Battaplébánia

Jézus összehívta a tizenkét apostolt. Erőt és hatalmat adott neki az ördögök felett és a betegségek gyógyítására. Aztán szétküldte őket, hogy hirdessék Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket. Meghagyta nekik: „Semmit se vigyetek az útra: se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt! Két ruhátok se legyen! Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott, amíg tovább nem utaztok! De ha nem fogadnak be, hagyjátok el a várost, és a port is rázzátok le lábatokról vádképpen ellenük!” Azok útra keltek, bejárták a falvakat. Hirdették mindenütt az evangéliumot, és meggyógyították a betegeket.
Lk 9,1-6

Elmélkedés

A tizenkét apostolról Lukács evangéliumában először kiválasztásukkor olvashatunk (vö. Lk 6,12-16). Ezt követően akkor találkozunk velük testületileg, amikor Jézus tanító útja során kíséretében vannak (vö. Lk 8,1), vele járják a városokat és falvakat, hogy hallgassák az evangéliumot, amelynek majd egyszer ők is hirdetői lesznek. Harmadszor akkor szerepelnek, amikor küldetést kapnak Mesterüktől, ezt olvassuk a mai napon. Most olyan küldetést kapnak, amelyet Jézus földi tevékenysége alatt kell teljesíteniük. Jézus nem csak megbízatást ad nekik, hanem hatalmat is annak teljesítéséhez. Tehát mind a küldetés, mind a teljesítéshez szükséges erő is Krisztustól származik. A küldöttek nem a maguk erejéből, hanem a Jézustól kapott erő és hatalom birtokában képesek az ördögök kiűzésére és a betegek gyógyítására. Szolgálatuk csak akkor hozhat eredményt, ha Jézus nevében hirdetik az örömhírt és az ő nevében gyógyítják meg a betegeket. Ez a tény a Mester, mint küldetést adó és a tanítványok, mint küldöttek szoros kapcsolatát, egységét jelzi.

Bár a mostani küldetés alkalmával nincs utalás arra, hogy Jézus mennybemenetelekor újabb küldetést kapnak az apostolok, mégis világos számunkra, hogy ez utóbbi fényében fogalmazódnak meg a küldöttekkel szembeni elvárások. A küldetéshez nincs szükség semmi másra, csak a Krisztustól kapott tanításra és hatalomra.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Atyánk, Fiadat, Jézust elküldted közénk, hogy örömhírt hozzon mindenkinek. Az ő számára senki sem idegen. Betegségeinkből, gyöngeségeinkből, bűneinkből ma is kiálthatunk hozzá: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Kérünk, erősítsd bennünk a hitet, hogy gyógyulást lelkünknek egyedül tőle nyerhetünk. Kérünk, ne engedd, hogy szívünk megkeményedjék. Add, hogy készek legyünk mindig őszinte köszönetet mondani Neki, aki nem taszít el magától soha senkit, s aki azért jött közénk, hogy mindannyiunknak élete legyen.

Jézus egyszer egy házban tanított, amikor odajöttek anyja és rokonai, de a tömeg miatt nem tudtak bejutni hozzá. Ekkor jelentették neki: „Anyád és rokonaid kint állnak, és látni akarnak.” Ő azonban így válaszolt: „Az én anyám és rokonaim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és tettekre is váltják!”
Lk 8,19-21

Elmélkedés

Az Isten szavának hatását, működését bemutató részt Jézus családjának érkezése zárja le, ezt olvashatjuk a mai evangéliumi részben. A rokonság fellépése alkalmat ad Jézusnak arra, hogy kijelentse: nem a vér szerinti rokonság, a származás vagy más földi kötelék alapozza meg a vele való kapcsolatot és a tanítványi életet, hanem Isten igéjének készséges hallgatása és az elfogadott igazság tettekre váltása. Ezért mondja a mi Urunk: „Az én anyám és rokonaim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és tettekre is váltják!” Ezt az általános érvényű kijelentést helytelen volna a családi kapcsolatok megtagadásaként vagy a rokonságtól való elzárkózásként értelmezni, hiszen nyilvánvalóan nem erre utal.

A mondás valójában meghívást jelent. Isten szava ugyanis új közösséget teremt, a Krisztushoz tartozók új közösségét. E közösségbe meghívást kapnak mindazok, akikhez eljut az örömhír, és ők azzal fejezik ki, hogy e közösséghez akarnak tartozni, hogy életükben megvalósítják, tettekre váltják azt.

