Battaplébánia

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Mk 16,9-15

Elmélkedés

Szent Márk evangélista gondosan felsorolja, hogy kiknek jelent meg először a feltámadt Krisztus és hogyan kezd el terjedni a feltámadás híre. Az Úr találkozik Mária Magdolnával, aki ezt hírül viszi a tanítványoknak. Aztán megérkeznek az emmauszi tanítványok, akik a kenyértörés cselekedetében ismerték fel az Urat és ők is beszámolnak a történtekről. Mindkét tanúságtételt hitetlenül fogadják a tanítványok, nem hisznek sem Mária Magdolnának, sem az Emmauszból visszatérteknek. Lám, mások tanúskodása még kevés az apostolok számára. Mondhatnak nekik bármit, ők nem tudják elhinni, hogy a keresztre feszített Jézus valóban él. Ekkor nekik is megjelenik Jézus, megmutatja, hogy igaz a feltámadásáról szóló hír, igaz mindaz, amit a vele találkozók állítanak. Aztán mindjárt számon is kéri tőlük hitetlenségüket, mert „nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után.”

A feltámadt Jézus igazolja apostolainak, hogy valóban él. Meggyőzi őket arról, hogy nem szellemet látnak és nem képzelődnek, hanem valóban az Úr áll előttük, ő szól hozzájuk, őt látják élőként, megdicsőült testben. Ő már nem a földi világhoz tartozik, hanem a magasabb rendű világhoz, a mennyországhoz, ahová hamarosan, negyven nappal feltámadása után visszatér. De művét folytatni kell ebben a világban, ezért erre ad küldetést apostolainak.

Kész vagyok-e folytatni én is az Úr művét, hirdetni Isten országának örömhírét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Mk 16,9-15

Elmélkedés

Szent Márk evangélista gondosan felsorolja, hogy kiknek jelent meg először a feltámadt Krisztus és hogyan kezd el terjedni a feltámadás híre. Az Úr találkozik Mária Magdolnával, aki ezt hírül viszi a tanítványoknak. Aztán megérkeznek az emmauszi tanítványok, akik a kenyértörés cselekedetében ismerték fel az Urat és ők is beszámolnak a történtekről. Mindkét tanúságtételt hitetlenül fogadják a tanítványok, nem hisznek sem Mária Magdolnának, sem az Emmauszból visszatérteknek. Lám, mások tanúskodása még kevés az apostolok számára. Mondhatnak nekik bármit, ők nem tudják elhinni, hogy a keresztre feszített Jézus valóban él. Ekkor nekik is megjelenik Jézus, megmutatja, hogy igaz a feltámadásáról szóló hír, igaz mindaz, amit a vele találkozók állítanak. Aztán mindjárt számon is kéri tőlük hitetlenségüket, mert „nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után.”

A feltámadt Jézus igazolja apostolainak, hogy valóban él. Meggyőzi őket arról, hogy nem szellemet látnak és nem képzelődnek, hanem valóban az Úr áll előttük, ő szól hozzájuk, őt látják élőként, megdicsőült testben. Ő már nem a földi világhoz tartozik, hanem a magasabb rendű világhoz, a mennyországhoz, ahová hamarosan, negyven nappal feltámadása után visszatér. De művét folytatni kell ebben a világban, ezért erre ad küldetést apostolainak.

Kész vagyok-e folytatni én is az Úr művét, hirdetni Isten országának örömhírét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.
Jn 21,1-14

Elmélkedés

Nem csak a két emmauszi tanítvány gondolta azt, hogy Jézus halálával véget ért az évekig tartó tanítványi élet és ideje visszatérni korábbi életformájukhoz, hanem Péter apostol is, aki halászni indul a mai evangéliumi rész szerint. Már három éve nem halászott. A sok földön járás után ingatag már számára a vízen himbálózó bárka. Emlékeinek homályába merül a jó széljárás. Karja kiesett már a háló biztos kivetésének gyakorlatából. Elszokott már keze a háló kemény húzásától. De nem tud mást tenni. Nem felejtette el egészen eredeti mesterségét, ezért halászbárkába száll, kievez a tengerre. Majd belejön ismét a halászatba. Innen, tenger mellől, a halászháló mellől hívta el az Úr egykor. Akkor azt mondta neki, hogy ezentúl emberhalász lesz, de Péter erre már alig emlékszik. Csodálatosak voltak az elmúlt évek számára, amíg a Mesterrel lehetett, de ennek emlékéből nem tud megélni. Halászni indult, mert úgy gondolja, hogy ehhez ért. Csak ehhez ért. Más teendője nincs már, minthogy élete végéig halászni jár.

Emberi szempontból teljesen érthetőek Péter gondolatai. E gondolatokból ébreszti őt fel, indítja új irányba a csodálatos halfogás és a feltámadt Krisztussal való találkozás. Ilyen lelki fordulatot csak egy rendkívüli élmény eredményezhet. Apostoltársai vagy más tanítványok ezerszer is mondhatták volna neki, hogy felejtsd el a halászatot, mert másra hívott téged Krisztus, ő biztosan nem hallgatott volna rájuk. Egyedül a Feltámadottra hallgat, aki megérteti vele új feladatát, küldetését: legyen az Úr feltámadását hirdető emberhalász!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz. Teremts bennünk tiszta szívet, Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak. Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás. Egyetértést adj nekünk! Add, hogy fiatalok és idősek egyre jobban megértsük: csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk.

