Battaplébánia

Amikor az utolsó vacsorán Jézus elmondta búcsúbeszédét, tanítványai megjegyezték: „Most nyíltan beszélsz, nem hasonlatokban. Most elismerjük, hogy mindent tudsz, és nincs szükség rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy Istentől jöttél.” Jézus így felelt: „Most hisztek? Eljön az óra – már el is jött –, amikor szétszéledtek, ki-ki a maga útján, és engem magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek; de bízzatok! Én legyőztem a világot.”
Jn 16,29-33

Elmélkedés

Jézus küldetésének eredetét és végcélját így tudnánk összefoglalni: Az Atyától jött és az Atyához tér vissza. Nyilvános működésének kezdetétől arról beszélt a népnek és azt igyekezett megértetni tanítványaival, hogy a mennyei Atyától származik, állandóan rá figyel, neki engedelmeskedik, a tőle kapott küldetést teljesíti. Földi küldetésének végéhez közeledve pedig egyre többet beszélt övéinek arról, hogy vissza kell majd térnie az Atyához. Aki ezt a két dolgot, azaz Jézus mennyei származását és mennyei megdicsőülését nem fogadja el az ő személyével kapcsolatban, és nem jut el a hitnek erre a szintjére, az semmit nem ért meg a megváltás titkából. A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy tanítványai, ha nem is azonnal, de mostanra, az utolsó vacsora idejére, megértik ezt, ezért így vallják meg hitüket: „Hisszük, hogy Istentől jöttél.”

Hitvallásuk mellett érdemes még észrevennünk Jézusnak ezt a kijelentését: „Én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” Elfogásakor tanítványai elhagyják őt, de az Úr bízik abban, hogy az Atya mindig vele van, vele marad a szenvedés óráiban. Most mondott szavainak látszólag ellentmond, amit majd a kereszten érez: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Csupán látszólagos ez az ellentmondás, hiszen az Atya a kereszten, a halál pillanatában is átöleli az ő engedelmes Fiát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Emberi értelmünk végessége nem képes felfogni téged, a végtelen Istent. A te titkaiddal, hitünk titkaival találkozunk, amikor feltárod, kinyilatkoztatod számunkra önmagadat. Nem a véletlenben, a sorsban, hanem a te gondviselésedben hiszünk. Hiszünk a feltárt titkokban és elfogadjuk, hogy földi életünk során nem ismerhetünk meg mindent, hanem majd az örök életben tárul fel számunkra mindaz, amire evilágban homály borul. Hisszük, hogy itt a földön veled és a mennyben benned élhetünk.

Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük:
„Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.”
Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták. Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.
Lk 24,46-53

Elmélkedés

A jövő felé tekintve

A görög mitológiából ismerhetjük Cassandra történetét, aki a trójai király leánya, Hektór és Parisz hercegek húga volt. Apollón szemet vetett szépségére, de Cassandra a jövőbe látás, a jóslás képességét kérte szerelméért cserébe. Amikor ezt megkapta, mégis elutasította Apollónt, aki viszont azzal büntette meg őt, hogy jóslataiban senki nem hitt. Így is történt, hiába látott meg mindent előre, senki nem hallgatott rá.

Bár sokan hangoztatják, hogy szeretnék előre ismerni egy-egy döntésük jövőbeli következményeit és szeretnének belelátni a jövőbe, a valóságban a legtöbb ember egyáltalán nem szeretne olyan képességet, hogy ismerje a jövőt, főleg saját jövőjét nem. A görög mitológiában Cassandra karaktere nagyon is igaz és ezt modern korunk tudományos vizsgálatai is alátámasztják. Az emberek többsége jobban szereti izgatottan várni a meglepetéseket, mintsem kiszámítható módon mindent előre tudni. Egyes felmérésekben a megkérdezettek mindössze egy százaléka használná szívesen a jövőbelátás képességét, és kétharmaduk semmit sem szeretne tudni arról, hogy mi várható a jövőben. Azt ugyan sokan mondják, hogy a szerencsejáték számait szeretnék előre tudni, hogy meggazdagodjanak, de ez nagyon komolytalan vágyakozás. A kutatások érdekessége, hogy az egyetlen dolog, amit az emberek többsége szeretne előre tudni, az a születendő gyermek neme, fiú vagy lány lesz-e?