Szívesen hallgatom-e az Úr tanítását? Örömöt jelent-e számomra az, hogy Krisztus szavát hallgathatom? Törekszem-e a megismert tanítás egyre jobb megértésére? Felismerem-e benne az örök életre, az üdvösségre vezető igazságot? Törekszem-e az evangélium szerinti életre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Egyedül Te vagy az Úr, a mi Istenünk! Add, hogy készségesek legyünk befogadni az életet. Add, hogy legyen bennünk erő, hogy fölemeljük fejünket, és föltekintsünk Jézusra, akit értünk szegeztek keresztre. Add, hogy ne vesszünk el a hétköznapok gondjaiban, hanem vegyük észre az odafönn-valókat. Add, hogy a világosságban járjunk, ne pedig bűneink sötétségében. Köszönjük, hogy Fiadban, Jézus Krisztusban az igazi Világosság jött közénk. Add, hogy fölismerjük Őt, Neki szolgáljunk, ne pedig bálványoknak. Add, hogy mindig úgy járhassuk életünk útját, hogy sose veszítsük szemünk elől: Egyedül Te vagy az Úr, a mi Istenünk.

Jézus egyszer így beszélt tanítványaihoz: Ha valaki lámpát gyújt, nem takarja le, vagy nem rejti az ágy alá. Inkább felteszi a tartójára, hogy aki belép a házba, világosságot találjon. Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; és nincs olyan titok, ami ki ne derülne, és nyilvánvalóvá ne lenne. Ügyeljetek hát, hogy milyen figyelemmel hallgattok! Akinek ugyanis van, az még kap hozzá; akinek pedig nincsen, az még azt is elveszíti, amiről azt vélte, hogy az övé.
Lk 8,16-18

Elmélkedés

A magvetőről szóló példázat, amelyet szombaton olvastunk, felvezette az Isten országáról szóló tanítást. Ezt egészíti ki újabb elemmel a mai részlet. A lámpa fényét senki nem akarja elrejteni, hiszen éppen azért szokás meggyújtani, hogy fényével bevilágítsa a házat. Nyilvánvaló, hogy Jézusnak az a szándéka, hogy az Isten országáról szóló tanítása elterjedjen mindenütt a világon és eljusson minden emberhez. Ez azonban most még csak viszonylag szűk körben valósul meg. Apostolainak és tanítványainak, és a későbbi korokban követőinek is éppen az lesz a küldetése, hogy az Úrtól kapott tanítás fényét továbbadják.

A krisztusi örömhír nem maradhat titokban. Erre utal a következő mondás: „Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; és nincs olyan titok, ami ki ne derülne.” Az örömhír természete megkívánja, hogy aki megismerte, továbbadja azt. Most a tanítványok Krisztustól hallják az üdvösségre vezető tanítást, az Úr mennybemenetele, e világból való távozása után pedig nekik kell azt továbbadniuk, hirdetniük. A következő nemzedékeknek szintén az lesz a feladata, hogy azt átadják utódaiknak.

A részletet Jézus kissé titokzatos mondása zárja le: „Akinek ugyanis van, az még kap hozzá; akinek pedig nincsen, az még azt is elveszíti, amiről azt vélte, hogy az övé.” A kijelentés azt jelentheti, hogy akik befogadják az örömhírt, egyre gazdagabbak lesznek lelkiekben, akik viszont nem szívlelik meg azt, idővel ráébrednek, hogy a tanítás csírája elszárad lelkükben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Kereszthalálod mutatja, hogy mit jelent az élet teljes odaadása, az élet szeretetből való feláldozása. A szeretet mértéke csak a teljesség lehet. Ami ennél kevesebb, az önzés. Ha kevesebbet akarunk adni Istennek, akkor önzőek vagyunk és nem ismerjük a mindent odaadó szeretetet. Amikor a szeretetet gyakoroljuk az sosem önmagunk vagy emberségünk feladása, hanem éppen emberségünk legmélyebb megélése, kifejezése. Segíts, hogy értelmünkkel Isten megismerésére törekedjünk, szívünk minden érzését felé irányítsuk és lelkünk minden idegszálával rá figyeljünk. Add, hogy a szeretet valóban belülről, szívünk és lelkünk mélyéről fakadjon!