Battaplébánia

Abban az időben, amikor Keresztelő János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!”
Jn 1,29-34

Elmélkedés

Keresztelő János tanúságtételének második részét olvassuk a mai evangéliumban. Miután János nyilvánvalóvá tette, hogy nem ő a Messiás, Jézusról kezd el beszélni, akinek ő az előfutára. Ez a jelenet már egy nappal azt követően történik, hogy a Jeruzsálemből érkező, nyilvánvalóan a főtanács küldötteiként fellépő papok és leviták kihallgatták Jánost személyét illetően. Jogosan feltételezzük, hogy ők feladatukat elvégezvén mindjárt távoztak is, s másnap már nem voltak ott, amikor Keresztelő János Jézust az „Isten Bárányának” nevezte. János tehát nem a korábbi kérdezőknek, hanem a jelenlévő népnek beszél, hozzájuk intézi tanúságtételét.

Az egykori hallgatóságban is és bennünk is felmerül az a kérdés, hogy honnan származnak János ismeretei Jézusról, s vajon mennyire megbízhatóak azok? János azt mondja, hogy isteni kinyilatkoztatás alapján állítja Jézusról, hogy ő a Messiás, az Isten Fia. A mindenható Isten tehát kinyilatkoztatást adott Fiáról Keresztelő Jánosnak. A kinyilatkoztatott természetfeletti igazságról, hogy tudniillik Jézus az Isten Fia, János egy természetes jel segítségével győződhet meg. Látja azt, hogy Jézusra galamb alakjában leszáll a Szentlélek. Isten a mi számunkra is úgy tárja fel természetfeletti titkait, igazságait, hogy azokról természetes jelek által megbizonyosodhatunk. Érdemes tehát észrevennünk az Isten által nekünk mutatott jeleket és meghallgatnunk a hiteles tanúságtételeket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te felbecsülhetetlen ajándékot helyeztél életünkbe. Mindenkinek fölajánlod a lehetőséget, hogy jelenléted fényének tükre lehessen. A Szentlélek által szereteted szándékát nem kőtáblákra, hanem szívünk mélységeibe vésed. És lelkünket betöltő békességed által képessé teszel minket arra, hogy szebbé tegyük mindazok életét, akiket reánk bíztál.

Keresztelő János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” János ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.
Jn 1,19-28

Elmélkedés

A mai és a holnapi evangéliumi részletek szorosan összetartoznak, hiszen a maiban Keresztelő János elutasítja magától a messiási küldetést, a holnapiban pedig Jézusról beszél úgy, mint Isten küldöttéről, a Messiásról. János tanúságtételének hangsúlyt ad az a tény, hogy szavait a vallási élet hivatalos képviselőinek és irányítóinak, a papoknak és levitáknak kérdésére, illetve nekik címezve mondja. János evangélista kissé homályosan és kétértelműen fogalmaz akkor, amikor azt írja, hogy a papokat és a levitákat a „zsidók” küldték. Felmerül a kérdés, hogy kit, kiket értsünk ezen megjelölés alatt? Kiknek a küldötteiként jöttek Keresztelő Jánoshoz a papok és leviták? Kik szeretnének tisztában lenni a Keresztelő személyét illetően?

Nyilvánvalóan nem a zsidó nép összességére kell itt gondolnunk, hanem a vallási élet vezetőire, az elöljárókra, a vallási tekintéllyel rendelkezőkre, azaz a főpapokra vagy a zsidó főtanács tagjaira. A sorozatos kérdések miatt úgy tűnik, hogy szinte egy hivatalos kihallgatásról van szó. Keresztelő János különleges életvitele és emberek tömegeit vonzó tanítása nagy feltűnést keltett azokban a fokozott messiásváró időkben, ezért a vallási vezetők tudni szeretnék, ki ő valójában? János világosan kimondja, hogy nem ő a Messiás és prófétának sem nevezi önmagát. Ő a „pusztában kiáltó hangja”, olyan személy, aki egy utána érkező, nála fontosabb személy jövetelét hirdeti. Kijelentésével már Jézusra, a Messiásra irányítja a figyelmet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram és Üdvözítőm, Jézus Krisztus! Adj nekem kedvet és lehetőséget, hogy téged mindinkább megismerhesselek, mindjobban megszeresselek, és egyre hívebben kövesselek. Buzdító kegyelmed hívása nálam ne süket fülekre találjon, hanem legyek mindenkor kész, hogy akaratodat odaadással teljesítsem! Szembefordulok önszeretetemmel és önzésemmel, s követlek a gyalázatban, szegénységben és üldöztetésben. Teljesen újjá akarok születni, a régi magamat levetkőzni, hogy már ne én éljek, hanem te énbennem.

