SZENT PEREGRIN KILENCED
Imádkozásának módja:
1. Himnusz Szent Peregrinhez
2. Keresztvetés
3. P: Isten, aki az élet forrása, ragyogtassa arcát ránk, és adjon nekünk irgalmat!
E: Áldott legyen az Isten mindörökké!
Nem azzal töltötte a napját, hogy vak emberként koldult az út szélén és szidta az életet a vaksága miatt, hanem imádkozó életet élt.
Ezt onnan tudom, hogy a történetből látszik, hogy működött benne a Szentlélek két karizmája a megkülönböztetés és az ismeret. Lássuk csak, hogy mit látott ez a vak ember.
Nem azzal töltötte a napját, hogy vak emberként koldult az út szélén és szidta az életet a vaksága miatt, hanem imádkozó életet élt.
Ezt onnan tudom, hogy a történetből látszik, hogy működött benne a Szentlélek két karizmája a megkülönböztetés és az ismeret. Lássuk csak, hogy mit látott ez a vak ember.
Jézus szombatonként a zsinagógában tanított. Volt ott egy asszony, akit a betegség lelke már tizennyolc éve hatalmában tartott. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, magához hívta, és így szólt hozzá: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette az Istent. A zsinagóga elöljárója méltatlankodott azért, hogy Jézus szombaton gyógyított, és a sokasághoz fordult: „Hat napotok van a munkára. Akkor jöjjetek gyógyulást keresni, ne szombaton!” Jézus feléje fordult, és megfelelt neki: „Képmutatók! Van-e köztetek egy is, aki nem oldja el a jászoltól ökrét vagy szamarát szombati napon, hogy megitassa? Ábrahámnak ezt a lányát pedig a sátán tartotta megkötözve immár tizennyolc éve. Nem kellett-e őt feloldani kötelékétől akár szombaton is?” Ellenfelei e szavakra szégyenükben elpirultak. A nép pedig örvendezett, hogy Jézus ilyen csodát művelt.
Lk 13,10-17
Elmélkedés
A mai evangéliumi jelenet helyszíne egy zsinagóga, de a leírásból nem derül ki, hogy melyik városról van szó. Bár Jézus továbbra is szívesen tanítja a népet nyilvános helyeken, emellett betér a szombati istentiszteletre útja során abba a zsinagógába, ahol éppen tartózkodik. Itt látja meg azt az asszonyt, aki immár tizennyolc éve beteg. Ő a kezdeményező, nem várja meg, hogy az asszony megszólítsa és segítségét kérje, hanem kezét ráteszi és meggyógyítja. Az esetnek természetesen szemtanúja a zsinagóga elöljárója, akinek reakciója kiszámítható. Képmutató vaksága megakadályozza abban, hogy meglássa a lényeget: Isten országának csodálatos megnyilvánulása az, hogy a beteg gyógyulást nyer. Az elöljáró a törvény betűjének rabja, ezért hangoztatja a szombati nyugalomra vonatkozó szabályokat, de nem képes meglátni az isteni törvények hátterét. Ő csak annyit lát, hogy valaki gyógyít, és ezt elítéli. Mivel nincs bátorsága ahhoz, hogy a csodát tevő személlyel forduljon szembe, ezért mérgében az összes jelenlévőhöz intézi szavait.
Az elöljáró kirohanása, negatív reakciója mellett figyeljünk oda a meggyógyult asszony pozitív reakciójára is. Ő Istent kezdi el dicsőíteni, ami annak elismerése, hogy Jézus cselekedetében Isten jósága mutatkozik meg, illetve az ő hálájának kifejezése. Isten felénk áradó jóságát és szeretetét megtapasztalva, ne felejtsünk el hálát adni.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására!
Szent Ágoston
A megpróbáltatások időszaka
„Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz” (Jn14, 10-12)
Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.
Mk 10,46-52
Elmélkedés
Látom már az Istent
Bódás János: Megvakult ember vallomása című verséből való a következő részlet:
„Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,
magasság, mélység sötétbe borultak,
semmivé törpült a közel, s a távol,
csak azt látom már ebből a világból,
ami örök! Nem látok semmit itt lent,
de látom, látom, látom már az Istent,
s most már tudom, így a vakság sem átok,
mert hunyt szemmel szebben, s tisztábban látok.”
