Battaplébánia

Poroszországi Domonkos († 1460.) Trierben mint karthauzi novícius írásba foglalta Jézus életének eseményeit, u.n. „titkait”, ami valójában Jézus életén való szemlélődés. E titkok előtt mindig elmondtak egy Üdvözlégyet, így összekötve a szemlélődést az …

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket? De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse. Ezután másik faluba mentek.
Lk 9,51-56

Elmélkedés

Galileát elhagyva, Jeruzsálem felé tartva Jézusnak és tanítványainak a Szamaria nevű országrészen kellett áthaladniuk. E területen elutasítással találkozik, ez azonban nem kifejezetten Jézus személyének szól. A zsidók és a szamaritánusok között évszázadok óta ellenséges volt a kapcsolat. Ez arra vezethető vissza, hogy az északi királyság megszűnése után az asszírok idegeneket telepítettek a területre, akikkel házasságok révén idővel keveredtek a zsidók. Így alakult ki a szamaritánusok népcsoportja, akik vallásilag is kissé eltávolodtak a hivatalos kultusztól. A Biblián kívüli más korabeli történeti művek is beszámolnak arról, hogy Jézus korában a Galileából Jeruzsálembe tartó zarándokokat megtámadták a szamaritánusok, útjukban akadályozták őket. Erre utal Lukács evangélista is, aki így magyarázza a történteket: a szamaritánusok azért „nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott.”

A barátságtalan fogadtatás és az elutasító viselkedés heves indulatot vált ki Jakab és János apostolokból, akik legszívesebben Isten pusztító erejét hívnák le az égből a szamaritánusokra. Megnyilvánulásukban jelen van a hirtelen harag és a zsidók évszázados ellenszenve is a szamaritánusok felé. Jézus jónak látja, ha indulatukat azonnal fékezi, emlékeztetve őket arra, hogy Isten egyetlen ember vesztét sem akarja, ezért hiábavaló volna ehhez az ő segítségét kérni. Az ellenséges lelkületű emberekkel nem kell nyílt harcba bocsátkozni, a legtöbbször elég elkerülni őket.

Imádság

Irgalmas Istenünk! Igaz bűnbánattal és irántad való szeretettel valljuk meg bűneinket és kérjük tőled a bűneink bocsánatát. Te jó, igazságos és irgalmas vagy, és minden gonoszságunktól, vétkünktől megtisztítasz minket. Nagylelkűséged és hűséged leginkább abban nyilvánul meg, hogy lehetőséget adsz nekünk a felemelkedésre, a bűntől való megszabadulásra, a lelki megtisztulásra és újjászületésre. Valljuk, hogy szereteted erősebb bűneinknél. Segíts minket, hogy elforduljunk bűneiktől és elinduljunk az engedelmesség útján!

Egyszer az a kérdés merült fel a tanítványok között, hogy ki a legnagyobb közülük. Mivel Jézus ismerte szívük gondolatait, odahívott egy gyermeket, maga mellé állította, és így szólt tanítványaihoz: Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb. Ekkor János vette át a szót: Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött ki a te nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk együtt. Jézus így válaszolt: Ne tiltsátok meg, mert aki nincs ellenetek, az veletek van.
Lk 9,46-50

Elmélkedés

A mai evangéliumi részletet az előzi meg Lukács írásában, hogy Jézus másodszor beszél tanítványainak a Jeruzsálemben rá váró szenvedésekről, ők azonban nem értették szavait, és ahhoz sem volt bátorságuk, hogy kérdezzenek erről (vö. Lk 9,43-45). Láthatjuk, hogy Jézus személyéhez kötődően a szenvedések és a halál említése rendkívül kellemetlen téma a tanítványok számára, egyáltalán nem érzékenyek arra, hogy Mesterükre milyen szenvedések várnak. Ők azzal vannak elfoglalva, hogy „ki a legnagyobb közülük.” Egymás közti versengésükre az Úr jelképes cselekedettel reagál, odahív egy gyermeket. Érdemes összevetnünk, hogy Márk leírásában Jézus a tanítványok közé állítja a gyermeket és kijelenti: „Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be” (Mk 9,36). Lukácsnál ugyanez a kijelentés hangzik el, de itt Jézus nem a tanítványok közé, hanem maga mellé állította a gyermeket, mintegy kitüntette őt ezzel. Jelképes cselekedete után kimondja a választ a tanítványok kérdésére: „aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb.”

Jézus kijelentése egyrészt a tanítványoknak szól, másrészt minden keresztény közösségnek. Az Egyházban ugyanis nincs helye a versengésnek, hanem mindenki alázattal végezze feladatát, nem félve semmilyen szolgálattól. A hatalomvágy vagy a dicsőség keresése csak hátráltatja a közösséget, de a szolgáló lelkület példaértékű.