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Lk 24,35-48

Elmélkedés

Az emmauszi tanítványok történetét folytatja a mai evangélium. Lukács evangélista nem jegyzi le, hogy hányan és kik voltak jelen akkor, amikor Jézus megjelent, de az apostolokon és a két emmauszi személyen kívül bizonyára más tanítványok is lehettek még ott. Az elbeszélés szerint az első pillanatban azt gondolják mindannyian, hogy szellemet látnak. Mire utal ez a kifejezés? Egyrészt arra, hogy érthetetlen számukra, miként tud Jézus megjelenni egy olyan helyiségben, amelynek zárva van az ajtaja? Hogyan lehet az, hogy nem jelent számára akadályt az ajtó vagy a falak? Másrészt azt is jelenti a kifejezés, hogy a feltámadt Krisztus teste nem egészen olyan, mint az ő földi teste. A megdicsőült test ugyan továbbra is magán viseli a keresztre feszítés sebhelyeit, mégsem ugyanolyan, mint korábban. Harmadszor pedig azt jelenti, hogy a jelenlévők számára szinte felfoghatatlan az a tény, hogy élőként áll előttük az, aki biztosan meghalt.

Aztán hamar meggyőződhetnek róla, hogy nem szellemet látnak. Hallják az Úr szavát, felismerik hangját. Akár meg is érinthetik őt, s így meggyőződhetnek arról, hogy valóságos személy áll előttük, köztük. Jézus a szemük láttára eszik, amely újabb bizonyítéka, hogy nem szellemet látnak és nem képzelődnek.

Mindezek után jön a találkozás lényegi üzenete: Jézus nem azért támadt fel, hogy folytassa művét, hanem azért, hogy visszatérjen a mennybe. De előbb még megbízza tanítványait, hogy ők folytassák művét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, ments meg bennünket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettel legyünk azzal, amit Te ad nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumi beszámolóban arról olvastunk, hogy Mária Magdolna nem ismeri fel azonnal a feltámadt Krisztust, hanem csak akkor, amikor nevén szólítja őt az Úr. Ez volt számára az a jel, amely által meggyőződött arról, hogy Krisztus áll előtte és nem egy ismeretlen személy. Az emmauszi tanítványok, akikről a mai napon olvasunk, ehhez hasonlóan jártak. Órákon keresztül együtt mennek Jézussal, hallják szavait, de ez nem elég számukra ahhoz, hogy felismerjék az útitársul melléjük szegődő személyben Mesterüket. Ők is jelet kapnak, a kenyértörés jelét, amely felnyitja szemüket. A történet végigkíséri az ő lelki útjukat a csalódottságtól a tanúságtételig.

Kezdeti magatartásukon ne csodálkozzunk! Mesterüket keresztre feszítették, úgy gondolják, hogy a csodálatos történet véget ért. Amikor elkezdték követni Jézust, arra tették fel életüket, hogy tanítványai lesznek. De mit tegyen az, akinek már nincs Mestere? Tanítvány-e még az, akinek a Mestere meghalt? Így gondolkodik a két korábbi tanítvány. Amire korábban feltették az életüket, az nem létezik többé. Elindulnak visszafelé, hazafelé, Emmauszba, ahol korábban éltek. Gondolataikban is visszafelé haladnak, még mindig az elmúlt napok eseményei járnak fejükben. De a felismerés pillanata, a kenyértörés utánozhatatlan cselekedete, a megvilágosodás élménye rögtön megszünteti csalódottságukat és reményvesztettségüket. Megértik az eseményeket, megértik az Úr halálának és feltámadásának értelmét, és visszaindulnak az apostolokhoz, hogy beszámoljanak találkozásukról.

Merre haladok a húsvéti utamon?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha mienk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk. Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér. Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik.

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumi beszámolóban arról olvastunk, hogy Mária Magdolna nem ismeri fel azonnal a feltámadt Krisztust, hanem csak akkor, amikor nevén szólítja őt az Úr. Ez volt számára az a jel, amely által meggyőződött arról, hogy Krisztus áll előtte és nem egy ismeretlen személy. Az emmauszi tanítványok, akikről a mai napon olvasunk, ehhez hasonlóan jártak. Órákon keresztül együtt mennek Jézussal, hallják szavait, de ez nem elég számukra ahhoz, hogy felismerjék az útitársul melléjük szegődő személyben Mesterüket. Ők is jelet kapnak, a kenyértörés jelét, amely felnyitja szemüket. A történet végigkíséri az ő lelki útjukat a csalódottságtól a tanúságtételig.

Kezdeti magatartásukon ne csodálkozzunk! Mesterüket keresztre feszítették, úgy gondolják, hogy a csodálatos történet véget ért. Amikor elkezdték követni Jézust, arra tették fel életüket, hogy tanítványai lesznek. De mit tegyen az, akinek már nincs Mestere? Tanítvány-e még az, akinek a Mestere meghalt? Így gondolkodik a két korábbi tanítvány. Amire korábban feltették az életüket, az nem létezik többé. Elindulnak visszafelé, hazafelé, Emmauszba, ahol korábban éltek. Gondolataikban is visszafelé haladnak, még mindig az elmúlt napok eseményei járnak fejükben. De a felismerés pillanata, a kenyértörés utánozhatatlan cselekedete, a megvilágosodás élménye rögtön megszünteti csalódottságukat és reményvesztettségüket. Megértik az eseményeket, megértik az Úr halálának és feltámadásának értelmét, és visszaindulnak az apostolokhoz, hogy beszámoljanak találkozásukról.

Merre haladok a húsvéti utamon?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha mienk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk. Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér. Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik.