Battaplébánia

Abban az időben, amikor Jézus Galileába készült, találkozott Fülöppel. „Kövess engem!” – mondta neki. Fülöp Betszaidából származott, András és Péter városából. Amikor találkozott Nátánáellel, közölte vele: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak: a názáreti Jézust, József fiát.” „Jöhet-e valami jó Názáretből?” – kérdezte Nátánáel. „Jöjj, nézd meg!” – felelte Fülöp. Amikor Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt: „Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!” Nátánáel megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus így felelt: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.” Nátánáel erre elismerte: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael Királya.” Jézus így szólt: „Azért hiszel, mert azt mondtam: Láttalak a fügefa alatt. Nagyobb dolgokat is fogsz látni ennél.” Majd így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, és Isten angyalai fel-alá szállnak az Emberfia felett.”
Jn 1,43-51

Elmélkedés

András és János Keresztelő János tanúságtételének hatására, de saját elhatározásukból, saját döntésükből lettek Jézus tanítványai, ahogyan erről tegnap olvastunk. Nem hívja őket senki, mégis elindulnak. A mai részben Jézus szólítja meg Fülöpöt. Személyes meghívás ez, amely a későbbiekben többször megismétlődik majd, főként egyszerű halászok felé. Az Úr tanítványainak köre ilyen személyes megszólítások, meghívások alapján kezd növekedni.

Elsőként Fülöpre figyelünk. Jézus így szól hozzá: „Kövess engem!” (Jn 1,43). Ekkor érdekes dolog történik. Fülöp azonnal elmegy, hogy szóljon Nátánáelnek, azaz egy másik embert hív Jézushoz, hogy ő is tanítványa legyen. Fülöp hívása egyúttal hitvallás is arról, akinek éppen most lett követője és tanítványa: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak: a názáreti Jézust” (Jn 1,45). Nátánáel kételkedve kérdez vissza: „Jöhet-e valami jó Názáretből?” Fülöp így szól: „Jöjj, nézd meg!” (Jn 1,46). Ebben a válaszban a hit fontos jellegzetességét fedezhetjük fel, mégpedig azt, hogy erősebb a kételkedésnél. A hívő ember szilárd meggyőzése, és e meggyőződés melletti kiállása képes legyőzni a hitetlenségben élőket. Képes megmutatni számukra a hit útját. Gyere, nézd meg személyesen! – mondja Fülöp Nátánáelnek. Gyere, és győződj meg arról, amiről beszélek neked! Utána majd eldöntheted, hogy igazat mondtam-e. Az evangélista ugyanazokat a szavakat adja Fülöp szájába, mint amit maga Jézus mondott korábban annak a két tanítványnak, akik a Keresztelő tanúskodására indultak utána.

Talán nekem is pontosan ezekkel a szavakkal kellene Jézushoz hívnom másokat: Gyere és nézd meg őt! Talán éppen ma indíthatok el valakit ezen egyszerű szavakkal a hit útján.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó Krisztus Jézus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”
Jn 1,35-42

Elmélkedés

Keresztelő Szent János tanúságtételét követően annak eredményéről tudósít a mai evangélium. János két tanítványa nyomban Jézus után ered. Az egyikük András, a másik pedig maga János evangélista, aki leírta a történetet. Felébred bennük a vágy, hogy annak követői legyenek, akiről János azt vallotta, hogy ő az Isten Fia. Mielőtt a két tanítvány társaként magunk is Jézus után indulnánk, egy gondolat erejéig érdemes visszapillantanunk Jánosra. Nincs benne féltékenység amiatt, hogy tanítványai közül ketten új mestert választanak maguknak, hiszen éppen az volt a küldetése, hogy a Jézushoz, a Megváltóhoz vezető utat előkészítse. Nem akarja egyetlen percig sem marasztalni őket, hanem engedi, hogy elinduljanak. János tanúságtétele tehát eredményes, ettől kezdve a háttérbe húzódik, mert Jézus személye fontosabb az övénél.

Mit gondolhatott magában a Jézus nyomába szegődő két tanítvány? Mit várhattak tőle? Biztosan tele volt a fejük ezernyi kérdéssel, és tele volt a szívük a megismerés vágyával. Amikor Jézus váratlanul megfordul és szándékukról kérdezi őket, hirtelen zavarodottságukban a lehető legegyszerűbb kérdés jut csak eszükbe: „Mester, hol laksz?” (Jn 1,38). Magam elé képzelem Jézus arcát, aki magában mosolyoghatott: Hát csak ez jut eszetekbe? Nem tudtatok jobbat kitalálni? Tényleg arra vagytok csak kíváncsiak, hogy melyik házban lakom? Dehogy! Sokkal többet szeretnétek ti ennél! Meg akartok ismerni engem. A tanítványaim akartok lenni, ezért szólítottatok Mesternek. Hát gyertek, megmutatom nektek a házat, megosztom veletek életemet!

Talán ilyesfélét gondolhatott Jézus, aki ma hozzám fordul, s tőlem kérdezi, hogy mit szeretnék. Uram, nem a lakcímedre vagyok kíváncsi, hanem veled szeretnék élni!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet.

Abban az időben, amikor Keresztelő János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!”
Jn 1,29-34

Elmélkedés

A tegnapi evangélium folytatásaként ma részletesebben olvashatunk Keresztelő János Jézusról szóló tanúságtételéről. Három kijelentést tartalmaz ez a tanúskodás.

Elsőként ezt mondja János: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29). Jézus a Megváltó, az ő küldetése az, hogy megszabadítsa az embereket a bűntől. Az Isten Báránya kifejezés világos utalás Jézus áldozatára, aki feláldozza magát a kereszten. Az ő áldozata hozta meg számunkra az Istennel való kiengesztelődést, bűneink bocsánatát.

János második fontos kijelentéséből megtudjuk, hogy Jézus a Szentlélekkel fog majd keresztelni. Ez arra való utalás, hogy a vízzel történő megkeresztelkedés után, amely az Istennel való élet kezdete, a Szentlélekben való megkeresztelkedés, megerősítés az Istennel való életet teszi teljessé bennünk. A Szentlélek egészen tisztává tesz bennünket, amely lelki megtisztulás az isteni élet feltétele. Arra indít bennünket, hogy életünket egészen Istennek adjuk.

A harmadik, s minden bizonnyal a leglényegesebb kijelentés János részéről így hangzik: „Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!” (Jn 1,34). János a Szentlélek Jézusra ereszkedését látta, s ez volt számára az a jel, amely meghozta annak hitbeli felismerését, hogy Jézus az Isten Fia. Jézust látni még nem jelenti a hitet számomra. A hit új látásmódot jelent. Azt, hogy a jelekben felismerek valami egészen újat. E jelek új irányba, Isten felé fordítják az életemet. A hit útja nem vezethet más irányba, csak Isten felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te felbecsülhetetlen ajándékot helyeztél életünkbe. Mindenkinek fölajánlod a lehetőséget, hogy jelenléted fényének tükre lehessen. A Szentlélek által szereteted szándékát nem kőtáblákra, hanem szívünk mélységeibe vésed. És lelkünket betöltő békességed által képessé teszel minket arra, hogy szebbé tegyük mindazok életét, akiket reánk bíztál.

Keresztelő János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” János ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.
Jn 1,19-28