A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.
Lk 2,16-21

Elmélkedés

Isten Anyjának példája

Ma, a karácsony utáni nyolcadik napon Szűz Mária istenanyaságát ünnepli Egyházunk. A karácsonyi öröm, a Megváltó születése fölött érzett örömünk azzal teljesedik ki a mai napon, hogy a betlehemi gyermek, Jézus Krisztus édesanyja felé fordulunk tiszteletünkkel és szeretetünkkel. Szűz Mária személyében a megváltás titka már nem ígéret, hanem beteljesedés formájában jelenik meg. Ő hozza ugyanis világra Jézust, a Megváltót, a Messiást, akire a választott nép a mindenható Isten ígérete alapján évszázadokon át várakozott. Katolikus hitünk szerint Jézus valóságos Isten és valóságos ember, az ő személyében az isteni és az emberi természet egymástól elválaszthatatlan, és éppen emiatt állíthatjuk azt, hogy Mária nem csak az ember Jézusnak az édesanyja, hanem joggal nevezzük őt Isten Anyjának, de itt az Isten a második isteni személyre, a Fiúra vonatkozik, az Atyára és a Szentlélekre nem. Mária tehát az emberré lett Fiúistennek, a megtestesült Igének, Jézusnak az anyja.

Mária személyében rácsodálkozunk arra, hogyan tud az ember szabadságának és felelősségének tudatában dönteni. Jézus anyja azáltal éli meg szabadságát, hogy miután megismerte Isten vele kapcsolatos szándékát, önmagát egészen Istennek ajándékozta, és befogadta Isten ajándékát. Az Isten akaratába való beleegyezése pillanatától méhében őrzi, hordozza az emberré lett Fiúistent az ő születéséig, majd pedig ápolja és gondját viseli, szeretettel tanítja és neveli. Mindebben azt látjuk, hogy Mária feláldozza és odaajándékozza egész életét annak érdekében, hogy a megváltás művében Isten terve szerint meghatározott szolgálatát elvégezze. A názáreti leány annak az Istennek ajándékozza magát, aki Jézus személyében önmagát adja az emberiségnek. Már az angyali üdvözletkor átlátja személyes felelősségét, érzi, hogy milyen nagyszerű és egyedülálló feladatra hívja őt Isten, s ő örömmel mond erre igent.

Mária példát ad nekünk arra, hogyan kell Isten üzenetét fogadnunk. Lehet, hogy nem értett meg mindent abból, amit a megtestesüléskor az angyal közölt vele, de nem felejtett el belőle semmit. És nem felejtett el semmit abból sem, amit az Úr születésekor a pásztoroktól hallott. Sajnáljuk, hogy nem maradtak meg az utókor számára a pásztorok szavai, akik Betlehembe érkeztek a Megváltót köszönteni, de azt Lukács evangélista leírásából tudjuk, hogy „Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk.” Mert nem emberi okoskodás szólt a pásztorokból, hanem Mária az ő egyszerű szavaikban is felismerte Isten üzenetét. Lehet, hogy ők nem beszéltek olyan magasztos szavakkal, mint Gábor angyal, de belőlük is Istent szólt. Mária példája legyen számunkra is útmutatás, hogy a jószándékú emberek közeledésében felismerjük Istent! A legegyszerűbb emberek szavában is meghalljuk a hozzánk szóló Istent!