A vers érdekessége, hogy egyáltalán nem elkeseredett vagy csalódott a hangulata, pedig talán ezt várnánk egy olyan embertől, aki korábban látott, de elvesztette látását. A versben megfogalmazott gondolatok, nem a megváltoztathatatlanba való beletörődésből születtek, hanem új dolgok megsejtéséből, megérzéséből, az értékek átrendeződéséből, egy új élethelyzetből, egy olyan új világ meglátásából, amelyet talán éppen a látók nem láthatnak vagy látnak meg nehezebben.
A mai evangéliumban is egy vak emberről olvasunk, a jerikói vakról, Bartimeusról, akinek életét gyökeresen megváltoztatja a Jézussal való találkozás, hiszen az Úr meggyógyítja őt, megajándékozza a látással. Minek köszönheti a vak koldus, hogy meggyógyult? Annak, hogy felismerte élete nagy lehetőségét! Ha magába roskadva és sorsába, gyógyíthatatlan betegségébe beletörődve ül az út mellett, akkor vak maradt volna haláláig. Ha azokra hallgat, akik el akarták őt némítani, akkor nem történt volna csoda vele. Mondjuk ki őszintén: Jézus nem vette volna őt észre. Ha Bartimeus nem kezd el kiabálni vagy ha abbahagyja a kiáltozást, amikor erre kérik őt, akkor Jézus nem vette volna őt észre és továbbhaladt volna az úton. Ha a vak koldus nem hívja fel magára a figyelmet, akkor a tömeg miatt Jézus nem vette volna őt észre. Ha Bartimeus nem nevezte volna őt „Dávid fiának”, azaz nem fejezte volna ki hitét, hogy Jézust a Messiásnak tartja, akkor az Úr cselekvés nélkül továbbmegy az úton.
Nem régen olvastam, hogy egy kortárs festőművész, amikor elkészül egy képével, akkor halványan, fehér festékkel átfesti az egész alkotást. Ennek köszönhetően a képek eredeti színe nem látszik, hanem olyan érzése van a szemlélőnek, mintha egy fehér függöny eltakarná a festményt. Érdekes és jelképes ez a módszer, amely talán arra utal, hogy a földi élet után lehull szemünkről a lepel, a fátyol, s meglátunk olyan dolgokat, amelyeket most csupán hiszünk, de nem ismerünk.
Azért hozom fel ezt a példát, mert az evangéliumokban a vakok meggyógyítása a hitre jutást szemlélteti. Így van ez Bartimeussal is. Ennek fényében értjük meg Jézus kijelentését, amelyet a csoda után mondott az immár látó embernek: „Menj, a hited megmentett téged.” Ha nem látom meg Isten gondviselő szeretetének jeleit a világban, akkor vak vagyok. Ha nem hiszek abban, hogy Isten vezeti életemet, akkor homályban élek. Ha nem vallom meg bűnösségemet Isten előtt, akkor a bűn sötétségében élek. Egyedül Isten képes felnyitni szemeimet, hogy meglássam mindazt a jót, amit nekem ad nap mint nap.
A legfőbb jó, amit Isten adni akar, az örök élet, amikor őt színről színre láthatjuk. Ahhoz, hogy eljussunk Isten színről színre látására, valaminek el kell múlnia, meg kell semmisülnie. Halálunkkal eljutunk a teljes homályba, a sötétségbe, mintegy megvakulunk, elveszítjük látásunkat, hogy aztán Isten újra felnyissa szemünket, látóvá tegyen minket, feltámasszon egy új életre.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! A benned való hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre egész emberi életünket felépíthetjük. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. Ilyen bizonytalanok lehettek a vak Bartimeus első lépései is feléd. Hiszem, hogy egyedül te vagy képes kigyógyítani vakságomból. Hiszem, hogy csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik mindenféle bizonytalanság az életemben. Rád bízom, Uram, az életem! Vezess engem a hit útján, Isten titkainak útján!