Elmélkedés

Az egykori zsidó vallási vezetők nem mentek személyesen Keresztelő Jánoshoz, hanem szolgáikat küldték hozzá. Azért szeretnének tisztán látni személyével kapcsolatban, mert hallottak arról, hogy tömegek mennek hozzá a pusztába prófétai szavait hallgatni és megkeresztelkedni. Kezdeti távolságtartásuk már előrevetíti, hogy miként fognak viszonyulni János tevékenységéhez. „Ki vagy te?” (Jn 1,19) – hangzik a kérdés János felé, aki tulajdonképpen nem is válaszol erre a kérdésre. Inkább arról kezd el beszélni, akinek az előhírnöke. Önmagáról legfeljebb annyit árul el, hogy milyen kapcsolatban áll a Messiással, az ő érkezését készíti elő. János cselekedeteiben egyesek joggal fedezték fel a messiási idők jeleit. A pusztában él, rendkívül egyszerű módon táplálkozik és öltözködik. De János nyíltan megvallja, hogy nem ő a Messiás. Ki vagy te? Talán Illés vagy? A próféta vagy?– hangzik ismételten a kérdés, de ő mindannyiszor nemmel válaszol. Ezt követően János nagyon röviden a hamarosan megérkező Jézusról beszél.

A keresztény tanúságtétel fontos elemére vezeti gondolatainkat János tanúskodása. Ne értékeljük túl önmagunkat, feladatunkat, munkánkat! Krisztushoz viszonyítsuk életünket! Róla beszéljünk! Hozzá vezessük a keresőket! Az ő tanítását hirdessük az igazságra szomjazóknak! Életemnek Krisztus a forrása. Életem őrá mutat, ő a viszonyítási pont. Azt, hogy ki vagyok, egyedül az határozza meg, hogy milyen kapcsolatban vagyok Jézussal. Ő alakítja személyiségemet, ő adja hitem növekedését. Jézus éljen és növekedjen bennem!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szent Atyánk, tekints erre az emberiségre, amely az első lépéseket teszi meg az új évezredben. Életére még erősen rányomja bélyegét a gyűlölet, az erőszak, az elnyomás, de az igazságosság, az igazság és a kegyelem iránti éhség még nem tűnt el sok ember szívéből, akik várják, hogy valaki elhozza a megváltást, amelyet te Fiad, Jézus által vittél végbe.

Boldog II. János Pál pápa

A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.
Lk 2,16-21

Elmélkedés

Mária, példaképünk a hit útján

A karácsonyi időszak szép ünnepeként Máriára, Isten Anyjára figyelünk a mai napon. A karácsonyi örvendezés során az Egyház nem feledkezik meg az édesanyáról, akinek közreműködése, Isten akarata előtti teljes meghajlása szükséges volt ahhoz, hogy a Megváltó megszülethessen. Most mi is gyermeki szeretettel fordulunk Jézus édesanyjához, aki nagy szeretettel fordul minden édesanyához és gyermekhez.

Az evangéliumban arról olvashatunk, hogy az angyali üzenetet hittel fogadó pásztorok Betlehembe érvén elbeszélik csodás éjszakai látomásukat. Mária és a jelenlévők figyelmesen hallgatják őket. E rövid részlet összefoglalja az Isten Fia születésére adott emberi reakciókat: a csodálkozást, az elgondolkozást és az istendicsőítést.

Lukács evangélista ezt írja: „Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén” (Lk 2,18). E megjegyzés alapján jogosan gondoljuk, hogy a pásztorokon kívül mások is a születés helyére érkeztek. Az evangéliumok semmit sem árulnak el arról, hogy kik lehettek ők és hogyan értesültek a születésről. Nem tudhatjuk, hogy mi alapján jutottak el az istállóhoz, de aligha véletlenül jártak arrafelé éppen ebben az időben. Mivel még senki sem tudott a Megváltó születéséről, ezért csak arra gondolhatunk, hogy Isten valamilyen módon másoknak is tudomására hozta Fia születésének tényét. Igen, a történések hátterében Isten titokzatosan jelen van. Közli velünk szándékait, megismerteti velünk az általa véghezvitt dolgokat és olykor rejtélyes utakon indít el bennünket Jézus felé. Bizony néha magunk is elcsodálkozunk azon, hogyan is kerültünk ide, s milyen utakon vezetett bennünket az Isten. Csodálkozunk, mert szinte felfoghatatlan számunkra a csoda, hogy Isten emberré lett. Csodálkozunk, mert rendkívül dolgokat tudunk meg Isten üdvözítő tervéről és annak minden emberi képzeletet felülmúló megvalósulásáról.