Isten Anyjának példája tanúságtételre hív minket. Mária Jézus fogantatásától és születésétől fogva a megváltás titkának tanúja. Annak a titoknak, amely Isten Fiának e világba lépésével kezdődött el és a kereszten teljesedett be, amely alatt ott állt Mária. Ő tehát mindvégig ott van Jézus mellett, ezért tekinthetünk rá, mint az események hiteles tanújára. Legyünk mi is mindig az Úr mellett, hogy tanúságot tudjunk tenni róla mindazoknak, akik meg szeretnék ismerni az üdvözítő Istent!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Megváltó Jézusunk! Örömmel köszöntjük a mai napon édesanyádat. Szemeinket most Máriára, Isten anyjára emeljük, akinek egykor a pásztorok lelkesen mesélték el, hogy az angyali jelenés indította őket útnak, az isteni hírnöktől tudták meg azt, hogy megszületett a világ Megváltója. Örömmel a szívünkben hallgatjuk ezt a hírt, és Máriához hasonlóan mi is jól a szívünkbe véssük mindazt, amit megtudunk rólad, Megváltónkról és Üdvözítőnkről. Édesanyád irántad tanúsított szeretete példa számunkra, hogy az előttünk álló esztendő minden napján kimutassuk szeretetünket irántad.

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Jn 1,1-18

Elmélkedés

Isten szeretetét mi, emberek akkor tudjuk viszonozni, ha Jézus Krisztus személyében nem csak egy embert látunk, hanem benne felismerjük az Isten Fiát, és megvalljuk, hogy ő valóságos Isten. Szent János evangélista írásának kezdetén nem a csodálatos betlehemi barlangba vezet el minket, hanem az Ige megtestesüléséről elmélkedik, ahogyan ezt a mai evangéliumban olvassuk. Isten titkát szeretné megismerni és bemutatni nekünk. A világosság és a sötétség titkát, a hit és a hitetlenség titkát, az elfogadás és az elutasítás titkát. Mert Isten akaratából mindenki ugyanazt látja, ugyanazt ismerheti meg, de az ember szabad akaratból akár el is utasíthatja a megismert igazságot. Az evangélista így fogalmazza ezt meg: „A világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.”

Ma van a polgári év utolsó napja, amikor illő hálát adnunk Istennek. Tőle kaptuk az esztendő minden napját, s most Isten elé állunk számadásra tetteinkről és mulasztásainkról. Neki kell számot adnunk arról, hogy növekedett-e hitünk, szeretettel fordultunk-e mindig embertársaink felé. Egy év alatt éppen 365 lépéssel kellett közelebb kerülnöm Istenhez. Megtettem-e minden nap azt az egy lépést? Holnaptól új év kezdődik, új lehetőségekkel, Isten új ajándékaival. Észreveszem-e, hogy Isten mivel vonz nap mint nap önmaga felé?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyánk! Te az idők teljességében elküldted Fiadat, Jézus Krisztust emberi világunkba, hogy soha ne érezzük magunkat egyedül, hanem megtapasztaljuk, hogy velünk vagy. Segíts minket, hogy a betlehemi Gyermekben a hit szemével felismerjük Megváltónkat és Üdvözítőnket! Ő hozza el számunkra a békességet és a boldogságot és reményt gyújt mindannyiunk szívében. Add, hogy az emberek szerte a világon rátaláljanak Fiadra!

Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei észrevették volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, már egy napig mentek, amikor keresni kezdték a rokonok és ismerősök között. Mivel nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy ott keressék.
Három nap múlva találtak rá a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor a szülei meglátták őt, nagyon meglepődtek.
Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő azt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették, mit akar ezzel mondani. Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és emberek előtt.
Lk 2,41-52

Elmélkedés

Vándorolva

Az egykori westminsteri érsek, Basil Hume bíboros 1980-ban, Rómában a keresztény család feladatait tárgyaló püspöki szinóduson két képet rajzolt fel az Egyházról és benne a családok szerepéről. Az egyik hasonlat szerint az Egyház egy erődítmény, magas és erős falakkal körülvéve. Ebben az erődítményben mindenki biztonságban érzi magát, engedelmesen teljesíti a parancsokat, és mit sem hall a külvilág zajából vagy a kívül maradottak hangjából. Az erődítmény elmozdíthatatlan, és a benne élők nem hagyják el, nem indulnak a világban élők felé. A másik kép szerint az Egyház szüntelenül vándorúton, zarándokúton lévő szervezet, amely felveri a sátrat, amelyben lakik. Ez a sátor természetesen messze nem olyan biztonságos, mint az erődítmény, de a benne élők hozzászoktak a szüntelen úton levéshez, amelynek nagy előnye, hogy sok emberrel találkoznak útjuk során.