Érdekes, hogy a jövőbe látás vágya az embereknél csupán a földi életre, a földi világra korlátozódik és nincsenek nagyobb távlatai. Pedig jó volna kissé távolabb nézni, örök sorsunk világába. Mi vár ránk a földi élet után? Erre a kérdésre ad választ a mai ünnep, Jézus mennybemenetelének napja. Mire emlékezünk ezen az ünnepen és mit tanít nekünk ez a nap?

Mire emlékezünk ma? Jézus feltámadása húsvétkor történt. Ezt követően az evangéliumi beszámolók szerint negyven napon keresztül megjelent az asszonyoknak, az apostoloknak és a tanítványoknak, azoknak, akik hittek benne. E jelenések, megmutatkozások, a feltámadt Krisztussal való találkozások egy idő után véget értek. A feltámadás utáni negyvenedik napon Jézus az apostolok szeme láttára felemelkedett az égbe. Visszatért a mennybe, ahonnan megtestesülésekor eljött közénk, visszatért a mennyei Atyához, aki elküldte őt. Földi küldetése befejeződött, művét mostantól az ő akarata szerint az apostolok fogják folytatni, akiknek megbízást adott, hogy evangéliumát az idők végéig hirdessék világszerte minden népnek. Ezt az apostoli küldetést az Egyház közössége végzi a történelmi időben.

Mit tanít nekünk az Úr mennybemenetele? Az Úr mennybemenetele azt az ígéretet hordozza, hogy Isten minden embert meghív a mennyországba. Földi életünk véget fog érni a halállal, de Isten bennünket is feltámaszt az örök életre. Mi is eljuthatunk a mennyország örökké tartó boldogságába, az Istennel való életre, ha hiszünk Krisztusban és ő a vezetőnk az üdvösség útján.

Látjuk-e, várjuk-e ezt a jövőt? Vágyakozunk-e arra a dicsőségre, amit Isten mindannyiunknak készít? Úgy tekintünk-e a mennyországra, mint örök otthonunkra, ahol Istennel élhetünk a tökéletes boldogságban a szeretet teljességében?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! Te kaptál meg minden hatalmat az Atyától és ebben a hatalomban részesítetted apostolaidat. Ez a lelki hatalom nem uralkodást, hanem szolgálatot jelent. Taníts minket alázatos lelkületre, hogy hűséggel tudjuk végezni ezt a szolgálatot. Taníts, hogy égre emelt tekintettel éljek, életem minden napján szem előtt tartsam, hogy a mennyországban Isten vár rám! Vezess engem Szentlelked által, hogy reményem beteljesedjen és az örök üdvösségre jussak! Hiszem, Uram, hogy a mennyei örök dicsőség várt rád földi életed után, és hiszem, hogy engem is az Atya vár a mennyországban.

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: Bizony, bizony, mondom nektek: Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és kaptok, hogy örömötök teljes legyen! Ezeket hasonlatokban mondtam nektek. Eljön az óra, amikor már nem hasonlatokban szólok, hanem nyíltan beszélek az Atyáról. Azon a napon majd az én nevemben kértek, és nem mondom azt nektek, hogy én kérem értetek az Atyát. Hiszen az Atya szeret titeket, mivel ti is szerettetek engem, és hittétek, hogy az Istentől jöttem. Eljöttem az Atyától és a világba jöttem. Most elhagyom a világot, és visszatérek az Atyához.
Jn 16,23b-28

Elmélkedés

Az imádkozó, Istent kérő ember időről időre megtapasztalja, hogy hetekig, hónapokig fohászkodik egy szándékért, de nem érkezik válasz. Az ember pedig kezdetben türelmesen, később már kevésbé türelmesen megismétli kérését, mintegy siettetni akarja Istent, hogy lépjen mielőbb az ügyében. Egy idő után nyugtalanná válik, hogy Isten meg sem hallja kérését, nem figyel rá. Aztán elkezd panaszkodni, hogy a világegyetemnek gondját viselő Isten sok teendője között igazán szakíthatna már pár percet az ő gondjának megoldására, vágyának teljesítésére.