„Sokan azt hiszik, hogy a pap a világiakkal szemben rendelkezik valamiféle privilégiummal vagy különleges kegyelemmel. Szomorú, de így gondolkodik a papság többsége. Én viszont azt mondom neked, hogy a papnak egy privilégiuma van: legyen szolgája mindenkinek egész élete során, akivel a nap 24 órájában találkozik.
Isten nem ad nekünk szabadnapokat és szabadságot. Ha nincs kedved, akkor is menj és szolgálj. Fájnak a lábaid, fáj a hátad: menj és szolgálj. Családi problémáid vannak, akkor is menj és szolgálj! Ezt követeli meg tőled az Úr és az Evangélium. Ha nincs benned ilyen hozzáállás – hogy egész életedet az emberek szolgálatában áldozd fel – akkor inkább válassz valami más elfoglaltságot, ne merd magadra venni Krisztus igáját.
…hogy az emlékezés által megbizonyosodhass: Isten szeretete átöleli múltadat, jelenedet és jövődet.
„Nem olvashatnál a világon szebb történetet, mint a saját életed történetét, ha nekiülnél és lejegyeznéd, milyen volt hozzád és mi mindent tett érted az Úr a kezdettől egészen mostanáig; milyen bizonyítékai és megnyilvánulásai voltak kegyelmének, hűségének és szeretetének mindazon körülmények között, amelyeken keresztülmentél” – írta John Flavel 1677-ben.
Abban az időben odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, mivel így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre. Ha mégsem, akkor kivághatod.”
Lk 13,1-9
Elmélkedés
Két tragikus esetre hivatkozva és a fügefáról mondott példabeszédével a megtérés fontosságára hívja fel Jézus a hallgatóság figyelmét. Az első eset jól tükrözi a korabeli Palesztína politikai helyzetét. A római megszállás ellen időről időre fellázadtak a zsidók, de ezeket a rómaiak katonai erővel általában hamar leverték. Lukács evangélista nem közli, hogy kik keresték fel és közölték Jézussal a vérengzés hírét, de vélhetően az ellenfelei lehettek, akik politikai állásfoglalást szerettek volna kicsikarni belőle az eset kapcsán. Láttunk már ilyet például az adófizetéssel kapcsolatban.
Válaszával Jézus eltávolodik a politikai témától és inkább vallási üzenetet igyekszik megfogalmazni. A korabeli közfelfogás szerint a betegségek, természeti csapások és szerencsétlenségek mögött az emberi bűn áll. Jézus felelete ezt a hagyományos szemléletet tükrözi, de egyúttal cáfolja is azt. Ne gondolja senki, hogy a Pilátus által megöletett emberek bárki másnál bűnösebbek voltak! Kijelentését egy másik példával is megerősíti, amely szintén akkoriban történhetett. Ne gondolja senki, hogy a ledőlt torony miatt életüket vesztő emberek bűnösebbek voltak másoknál és bűnük miatt jártak így!
Jézus itt mondja ki a lényeget: „ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” A párbeszédet a fügefa esete zárja, amely azt szemlélteti, hogy Isten időt ad a bűnbánatra, a megtérésre.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Te azt kérted egykor tanítványaidtól és azt kéred követőidtől most is, hogy tőled, a te példádból tanuljuk meg a szelídséget és az alázatot. Segíts minket, hogy követni tudjuk példádat! Te meghívsz minket a veled való szeretetközösségbe, az öröm asztalához. Boldogok vagyunk, hogy vendégeid lehetünk. Boldogok vagyunk, hogy leülhetünk ünnepi asztalodhoz. Boldogok vagyunk, hogy hívásodra szeretettel válaszolhatunk.
Egy a Facebook oldalunkon nemrég közzétett képünkhöz az egyik olvasónk ezt a hozzászólást fűzte:
„Más művészeti ágakkal ellentétben miért nem tudta befogadni a táncot a keresztény liturgia? Ott van a zene, az ének, az építészet, a festészet, az ötvösművészet, a textilművészet. A maguk módján mind-mind helyet kaptak a szertartásrendben, egyedül a tánc valahogy kimaradt.”
