Te építsd fel ezután lelkünk templomát, amely a te szereteted hajléka. Evangéliumod igazsága lakjon szívünkben és újítsa meg életünket, hogy az örömhír továbbadásával és feltámadásod hirdetésével újjáépítsük az Egyházat.

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3.11-32

Elmélkedés

A tékozló fiú története az atyai házból való távozással kezdődik és ugyanebbe a házba való visszatéréssel fejeződik be. A kettő között történik a fiú észhez térése, amit keresztény szóhasználattal megtérésnek nevezünk. Mi indítja őt a megtérésre, a hazatérésre? Örökségének, vagyonának elpazarlása után a fiú arra kényszerül, hogy sertéseket őrizzen, s annyira éhezik, hogy még az állatok eledeléből is enne. Megalázó helyzet. Olyannyira megalázó, hogy ennél már aligha lehetne lejjebb süllyedni. Annyira megalázó, amit már az ember nem tud lelkileg elviselni, hiszen emberi méltóságától fosztották meg, amiért csak magát okolhatja. A fiúban van annyi őszinteség, hogy nyomorúságos, megalázó helyzetéért nem mást hibáztat, s van benne annyi bölcsesség, hogy megtalálja a kiutat. Azzal a gondolattal indul haza apjához, hogy legalább béres, szolga lehessen, mert még ez is jobb, mint amiben jelenleg él.

Elindulása, hazatérése, bocsánatkérése alázatot kíván, a bűnbánó ember alázatát. A történet igazi meglepetése mégsem a fiú hazaindulása, hanem az, hogy apja várta őt, remélte, hogy visszatér. Az apa nem büntet, pedig volna hozzá joga. Nem is oktatja ki fiát, pedig volna miért. Ő megbocsát. Ahogyan Isten megbocsát mindenkinek, aki alázattal hozzá megy. Érzem-e a mennyei Atya ölelését, szeretetét, amikor meggyónom bűneimet?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszöntelek téged, Istennek szent igéje, Istennek szent rendelése, Fényes világ, Ki a fényes világot megfényesítetted, Édes áldott Napom, Adj szerencsés mai napot, Boldog munkálatot, értelmes eszet, okosságot, És minden jóra menendőséget.

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig taposógödröt ásott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte el hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Amikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?” Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.”
Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az írásokban: „A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!” Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.” A főpapok és a farizeusok hallották a példabeszédet, és megértették, hogy Jézus róluk beszél. El akarták fogni, de féltek a néptől, mert mindenki prófétának tartotta.
Mt 21,33-43.45-46

Elmélkedés

A gonosz szőlőmunkásokról mondott beszéd azt tanúsítja, hogy Jézus tudatosan készül a szenvedésre és a halálra, ezt azonban nem kudarcnak tekinti, hanem a mennyei Atya akaratának és saját küldetése beteljesítésének. Tanítványai számára három alkalommal beszélt arról, hogy Jeruzsálemben milyen sors vár rá, ők azonban nem értették meg ezeket a kijelentéseit.

A történet szerint a gazda bérbe adja szőlőjét, majd a szüret idején elküldi szolgáit a termésért. A munkások azonban sorra bántalmazzák őket, majd végül a fiát is megölik abban a hiszemben, hogy így az övüké lehet a szőlőbirtok. Máté evangélista azzal zárja a történetet, hogy a főpapok és a farizeusok megértették, hogy róluk szól a hasonlat, azaz ők és elődeik azok, akik gonoszul bántak Isten küldötteivel, a prófétákkal. Jézus tanítványai pedig, akik szintén hallották e szavakat, talán megérthették, hogy Jézus a történetben szereplő fiú, akire halál vár.

A gazda magatartása Isten tulajdonságait fedi fel előttünk. Isten türelmes, emberszerető, irgalmas, kész a Fiát is feláldozni az emberek, a megváltás érdekében. Felismerem-e Jézusban az Isten Fiát? Istennek végzett szolgálatnak tekintem-e az életem? Hiszem-e, hogy Jézus a Megváltó? Mit teszek annak érdekében, hogy a világban a gonosznak engedelmeskedők Isten útjára lépjenek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Látogasd meg kérünk Urunk családi otthonunkat és az ellenség cselvetését messze űzd el tőlünk! Szent angyalaid lakjanak velünk és őrizzenek minket, hogy békében aludjunk és Krisztussal virradjunk. Istenem! Meg kell halnom, de nem tudom, hogy mikor és hogyan, azt azonban jól tudom, ha halálos bűnben halok meg, örökre elkárhozom. Édes Jézusom! A Te szent halálod érdemeire add meg nekem a jó halál kegyelmét! Atyám a Te kezeidbe bocsátom lelkemet! Majd, ha végóránkat értük, szent fiadat kérjed értünk. Boldog halált esd le ránk, Nagyasszonyunk, Szűz Anyánk! Ámen.

Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta el a farizeusoknak: „Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a gazdag kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, amely a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit. Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. Ám az erősködött: Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának. Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.”
Lk 16,19-31

Elmélkedés

A nagyravágyáshoz hasonlóan a gazdagságról is elmondhatjuk, hogy nem önmagában jó vagy rossz, hanem az a döntő, hogy az ember mire használja a vagyonát. Jézus két emberi utat vázol fel példabeszédében. A gazdag ember élete során nem törődött a szegénnyel, nem segítette őt, pedig megtehette volna. E mulasztása bűn Isten előtt, s e bűne miatt jutott a kárhozatra. Vele ellentétben a szegény Lázár a mennybe jutott. Jézus nem fejti ki, hogy miért jutott oda, inkább meghagyja a lehetőséget a hallgatóságnak és nekünk, hogy erről gondolkodjunk. Valószínűleg nem azért juthatott a mennybe, mert szegény volt, hanem azért, mert türelmesen viselte sorsát. Ellenérvként rögtön felhozzák egyesek: törődjünk bele saját nyomorúságunkba és ne tegyünk semmit sorsunk jobbra fordításáért? Aligha ez a példabeszéd mélyebb üzenete. Ha viszont új lehetőségeket keresve kitörünk nélkülöző élethelyzetünkből, és sikerrel járunk, akkor szívtelen gazdaggá is válhatunk. És akkor jön ismét az ellenérv: aki volt már szegény, az nem veti meg mások szegénységét. Szóval ne zárjuk le a kérdést, gondolkozzon mindenki azon, melyik a helyes.

Jézus példabeszédei közül egyedül itt van név szerint megnevezve egy szereplő. Lázár neve azt jelenti: Isten segít. Aki bízik Isten segítségében, annak mindegy, hogy gazdag vagy szegény.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, bocsásd meg gyermekkorom sértéseit, felnőttkorom sok rettenetes bűnét, mindazt, amit a mai napig elkövettem a jelen pillanatig. Segíts, Istenem, ítéld bennem halálra a régi gonosz, langyos, hűtlen, gyönge, határozatlan, elbágyadt embert, és „teremts bennem új szívet”! Neked szentelem életem második felének minden pillanatát. Add, hogy jövőm teljes ellentétben legyen múltammal, hogy jövőm fizessen a múltért, hogy mindig a te akaratodat tegyem, hogy minden pillanatban megdicsőítselek a te akaratod mértéke szerint.

Boldog Charles de Foucauld

Jézus Jeruzsálembe indult. Útközben magához hívta tizenkét tanítványát és bizalmasan közölte velük: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott az Emberfiát a főpapok és írástudók kezére adják, halálra ítélik, majd kiszolgáltatják a pogányoknak, megcsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítik, de harmadnapra feltámad.”
Ekkor odalépett hozzá a Zebedeus-fiúknak (Jakab és János apostoloknak) anyja, fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen valamit. Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz?” Ő azt felelte: „Intézd úgy, (Uram,) hogy az én két fiam országodban melletted üljön: az egyik jobbodon, a másik pedig bal oldaladon.” Jézus így válaszolt nekik: „Nem tudjátok, hogy mit kértek. Készek vagytok-e arra, hogy kiigyátok azt a kelyhet, amelyet nekem ki kell innom?” „Készek vagyunk!” – felelték. Jézus erre így folytatta: „A szenvedések kelyhét velem együtt kiisszátok majd. De hogy ki üljön mellettem jobb és bal felől, azt nem én döntöm el. Azok ülnek majd ott, akiket mennyei Atyám erre kiválasztott.”
Amikor a többi tíz (apostol) ezt meghallotta, méltatlankodni kezdett a testvérpár viselkedése miatt. Jézus magához hívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy a pogányoknál hogyan hatalmaskodnak a vezető emberek: akinek nagyobb a rangja, érezteti a hatalmát. Nálatok ne így legyen! Aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok! És aki első akar lenni, legyen a cselédetek! Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul mindenkiért.”
Mt 20,17-28