A kitartóan imádkozó, Istent kitartóan kérő ember egy idő után észreveszi, hogy kérése letisztul. S közben lelke is megtisztul, mert Istenhez fohászkodni csak tiszta szívvel érdemes. Lelke és szíve mellett értelme is letisztul, egyre tisztábban, egyre világosabban látja, hogy saját szándékainak erőltetése helyett érdemesebb belesimulni Isten akaratába. Mert nem feltétlenül az a legjobb megoldás, amit én elképzelek, hanem amit Isten adni akar, s ami valóban lelkem üdvösségét szolgálja.

Nem az elején, amikor nagyszerű kérésem gondolata kipattan fejemből, hanem ebben a lelki állapotban, készen Isten akaratának elfogadására, érdemes felidézni azt a jézusi igazságot, amit a mai evangéliumban olvasunk: „Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek.” Ha Jézus nevében, Jézus által fordulok az Atyához, akkor csak jót kérhetek, amit Isten teljesíteni fog.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az alázatos, bizakodó, gyermeki lelkületet állítod elénk példaként, s ezzel megmutatod számunkra az utat, a lehetőséget, amely az üdvösségre vezet. Nem másokhoz akarjuk magunkat hasonlítani, hanem arra törekszünk, hogy Isten szemében növekedjünk, az ő akarata szerint éljünk. Az Atya által számunkra kijelölt úton szeretnénk járni, miként te is neki engedelmeskedtél keresztutadon. Isten dicsőségét szeretnénk szolgálni szavainkkal, tetteinkkel és egész életünkkel. Taníts bennünket a gyermeki bizalomra! Taníts minket keresztünk hordozására! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: Bizony, bizony, mondom nektek: ti majd sírtok és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; de amikor megszülte gyermekét, már nem emlékszik gyötrelmeire, mert örül, hogy ember született a világra. Így ti is most szomorkodtok ugyan, de majd viszontlátlak titeket. Akkor örülni fog szívetek, és örömeteket senki sem veszi el többé tőletek. Azon a napon már nem lesz több kérdeznivalótok tőlem.
Jn 16,20-23a

Elmélkedés

A félelem és a remény érzése jár át bennünket minden búcsúzás alkalmával. Félünk attól, hogy talán soha többé nem találkozunk azzal, akitől elbúcsúzunk, ugyanakkor reménykedünk is, hogy hamarosan viszontlátjuk őt. Félve, aggodalommal a szívünkben tekintünk arra az időre, amikor távol van tőlünk az, akit szeretünk, ugyanakkor örömmel várjuk azt az időt, amikor már újra együtt lehetünk vele. A másik személy elengedése, akár hosszabb, akár rövidebb útra indul, a szeretet jele. Meghagyom szabadságát, nem láncolom magamhoz, elismerem, hogy önálló személyiség. Engedem, hogy a maga útját járja, szabadon cselekedjen, teljesítse hivatását, küldetését. S közben visszavárom, mert hiszem, hogy Isten egymásnak teremtett minket.

Jézus tanítványaiban is e kettős érzést fedezzük fel, amikor Mesterük búcsút vesz tőlük mennybemenetele előtt, s az Úr jól ismeri érzéseiket. Szavai bátorítást jelentenek a tanítványoknak: „szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.” Jézus tudja, hogy földi küldetése befejeződött, teljesítette mindazt, amiért a világba jött, a megváltás művét. Most vissza kell térnie az Atyához, akitől jött. Távozása szomorúságot ébreszt azokban, akik hozzá szorosan kötődtek, de megnyugvás ébred bennük, ha arra gondolnak, hogy az Úr távozása visszatérés az Atyához, visszatérés a mennybe, ahová bennünket is vár.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézusom! Erősítsd bennem a hitet és a bizalmat, hogy elinduljak az általad javasolt úton, az igazi boldogság útján. Te nem csupán földi boldogságot ígérsz, hanem az örök boldogságra akarsz elvezetni minden embert. Segíts megértenem, hogy benned találhatom meg a boldogság forrását.