Imádság

Hálát adunk, Urunk végtelen jóságodért: elkészítetted nekünk országodat, megadod kegyes irgalmadat, megbocsátod bűneinket. Kérünk, segíts, hogy e világ útjain járva észrevegyük az éhezők, a szomjazók, a ruhátlanok, valamint a betegek és a rabok szenvedésében a te szenvedésedet, hogy minden rászoruló testvérünknek szolgálatára lehessünk, és örömmel fogadjuk őket közénk. Tested és véred által add, hogy felismerjünk minden emberben, és emberi kicsinységünk ellenére is viszonozhassuk nagy szereteted. Így jöjjön el, Urunk a te országod, s legyen meg a te akaratod.

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben: János (apostol) így szólt Jézushoz: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket.” Jézus ezt válaszolta: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van. Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben, – azért, mert Krisztuséi vagytok, – bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül. De aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe dobnák. Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülnöd. Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.”
Mk 9,38-43. 45. 47-48

Elmélkedés

Isten szól hozzánk

Szeptember utolsó vasárnapján Egyházunk a Szentírás vasárnapját tartja. Olyan ünnep ez, amikor különösen is odafigyelünk Isten kinyilatkoztatására, Isten írott üzenetére, a Szentírásra, amely utat mutat nekünk az istengyermeki életre és az üdvösség felé.

A Szentírással kapcsolatban lényeges fogalom a sugalmazás, amelyen azt értjük, hogy a Szentírás könyveit a szerzők nem maguktól írták, hanem az Isten által közölt üzenetet, az általa sugalmazott szavakat jegyezték le. A bibliai szövegek szerzője tehát maga Isten, aki emberek közreműködését vette igénybe, hogy mondanivalója, üzenete írott formában rögzüljön. Ennek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a szentírási szövegekhez közeledjünk és azokat helyesen értelmezzük. Nem tekinthetjük ugyanis csupán emberi munka eredményének, hanem Istentől származó szavakként kell olvasnunk azokat. Éppen a sugalmazás, az isteni szerzőség és eredet biztosítja a Szentírás értékét, benne valóban az üdvösségre vezető igazságot találjuk meg. Valahányszor a Szentírás olvasásába kezdünk, tudatosítsuk magunkban a sugalmazás, az isteni szerzőség tényét, mert különben legfeljebb egy történész kíváncsiságával fogjuk olvasni e régi szövegeket és aligha vesszük észre, hogy általuk maga Isten szól hozzánk.

Az Egyház életében különleges helye és szerepe van Isten szavának. Isten szava hirdetésének, hallgatásának és ünneplésének sajátos helye a liturgia, azaz a szentmise és a többi szertartás. Minden liturgikus cselekmény jó alkalom arra, hogy az Egyház teljesítse küldetését, az isteni üzenet hirdetését, a hívek pedig befogadják ezt az üzenetet. Szent Jeromos, a Szentírás kiváló ismerője és fordítója, akinek emléknapjához kapcsolódik ez a mai ünnep, feltette a kérdést: „Hogyan lehetne élni az írások ismerete nélkül, mikor általuk ismerjük meg magát Krisztust, aki a hívők élete?” Válaszként elmondhatjuk, hogy sem az ő korában, sem napjainkban nem képzelhető el a keresztény élet a Szentírás olvasása nélkül, hiszen benne, különösen is az evangéliumokban Krisztust ismerhetjük meg.

A Szentírás olvasásának fontos szerepe van minden pap életében és szolgálatában, aki azt hirdeti, amit maga is olvas és megért Isten szavából. Ezt hirdeti a szentmisék alkalmával, a hitoktatás során, a felnőtteknek szóló katekézisek alkalmával. A hívek életére szintén jellemző a Szentírás olvasásának igyekezete, hiszen ebből merítenek erőt.

Mind az egyházi szolgálattevőkre, azaz az igehirdetőkre, mind pedig a hívekre vonatkozik az a megállapítás, hogy a Szentírást imádságos lélekkel és nyitott szívvel érdemes olvasni. Csak akkor válhatunk az Úr tanítványaivá, ha nap mint nap olvassuk az igazság tanítását és életünket ehhez igazítjuk. Amikor elmerülünk Isten szavának olvasásában, akkor Isten bevon minket életébe, párbeszédre lép velünk, közli velünk mondanivalóját és válaszol kérdéseinkre, miközben mi is elé tárhatjuk gondolatainkat és érzéseinket.

A mai ünnep, a Szentírás vasárnapja ösztönözzön minket arra, hogy újra központi helyre állítsuk életünkben Isten szavát! Legyünk Isten szavának hűséges hallgatói, hogy annak hiteles hirdetői is lehessünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Nap mint nap szomjazom igazságodra, készséges szívvel hallgatlak téged, aki utat mutatsz számomra a Szentírás szavai által. Tanulékony lélekkel figyelek rád és kifejezem készségemet, hogy tanításod szerint akarok élni. Alakítsd át életemet a te éltető és üdvösségre vezető igazságoddal!