Az evangélium így folytatódik: „Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19). Mennyire jellemző Máriára az isteni üzenetről való elmélkedés! Gondolkozik mindarról, amit megismer Isten csodálatos szándékaiból. Az angyali üdvözletkor is megfigyelhettük, hogy Mária nem csak hallgatta a neki szóló üzenetet, hanem hittel elfogadta azt, és kész volt ahhoz igazítani saját akaratát. Igent mond Isten tervére és egész életében megteszi amit Isten kér tőle. Vajon én hogyan hallgatom Isten szavát? Meghallom-e a személyesen nekem szóló útmutatásokat és kész vagyok-e arra, hogy ahhoz igazítsam életemet? Törekszem-e arra, hogy az Isten szaváról való elgondolkozás, elmélkedés révén mind jobban megismerjem az ő szándékait?

A történetet ezzel zárja az evangélista: „A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak” (Lk 2,20). Legyen az istendicséret és az Istennek szóló magasztalás az én válaszom, hitvallásom, tanúságtételem arra, amit karácsonykor láttam és hallottam! Isten jelen van a világban és csodás dolgokat tesz. Isten velünk van. Isten velem van. Az isteni üzenetre rácsodálkozó, az arról elmélkedő és az Istent magasztaló Mária legyen példaképem a hit útján!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mária, Istennek szent anyja és a béke királynője! Taníts meg minket arra, hogy ha a békét akarjuk, akkor Jézusnak, a te fiadnak lépteit kell követnünk, s Jézusnak, az Isten Fiának útját kell járnunk. Segíts minket abban, hogy legyőzzük szívünkben a rosszat, legyőzzük szívünkben a nyugtalanságot, legyőzzük szívünkben a békétlenséget! Mária, fiad születésének éjjelén neked mondták el elsőként a betlehemi pásztorok, hogy az angyalok Istentől származó békét hirdettek a jóakaratú embereknek a földön. Segíts minket, hogy mi is közreműködjünk abban, hogy a béke megszülessen a világon!

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Jn 1,1-18

Elmélkedés

Az év utolsó napján Szent János evangéliumának kezdő sorait, az Isten Igéjéről, Jézus Krisztusról szóló himnuszt olvassuk az evangéliumban. A kezdő szavakban visszacseng a Teremtés könyvének indulása. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1) – olvassuk a Biblia első sorait. János pedig így kezdi írását: „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1). Rögtön azt érezzük, hogy új teremtés kezdődik. Az Ige megtestesülésével, Jézus születésével új korszak kezdődik a történelemben. Isten, aki egykor megteremtette a világmindenséget, most, Fiának elküldésével újjáteremti az egész világot.

Ebben az új korszakban Isten új módon mutatja meg magát az emberiségnek. A teremtésben, a teremtett világ szépségében és csodáiban az ember már felfedezhette Isten jóságát és gondviselő szeretetét, aki szeretetből teremtette meg az embert és az ember számára a világot. Ezt követően az évszázadok során az emberek megtapasztalhatták Isten jelenlétét, aki törvényeket ad az emberek számára és önmaga felé irányítja a népeket. A választott nép történelme folyamán számos eseményben ismerte fel Isten közbelépését.

Isten megismerésében új korszak kezdődik el Jézus Krisztussal. Jézusban Isten emberré lesz, hogy teljesen azonosuljon emberi sorsunkkal. Ettől kezdve Jézus az út, aki az Atyához vezet. Az isteni kegyelem és igazság szerinti élet Krisztus követését jelenti.

Az esztendő utolsó napja elgondolkoztat: Vajon mennyire követtem őt? Közeledtem-e Jézus által az Atyához? Növekedtem-e lélekben a Szentlélek által? Mire szeretném használni a következő év napjait?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, aki a világra jöttél, s születésed pillanatától fogva gyermeki arccal tekintettél minden emberre, ne rejtsd el előlünk soha a te arcodat! Szemlélni szeretnénk az isteni irgalmat és jóságot sugárzó arcodat. Segíts minket abban, hogy minden embertársunkon felismerjük a te arcod, a te tekinteted! És segíts minket abban, hogy egyre jobban hasonlítsunk hozzád, aki Üdvözítőnk és Megváltónk vagy!

Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei észrevették volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, már egy napig mentek, amikor keresni kezdték a rokonok és ismerősök között. Mivel nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy ott keressék.
Három nap múlva találtak rá a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor a szülei meglátták őt, nagyon meglepődtek.
Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő azt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették, mit akar ezzel mondani. Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és emberek előtt.
Lk 2,41-52

Elmélkedés

Családban született

A Szent Család mai ünnepén azt a jelenetet idézi fel az evangélium, amikor a tizenkét éves Jézus egy jeruzsálemi zarándoklaton vesz részt családjával együtt. Ez az egyetlen történet, amelyet a Szentírás megőrzött Jézus gyermekkoráról. Az elbeszélés lezárja a gyermekségtörténetet és előrevetíti Jézus fellépésének idejét.

Az ünnepi zarándoklat után hazaindulnak, de Mária és József csak egy nap múlva veszik észre, hogy Jézus nincs a hazatérők között. Jeruzsálembe visszatérve a templomban találnak rá, ahol kérdezte és hallgatta a tanítókat. Elcsodálkozunk azon, hogy a mindössze tizenkét éves fiú mennyire otthonosan mozog a felnőttek világában és otthon van a vallási kérdésekben. Ezen még a tapasztalt tanítók is meglepődnek.

És mindjárt magunk előtt látjuk Jézust, aki néhány évvel később, már felnőtt férfiként elindul, hogy bejárva a városokat és falvakat, tanítsa az embereket. Tömegek gyűlnek köré, csodálkozva hallgatják őt, mert megérzik, hogy isteni bölcsesség szól belőle. Milyen jó volna nekem is még gyakrabban, rendszeresen hallgatnom őt! Milyen jó volna szívembe zárni minden szavát! Milyen jó volna életem minden napján követni tanítását!

„Miért kerestetek?” (Lk 2,49) – fordul a templomba aggódva érkező Máriához és Józsefhez Jézus, amikor végre rátalálnak. Nem a kamaszok pimasz kérdezése ez a szülőkhöz. Nem a felnőttként viselkedő, a magát felnőttek szintjére emelni szándékozó ifjú szemtelenkedése ez. A kérdéssel kinyilvánítja, hogy a mennyei Atyát tekinti atyjának: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49). Én miért keresem Jézust? Keresem-e őt?

Az evangéliumi elbeszélés a következőkkel zárul: „Hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és emberek előtt” (Lk 2,51-52). E rövid mondatok összefoglalják, hogy mi jellemezte az ifjú Jézus életét addig, amíg harminc éves korában megkezdte nyilvános működését.

A Názáretben töltött éveket titokzatos csend fedi. Az isteni kegyelem titokzatos csendje, amely a bölcsességben való növekedést eredményezte Jézus számára. Az engedelmesség csendje, amely minden gyermeket figyelmeztet szülei iránti magatartásának egyik legfontosabb elemére, az engedelmességre, és amely emlékeztet bennünket arra, hogy Istennek is engedelmességgel tartozunk. A család csendje, amely minden gyermek számára az otthon biztonságát nyújtja. Isten azt akarta, hogy Jézus egy családban szülessen és nevelkedjen. Isten Fiának, Jézusnak szüksége volt egy családra, hogy felnőjön. Vajon a családoknak szüksége van-e őrá?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Születéseddel az isteni szeretet jött el emberi világunkba. Legyen minden család a szeretet otthona! Legyen minden család az élő Isten otthona! Legyen minden család az élő hit otthona! Urunk, jelenléted teremtse meg a szeretetet és a békét minden családban, hogy a családtagok egymást segítve és felelősséggel teljesítsék hivatásukat! Segítsd a keresztény családokat, hogy tanúságot tegyenek a világban a szerelem, a szeretet, a házasság és a család szépségéről! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, szülei felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia.
És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.”
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!”
Lk 2,22-35