Elmélkedés

A tegnapi evangélium kapcsán az alázatos, a szenvedést önként vállaló Jézusról elmélkedtünk, ma pedig az ő nagyravágyó tanítványaival találkozunk. Meglehetősen éles az ellentét, amelyet tovább fokoz az időbeli egybeesés. Tanítványai éppen akkor kezdenek saját felemelkedésükről gondolkozni, amikor Mesterük a rá váró szenvedésről beszél nekik.

A nagyravágyást önmagában nem érdemes erkölcsi szempontból jónak vagy rossznak minősítenünk. Ha valaki azt érti alatta, hogy neki több tisztelet, megbecsülés jár, mint másoknak, pedig valójában semmivel sem tesz többet a közösségért vagy családjáért, mint mások, akkor helytelenül gondolkozik. Abban az esetben is helytelen magatartásról van szó, ha valaki saját előmenetele érdekében minden eszközt megragad, még mások háttérbe szorítását, megkárosítását is. Nagyra törőnek szoktuk nevezni azt az embert, aki jó célokat tűz ki maga elé, céltudatosan és szorgalmasan törekszik azok megvalósítására, s e célok inkább szolgálják mások javát, mintsem az övét. Ez esetben pozitív tulajdonságról és magatartásról beszélhetünk. Az evangéliumi történetben Jézus ebbe az irányba tereli a két nagyravágyó tanítványát, mégpedig saját példájából, küldetéséből, életáldozatából kiindulva. A szenvedések kelyhéről, a szenvedés vállalásáról, a szolgáló lelkületről, az élet odaadásáról beszél nekik, amely értékes Isten szemében.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Én csak szegény bűnös vagyok, Uram, de mihelyt szólítalak, kegyelmeddel és irgalmaddal egészen elárasztasz engem. Legnagyobb boldogságomról mondanék le, ha nem törekednék arra, hogy mindig csodálatos jelenlétedben éljek! Ámen.

Kolumbusz Kristóf

Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1-12

Elmélkedés

„Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják” (Mt 23,12) – olvassuk Jézus szavait az evangéliumban. Amikor Jézus alázatáról beszélünk, az alázat mellé rögtön oda kell tennünk a szenvedést és a megbocsátást. Jézus alázata abban mutatkozik meg, hogy vállalja a szenvedést. Még isteni hatalmáról is lemond s engedi, hogy az emberi erőszak felülkerekedjen rajta. De a szenvedései közepette sem harag vagy gyűlölet ébred benne azok iránt, akik bántalmazzák, hanem képes a megbocsátásra. A kereszten a szenvedő, a haldokló Isten bocsát meg az egész emberiségnek. Az alázatos Isten képes a megbocsátásra. Az alázatos, a szenvedést vállaló Istentől tanulhatom meg a megbocsátást.

Lehetek tudatosan alázatos, vállalhatom önként, hogy megalázzanak, de az is előfordulhat, hogy kényszerűségből viselem el, hogy megaláznak. A szenvedéssel ugyanez a helyzet. Vagy önként vállalom, mert Krisztus szenvedéséből felismerem annak értékét, vagy egyszerűen csak nincs erőm ellenállni az erőszaknak. A megbocsátásnál viszont nincs ilyen kettősség, mert az nem fakadhat külső kényszer hatására. Megbocsátani csak szeretetből, szívből, szívem mélyéből tudok. Vajon van-e bennem akkora alázat, hogy lemondva a bosszúról, szívből megbocsátok még a rosszakaróimnak is?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Előtted, Uram, bűnös és por vagyok: irgalmadból élek, neked köszönhetek mindent; alárendelem magam neked, hagyom, hogy fájdalmaid és szenvedéseid teljesen átalakítsanak; teljes engedelmességben és akaratodhoz simulva hagyatkozom terád.

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.”
Lk 6,36-38

Elmélkedés

Jézus így tanít a mai evangélium szerint: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,37). Ezt az életszabályt először is az embertársainkkal való kapcsolatra szoktuk vonatkoztatni. Ennek értelmében, ha nem ítélkezünk felebarátaink felett, azaz nem azzal töltjük a drága időnket, hogy hibát keresünk másokban és megítéljük őket gyengeségeik miatt, akkor ők sem a mi vétkeink boncolgatásával fognak foglalkozni. A jézusi mondás pozitív megfogalmazásban így hangzik: jószándékkal, jóindulattal közeledj a másik emberhez, és akkor ő is jóindulattal fogja ezt viszonozni.

A Biblia sajátos nyelvhasználatát figyelembe véve érdemesebb kiszélesítenünk ezt az értelmezési kört. Ennek értelmében azért ne ítélkezzünk mások felett, hogy ne vonjuk magunkra Isten ítéletét. Mert ahogyan mi bánunk embertársainkkal, ugyanolyan bánásmódra számíthatunk Istentől. Itt nem arról van szó, hogy le kellene mondanunk a testvéri figyelmeztetésről, amely a bűnös élet útjáról szeretné letéríteni a felebarátot, hanem mások teljesen felesleges megítéléséről, amely sok esetben csak felületes és részrehajló. Ismerjük el inkább, hogy az emberi cselekedetek megítélője egyedül Isten lehet, aki egyaránt igazságos és irgalmas.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom! Köszönöm, hogy jelenléteddel mindent átformálsz! Téged nem kötnek a formulák, az előírt rendelkezések. Nem külső parancsoknak akarod, hogy engedelmeskedjünk, hanem az élő Istennek. Szentlelkedet nem lehet korlátok közé szorítani. Az új Borhoz, ami te magad vagy, új tömlőt akarsz adni. S bár nem veted el a régi törvényeket, újat adsz nekünk, amit a szívünkbe írsz. Nem szeretnéd, ha pusztán szokások rabjai lennénk, hogy csak azért böjtöljünk, mert mások ezt teszik. Ennek csak akkor van értelme, ha belülről érezzük szükségét, amikor nem vagyunk közel hozzád. Köszönöm, Uram, hogy megmutatod, hogyan éljek Lélekből, belső indíttatásból, és nem kívülről magamra öltött szabályok szerint. Ámen.

Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.
Mk 9,1-9

Elmélkedés

A felhőben

Érdekes fényképet kaptam valakitől. A fotón egy franciaországi függőhíd volt, amint éppen leereszkedik rá egy felhő. A képen kristálytisztán látszódik, amint az egyik hídpillért, a folyót és a völgy egyik felét megvilágítja a nap, de a másik pillérből és a völgy túlsó oldalából semmi sem látszódik, az úttest eltűnik a felhőben, eltűnik a semmiben, mintha a levegőben lógna az út. A lenyűgöző fénykép láttán elgondolkoztam: vajon milyen érzés lehetett ebben a percben autóval ráhajtani a hídra? A hídra, amelynek a végéből semmi sem látszódott. Milyen érzés lehetett haladni egy olyan úton, amely az ismeretlenbe vezet? Milyen érzés lehet menni olyan irányba, amit az ember nem lát a szemével? Valószínűleg nem ilyen kérdések foglalkoztatták az éppen arrafelé utazókat, s egyáltalán nem ijedhettek meg megpillantván az ismeretlenben végződő, a felhőben elvesző utat, hiszen azt is láthatták, hogy szemből, a felhőből autók jönnek ki, tehát nem lesz hirtelen vége az útnak. Külső szemlélőként azt mondhatnám, hogy reményteli érzés lehetett.

Életünk útján, amely vándorútként és keresztútként is felfogható, reménnyel haladunk előre. Azzal a reménnyel, hogy életünk nem vész el a semmiben és nem a semmi felé tart, hanem eljutunk Isten örök országába, az örökkévalóságba, amit testi szemünkkel ugyan most még nem láthatunk, de hitünk szerint létezik, s ahová Isten mindannyiunkat meghív és vár. Ebbe az örök országba, öröklétbe, ismeretlen világba, túlvilágba pillanthatott be egy rövid időre az a három apostol, aki tanúja lehetett Jézus színeváltozásának a hegyen. Erről az eseményről olvashatunk ma, nagyböjt 2. vasárnapján az evangéliumban. Péter, Jakab és János apostolok lehettek a szemtanúi annak, hogy milyen dicsőség vár majd Jézusra a feltámadás után, illetve mire számíthatnak azok az emberek, akik eljutnak a mennyországba, az örök üdvösségre. Az élmény felejthetetlen számukra. Megtapasztalják, hogy jó Isten közelében lenni. Mesterük kifejezett tiltása miatt ugyan nem beszélhettek apostoltársaiknak és másoknak a hegyen átélt élményükről, de egymás között beszélgetve többször felidézhették azt a későbbiekben. Amikor a feltámadás húsvéti eseménye után találkozhattak a feltámadt Úrral és láthatták őt dicsőséges, új testében, akkor ismételten eszükbe jutottak a hegyen történtek, az Úr alakja ragyogó fehér ruhában és tündöklő arca, és megértették azt, hogy miért is beszélt nekik a hegyről lejövet az Emberfia feltámadásáról.

E mai nagyböjti vasárnapon egy rövid időre eltűnik szemünk elől a köd, megszűnik a homály és felragyog számunkra a dicsőségbe öltözött Krisztus. És feltárul az út, a végső cél, a „túlsó part,” ahová életünk vezet. Életünk nem reménytelen küzdelem tehát az idővel, az elmúlással, hanem reményteli előrehaladás az örök élet felé, ahová Jézus Krisztus vezet minket. A nagyböjti időszak segítsen minket abban, hogy újra a helyes irányba állítsuk életünket és erősítse bennünk a reményt, hogy Isten kegyelmének és irgalmának köszönhetően földi életünk után a feltámadás révén eljuthatunk a mennyországba.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor a kiválasztott három apostolnak megmutattad isteni dicsőségedet. Kérünk, mutasd meg nekünk is dicsőséges arcodat, hogy életünk nehéz óráiban, a szenvedések és a betegség idején új erőt kapjunk. Mutasd meg számunkra, milyen sors, milyen dicsőség vár ránk a feltámadást követően, ha kitartunk veled a szenvedésben. Erősítsd bennünk az örök élet reményét! Adj nekünk tanulékony lelket, hogy szavadban felismerjük azt az igazságot, amely minket az üdvösségre vezet.

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig ezt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket! Imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszakra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmatok? Nem teszik meg ezt a vámosok is? És ha csak a testvéreiteknek köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik meg ezt a pogányok is? Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok!”
Mt 5,43-48

Elmélkedés

Jézus örömhírének egyik központi témájához és tanításának igazi újdonságához érkeztünk a mai napon, s ez az ellenségszeretet. A mi Urunk azt kéri tőlünk, hogy azokkal is tegyünk jót, akik gyűlölnek minket, imádkozzunk azokért, akik üldöznek vagy bántalmaznak bennünket. Még a következő kiegészítéssel is találkozunk: „böjtöljetek elnyomóitokért!” A böjt alatt itt minden bizonnyal az imádságnak egy fokozott módját, mintegy annak megerősítését kell értenünk. Az apostoli igehirdetésben, Péter és Pál apostol leveleiben, valamint az első keresztény századok egyházatyáinak írásaiban nagyon erőteljesen visszhangoznak Jézus ezen kérései.

Egyesek könnyen túllépnének az ellenségszeretet parancsán, mondván, hogy ez nem nekik szól, hanem csak egy válogatott társaságnak, a tökéleteseknek, akik mindenben példamutatóan és Istennek tetszően élnek. Ők talán szívesen háttérbe szorítanák, mellékesnek minősítenék az Úr ezen szavait. De ha így teszünk, a krisztusi életbölcsesség és az evangéliumi értékrend nagy kincsét zárjuk ki életünkből. Jézus szava azonban minden követőjére vonatkozik, rám is. Igen, az ellenségszeretet valóban nehéz, és talán túl is mutat az emberi ésszerűség határain, de érdemes rálépnem a nagylelkűség és a szeretet útjára, amely a tökéletességre, az életszentségre vezet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Üdvözlégy, Jézus Krisztusomnak, Uramnak és Megváltómnak legszentebb és valóságos teste, aki Szűz Máriától, a legtisztább szűztől születtél, akit érettünk ártatlanul megkínoztak, s a keresztfán égi Atyádnak feláldoztak. Üdvözlégy, drága, igaz vér, amely az én Uram szent sebéből ömlöttél ki!

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem mindig, különösen utolsó órámon. Engedd, hogy téged, akit most a kenyér fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!

Canisius Szent Péter