Battaplébánia

Jézus egy alkalommal megfigyelte hogyan dobják a gazdagok adományaikat a templom perselyébe. Közben észrevette, hogy egy szegény özvegyasszony két fillért dobott be. Erre megjegyezte: „Bizony, mondom nektek, ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más. A többiek ugyanis abból adakoztak, amiben bővelkednek, ez azonban mindent odaadott, ami szegénységéből telt: egész megélhetését.”
Lk 21,1-4

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet helyszíne továbbra is a jeruzsálemi templom, ahol Jézus figyeli, hogy az érkezők hogyan dobják adományaikat a perselybe. Figyelmét felkelti egy özvegyasszony, akit mások talán észre sem vesznek. Nincs vagyona, nem tehetős, nem tud nagy összegű adományt adni a templomnak, mégis értékessé válik adománya, példaértékű lesz cselekedete. Jézus ezt mondja róla: „ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más.”

Jézus elismerő kijelentésének megértéséhez tudnunk kell, hogy abban a korban a megözvegyült asszonyok rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Férjük halála után senki sem gondoskodott róluk, főleg, ha gyermekük sem volt. Egyedül a gondviselő Isten segítségére számíthattak. Cselekedetével az asszony is a gondviselésre bízza magát, egész vagyonát, amely mindössze két fillér, felajánlja Istennek. Cselekedetében a nagylelkűség is megfigyelhető, hiszen utolsó fillérjeit nem önmagára költi. Aki úgy tekint az anyagi javakra, hogy azokat Isten jóságának köszönheti, az tud nagylelkű lenni, tud belőle másokat segíteni, mert nem fáj neki, hogy kevesebb van. Aki viszont úgy tekint minden fillérre, hogy azt ő szerezte és csak magának köszönheti, az mindenáron ragaszkodni fog vagyonához és nem tud róla nagylelkűen lemondani, hogy másokat segítsen ily módon. Mit adunk életünkből és javainkból Istennek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem, őrizz meg engem attól, hogy valaha is terhesnek érezzem a munkát, vagy kedvetlen legyek hivatásomban. Adj kitartást, örömet, mellyel végzem a munkámat, valamint hasznosan, jól gazdálkodjam az idővel, ne fecséreljem el haszontalan beszélgetéssel, vagy időtöltéssel. Adj nekem oly erős szeretetet, hogy az, amit mára rendeltél nekem, ne teher legyen, hanem öröm.

Abban az időben: Pilátus maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?”
Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?”
Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?”
Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”
Jn 18,33b-37

Elmélkedés

Királyi méltóság

Évekkel ezelőtt egy litvániai kisváros azzal került rövid időre a figyelem középpontjába, hogy Jézus Krisztust a város királyává nyilvánították. A lakosság vallási buzgósága talán abból fakadt, hogy többségében lengyelek élnek ott, akik köztudottan hívő nemzet. A körülbelül hatezres lélekszámú település képviselőtestülete úgy döntött, hogy a város „urává és védelmezőjévé” nyilvánítják Jézust, határozatukban pedig kifejezték reményüket, hogy az Úr tanítása ne csupán az emberek magánéletében legyen irányadó, hanem a közösségi életben, a politikában és a kultúrában is. Nem volt ebben politikai üzenet az ország felsőbb vezetése felé, nem voltak jogi vonzatai, csupán azt akarták kifejezni, hogy a krisztusi igazság és a keresztény értékek a mértékadóak az itt élők számára.

Az eset azt bizonyítja, hogy Krisztus királyságának gondolata nagyon közel áll a hívő emberek szívéhez. Mit jelent Krisztus királyi méltósága? Az evangéliumokban több helyen is találkozunk azzal, hogy az emberek Jézus személyéhez királyi hatalmat kapcsolnak. A csodálatos kenyérszaporítás az egyik ilyen érdekes esemény. Amikor az emberek megtapasztalják Jézus rendkívüli erejét, hogy tudniillik néhány kenyér megszaporításával képes jóllakatni több ezer embert, királlyá akarják őt tenni. A cselekedetében ugyanis messiási jelet láttak, s úgy gondolták, hogy az eljövendő Messiás majd királyként fog uralkodni. E felfogásuk miatt azonban Jézus kitér szándékuk elől és nem engedi, hogy királyi méltóságra emelje őt a tömeg (vö. Jn 6,15). A jeruzsálemi bevonulás alkalmával a néptömeg királyként köszönti Jézust. Ezt kiáltozzák: „Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya” (Jn 12,13).

Ezen események után Jézus szenvedéstörténetében többször is előfordul a királyi megnevezés, illetve az a téma, hogy király-e Jézus? Erről olvasunk a mai evangéliumban. A kihallgatás során Pilátus ezt kérdezi: „Te vagy a zsidók királya?” (Jn 18,34). Ezt követően a Jézust megostorozó és tövissel megkoronázó római katonák gúnyolódva mondták neki: „Üdvöz légy, zsidók királya” (Jn 19,3). Ezután Pilátus a nép elé vezeti Jézust és ezt mondja: „Nézzétek a királyotok!”, majd pedig amikor a tömeg Jézus keresztre feszítését követeli, akkor ezt kérdezi: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” Kijelentésére a főpapok így tiltakoztak: „Nincs királyunk, csak császárunk!” (vö. Jn 19,14-15). Pilátus azonban semmibe veszi tiltakozásukat és a keresztre a következő feliratot teteti: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” (Jn 19,19).