Ma, a Szent Család vasárnapján elgondolkoztat bennünket ez a két kép. Belekapaszkodunk a biztonságot nyújtó falakba vagy vállaljuk a bizonytalanságot? Ragaszkodunk a megszokottsághoz vagy keressük az új utakat és lehetőségeket? Mindenáron egy helyben akarunk-e maradni vagy vállaljuk az út kockázatait, nehézségeit?

Az Egyház, mint nagyobb közösség minden korban keresi a választ ezekre a kérdésekre, mégpedig azért, hogy Krisztustól kapott küldetését teljesíteni tudja. A családok, a kisebb közösségek szintén keresik a választ e kérdésekre, mert érzik, hogy helyük és küldetésük van az Egyházban. Ha nem a magunk biztonsága felől, hanem küldetésünk, a világ felé szóló küldetésünk szempontjából keressük a választ, akkor könnyen felismerjük, hogy egy nagy zarándok közösség tagjai vagyunk. Nem zárkózhatunk be, nem maradhatunk egyhelyben, hanem állandóan úton vagyunk, haladunk előre, ahová Isten vezet minket. Újra és újra felállítjuk ezt a jelképes sátrat, amely otthont kínál nekünk és azoknak, akik betérnek hozzánk. És az otthon mellett nem mulandó látványosságot kínálunk, mint a vándorcirkuszok sátrai, hanem életprogramot, örökérvényű igazságot, folyamatosan táguló életteret, megújuló feladatot. S közben bízunk az isteni gondviselésben, hogy a következő vihar nem fogja felkapni sátrunkat. Az Egyház közösségének és a családok közösségének nem az intézmény ad biztonságot, hanem együvé tartozásunk és Istenhez tartozásunk.

Felmerül még bennünk a kérdés: merre haladjunk? Az irányt egyedül a Mester haladása jelölheti ki a tanítvány számára. Nincs más úti célunk, mint az övé. A mai ünnep evangéliuma érdekes jelenettel világítja meg ezt. Jézus már 12 éves, kezd felnőtté, önállóvá válni. A jeruzsálemi zarándoklat után nem indul vissza édesanyjával Máriával és Józseffel Názáretbe, hanem a városban marad, a templomban, az Isten házában, az ő Atyjának házában. Beszélget, kérdez, meghallgat. Itt, a templomban találják meg őt, s ezt a tényt Lukács evangélista úgy írja le, mintha máshol nem is keresték volna, pedig keresték három napig városszerte. Merre haladjunk? Ha észrevesszük, hogy nincs velünk az Úr, akkor biztosan rossz irányba haladunk, tehát forduljunk meg és keressük meg! Ott fogjuk megtalálni, ahol az Atyának teendője van a világban, teendője van az emberekkel, akiket üdvösségre akar vezetni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, aki magad is családban születtél és éltél, hozzád fordulunk a családokért. Vezesd a családban élőket igazságaid felismerésére és a szeretet hűséges megélésére! Mutasd meg az igazi családi boldogságra vezető utat a fiataloknak! Segítsd az édesanyákat és a feleségeket, hogy édesanyád, Mária példáját kövessék az áldozatokat vállaló szeretet mindennapi megélésében! Segítsd az édesapákat és a férjeket, hogy példaképüknek tekintsék Szent Józsefet, aki szeretettel és hűséggel gondoskodott családjáról. Tanítsd engedelmességre a gyermekeket szüleik iránt! Add, hogy minden család otthonra leljen és békében éljen!