Elmélkedés

Jézus templomi bemutatásának eseményét olvashatjuk a mai evangéliumban. Mária és József a jeruzsálemi templomba viszik a gyermek Jézust, hogy a mózesi törvények előírását teljesítsék. Magát a templomi bemutatást az evangélista csak röviden említi meg. Számára inkább az a fontos, hogy a gyermek küldetéséről adjon tanítást. Itt lép a színre Simeon, aki a templomi bemutatás alkalmával hálaadó imájában elmondja, hogy ki valójában ez a gyermek.
Az idős Simeon a Messiás eljövetelét váró nemzedékeket képviseli, aki örvendezik annak, hogy Isten beteljesítette egykor tett ígéretét. Most már nyugodtan várhat a halálra, mert láthatta a Messiást. Simeon esetében is érdemes felfigyelnünk a hitre, mint a Megváltó meglátásának feltételére. A Szentlélektől azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy nem fog meghalni addig, amíg nem láthatja az Úr Fölkentjét, azaz a Messiást, és ő hitt ennek a kinyilatkoztatásnak. Simeon örvendező szavaiból megtudjuk az újszülöttről, hogy az általa hozott szabadulás (megváltás) mindenkinek szól, a választott népnek, a pogányoknak, minden nemzetnek. Istent nem kiváltságosok láthatják meg, hanem mindenki.

Miként a betlehemi istállóhoz érkező pásztorok elbeszélése csodálkozást váltott ki Máriából és Józsefből, ugyanúgy elcsodálkoznak Simeon szavain is. Csodálkozásuk arra indíthat minket, hogy mi is elgondolkozzunk Isten tervének megvalósulásán és rácsodálkozzunk arra, hogy Isten milyen nagy ajándékot adott nekünk Fia, Jézus személyében.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, te irántunk való szeretetből emberré lettél, s megmutattad nekünk, hogyan kell szeretnünk nekünk is az embereket. Érintsd meg szereteteddel szívünket, hogy önzésünk helyett úgy szeressünk mindenkit, ahogyan te szeretsz minket. Születésed szegényes körülménye és a betlehemi istálló szegénysége figyelmeztessen minket arra, hogy szerényen éljünk, s ne a földi gazdagságra vágyjunk, hanem arra, hogy benned gazdagodjunk, benned növekedjünk, benned és szeretetedben éljünk.

Miután a bölcsek eltávoztak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, míg nem szólok neked! Heródes ugyanis arra készül, hogy megkeresi és megöli a gyermeket.” József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és még azon éjjel elment Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott: Egyiptomból hívtam az én fiamat. Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, nagy haragra lobbant, és Betlehemben meg annak egész környékén megöletett minden fiúgyermeket kétévestől lefelé, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően. Akkor beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: „Kiáltás hangzik Rámában, nagy sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, és nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.”
Mt 2,13-18

Elmélkedés

József második álmáról olvasunk a mai evangéliumban, aki ily módon kap figyelmeztetést arról, hogy az újszülött Jézus élete veszélyben van. Heródes király szívében félelem, harag, irigység és gyűlölet ébred, amikor fülébe jut a betlehemi születés híre. Mindez megfelel Heródes jellemének, aki királyi hatalmát félti, s meg akarja akadályozni, hogy más kerüljön uralomra. Őbenne az a meggyőződés él, hogy a Messiás királyként, földi uralkodóként jön el. Mit sem tud Isten országáról, Jézus igazi királyságáról. Hatalmával visszaélve ártatlanok életének kioltását tervezi el. A kicsinyesség és a féltékenység rettenetes gondolatot ébreszt benne. Hatalmát féltve katonáit küldi Betlehembe, hogy végezzenek minden két év alatti fiúgyermekkel. Őket, az ártatlan betlehemi áldozatokat tiszteljük ma, aprószentek ünnepén.

Heródes király rosszindulata azonban nem képes útjába állni Isten üdvözítő szándékának. Miként semmiféle emberi rosszindulat nem képes megakadályozni a megváltás művének megvalósulását. Kérdés marad bennünk, hogy miért engedi meg Isten az indulatok ilyen mértékű elszabadulását? Miért engedi ártatlanok halálát? Miért nem avatkozik közbe, amikor a gonoszság ilyen szörnyű cselekedeteket művel? Ez az emberi szabadság titka. Ez Isten titka. A gonoszság eme cselekedetei láttán sem rendülhet meg hitünk. A gonosz sok esetben legyőzhetetlennek tűnik, de él bennünk a hit, hogy Isten képes legyőzni minden rosszat. Végül ő fog győzedelmeskedni. Erre figyelmeztet bennünket Krisztus kereszthalála is. Az emberi gonoszság akkor éri el csúcsát, amikor az ember megöli az Istent, Jézust. De itt sem győz a gonosz, mert ezután következik Isten közbeavatkozásaként a feltámadás.

Isten megszabadít minden üldözéstől, minden rossztól és megszabadít a haláltól is a feltámadás által.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Légy áldott, ó, Atyánk, ki mérhetetlen szeretetedben egyszülött fiadat ajándékozta nekünk. Ő megtestesült a Szentlélektől a Szűzanya legtisztább méhében és mintegy kétezer éve megszületett Betlehemben. Útitársunk lett, s új értelmet adott a történelemnek, közös utunknak az Új Ég és Új Föld felé, melyet szorongás és szenvedés, hűség és szeretet kísér. Ennek végén Te, a halált legyőzve, minden leszel mindenben.

A hét első napján, kora reggel, Mária Magdolna elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt.
Jn 20,2-8

Elmélkedés

Szent János apostolt ünnepelve a mai evangéliumban azt a jelenetet idézzük fel, amikor húsvétvasárnap az asszonyok híradását követően két tanítvány Jézus sírjához szalad. Az egyikük Péter apostol, a „másik tanítvány” pedig maga János, aki leírja a történetet, s aki írásában több alkalommal is így nevezi meg önmagát. Mindkettőjük számára hit-élmény az üres sír látványa. Amikor évtizedekkel később, már idős korában János visszaemlékezik erre a húsvéti hajnalra, kettejük futására és az üres sírra, még mindig elevenen él benne ez az élmény. Ez a benne hitet ébresztő élmény. Nem kétséges, hogy evangélistaként az a cél vezeti, hogy az olvasókat is elvezesse a hitre.

János evangéliumát olvasva szembetűnő számunkra, hogy nem a Jézussal történt események és az általa tett csodák külső elemei a lényegesek, hanem az események mögött meghúzódó titokzatos isteni szándék, valamint az erre adott emberi válasz, a hit megszületése.

A keresztény hagyomány szerint János a „szeretett tanítvány.” Ezzel a megnevezéssel három alkalommal is találkozunk a negyedik evangéliumban. Először az utolsó vacsora termében, amikor Jézus mellett a „szeretett tanítvány” foglalt helyet (vö. Jn 13,23). Másodszor akkor, amikor a Golgotán Jézus anyjával, Máriával együtt az a tanítvány is ott állt a kereszt alatt, „akit Jézus szeretett” (vö. Jn 19,26). Harmadszor pedig a húsvéti élmény alkalmával (vö. Jn 20,2).

Krisztus életének a három fontos eseményét a szentmisében jelenítjük meg. A szentmisén újra az utolsó vacsora termében vagyunk, odaállunk Krisztus keresztje alá és elindulunk a Feltámadott sírjához. A szentmisén való részvétel „szeretett tanítvánnyá” tesz engem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, add meg nekem a testvéri szeretetet, és színed előtt add ezt meg, ott, ahol te látsz; add, hogy amikor szívem igazi ítéletét kérdezem, ezt a választ halljam: a testvéri szeretetnek a jóság gyümölcsét rejtő gyökere valóban bennem van; akkor bizakodhatom Benned, és te megadod nekem mindazt, amit kérek, mivel megtartom parancsaidat.

Szent Ágoston