Krisztus országa nem evilági ország, ő nem földterületeken és népeken akar uralkodni, tehát királysága, királyi uralma és méltósága más, mint a földi királyoké. Ő az emberi szívekre szeretné kiterjeszteni uralmát, amely nem kényszer, hanem szelíd erő, igazságra vezető útmutatás, üdvösségre vezető igazság. Jézus Krisztus a mi életünk és szívünk egyetlen királya. Egyedül neki van hatalma ahhoz, hogy minket, embereket elvezessen az Atyához, az örök üdvösségre. Őt szolgáljuk, amikor rászoruló embertársainkat segítjük. Az ő királyi hatalma a kereszten mutatkozik meg. Szenvedő arcán is felfedezhetjük a királyi arcvonásokat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Annak tudatában élek, hogy egyszer előtted kell megállnom, aki megítéled majd életem. Ismered jellemem, ismered életem minden pillanatát. Előtted semmi sem maradhat titokban. Sem cselekedeteim, sem szavaim, sem szándékaim. Előtted már nem játszhatok semmilyen szerepet, nem bújhatok álruhába, nem tarthatok álarcot magam elé. A látszat ruhája, a vallásosság látszatának ruhája is lehull rólam. Mesterségem, hivatásom, hivatalom ruhája is. Tudom, hogy ítéleted igazságos lesz és hiszem, hogy irgalmas leszel hozzám.

Abban az időben: Odajárultak Jézushoz néhányan a szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték tőle: „Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, és asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. Végül az asszony is meghalt. A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.”
Jézus ezt válaszolta nekik: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak. Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Erre néhány írástudó megjegyezte: „Mester, helyesen válaszoltál.” Nem is mertek többé tőle semmit sem kérdezni.
Lk 20,27-40

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumi részlet azzal zárult, hogy a nép odaadó figyelemmel hallgatta a jeruzsálemi templomban tanító Jézust. A lelkes hallgatóság mellett megjelennek a különféle vallási csoportok képviselői is, akik nem éppen jószándékkal érkeznek. A mai részben a szadduceusokról olvasunk, akik nem hittek a feltámadásban, a túlvilági életben. Kérdésükkel Jézust akarják próbára tenni. Kitalálnak egy történetet egy asszonyról, akit sorra feleségül vesz hét testvér. Vajon a túlvilágon melyiküknek lesz a felesége? – kérdezik.

Jézus válaszából kiderül, hogy Isten az élet ajándékozója. Minden, ami él, neki köszönheti létezését. Aki pedig képes életet teremteni, ajándékozni, az képes új életre kelteni a halottakat is, de ez az új élet már nem a földi élet meghosszabbítása, hanem élet a túlvilágon, élet Isten közelében, élet az örökkévalóságban. Földi életünk a halállal lezárul, de a feltámadás által átlépünk az örök életbe. Ezt nem a magunk erejéből tesszük, hanem Isten támaszt fel bennünket.

Napjainkban is élnek olyanok, akik nem hisznek a feltámadásban, nem hisznek az örök életben. Modern korunk szadduceusai ők, akik megelégszenek a földi élet néhány évtizednyi szűk keretével. Ezzel szemben a keresztény ember hiszi és meggyőződéssel vallja, hogy földi élete után Istennel élhet majd a tökéletes és örökké tartó boldogságban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jóságos Istenem, hálás szível köszönöm neked mindazt, amivel mindennap elhalmozol jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek téged? Szent kegyelmeddel elhatározom, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek téged mindenekfelett!

Amikor Jézus Jeruzsálemben tartózkodott, bement a templomba, és kiűzte onnan a kereskedőket. Ezt mondta nekik: „Írva van: Az én házam az imádság háza. Ti pedig rablóbarlanggá tettétek.” Ott tanított azután mindennap a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek. De nem tudták eldönteni, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta (tanítását).
Lk 19,45-48

Elmélkedés

A mai evangélium arról számol be, hogy Jeruzsálembe érkezvén Jézus kiűzi a kereskedőket a templomból. Olyan határozottsággal és magabiztossággal cselekszik, hogy senki sem próbálja őt megakadályozni ebben. E cselekedetével Jézus mintegy birtokba veszi a templomot, az ő Atyjának lakóhelyét, az imádság házát és visszaadja azt eredeti rendeltetésére. Ugyanennél a jelenetnél János evangélista kiemeli Jézus szavait: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” (Jn 2,16). Jézus felhatalmazva érzi magát arra, hogy rendet teremtsen a templomban, mert ez az ő Atyjának a háza, majd pedig itt kezd el tanítani, mert neki joga van ehhez. Cselekedetének köszönhetően újra az egyetlen Isten iránti tisztelet, a vele való találkozás és az imádság háza lesz a templom.

Templomaink szintén az Istennel való találkozás helyei, ahol az Oltáriszentségben jelenlévő Úr Jézus vár minket. Bármikor betérhetünk hozzá, hogy kifejezzük tiszteletünket. Bármikor betérhetünk, hogy az imádságban hozzá emeljük lelkünket. Ide jövünk, hogy a szentmisében hallgassuk az Úr tanítását és áldozatával együtt magunkat is felajánljuk Istennek és lelkileg egyesüljünk az Úrral a szentáldozásban. Ide jövünk, hogy kifejezzük azt, hogy az Egyház közösségéhez tartozunk és testvérként tekintünk a velünk együtt ünneplőkre. Mert a templom nem csak az Isten háza, hanem a mi otthonunk is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent tested az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos kenyér keresztény életünk forrása. Élj bennünk! Táplálj minket! Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!