Battaplébánia

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés

Harmincnyolc esztendő nagyon hosszú idő. Ennyi ideig várni a csodára, valóban kitartást kíván. Ilyen hosszú időn keresztül szenvedni valamilyen bajban, sok türelmet kíván. Ennyi idő már bőven elég ahhoz, hogy az ember feladja, beletörődjön abba, hogy helyzete megváltoztathatatlan, egészségi állapota nem fog jobbra fordulni. De az evangéliumban szereplő béna ember nem adja fel a reményt még akkor sem, ha immár harmincnyolc esztendeje szenved.

A jelenet helyszíne a Beteszda-fürdő, amelynek a lakosság gyógyító erőt tulajdonított. A régészeti ásatások szerint ez a jeruzsálemi fürdő elsősorban esővizet gyűjtött össze, de egy föld alatti forrás is táplálhatta, amelyből gyógyhatású víz fakadt. Ebből érthető, hogy miért mozdulhatott meg időnként a víz, ez lehet a dolgok természetes magyarázata. A néphit viszont természetfeletti erőket sejtett a víz megmozdulásában, felbugyogásában, azt tartották, hogy Isten angyala hozza azt mozgásba, és aki ilyenkor elsőként merül alá a vízbe, az meggyógyul betegségéből.

A csoda ebben az esetben Jézus szavának köszönhető. Nem érinti meg a beteget, nem használ semmit, csak egyszerűen felszólítja, hogy keljen fel és járjon, aminek hatására a mozgásképtelen ember azonnal járni képes.
Isten számára nincs reménytelen helyzet, ő bármikor képes megmutatni jóságának és szeretetének jeleit.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, világosságunk! Te nem azért jöttél, hogy elítéld ezt a világot, hanem hogy föltámadásod által minden embernek elhozd az üdvösséget és a kiengesztelődés örömhírét. Amikor bensőnkben felizzik a megbocsátó szeretet, szívünk minden megpróbáltatás ellenére új életre kel. Gyógyítsd, Urunk, a mi lelkünket!

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
Jn 4,43-54

Elmélkedés

Az evangéliumok Jézus működésének kezdetétől fogva bemutatják azokat, akik kételkedve figyelik tevékenységét. A vallási élet irányítói, a farizeusok és az írástudók az első pillanattól kezdve gyanakvással hallgatják tanítását, amely valóban újszerűen tárja fel Isten országának titkát. Még nagyobb figyelemmel és gyanakvással hallgatják azokat a tanításait, amelyek a törvények helyes értelmezésével és megtartásával kapcsolatosak. Nehezményezik például azt, hogy szombaton is gyógyít, azaz munkát végez és ezzel megszegi a nyugalomra vonatkozó előírásokat. Rosszindulatuk jele az a vád is, miszerint a gonosz lelkek fejedelmének segítségével képes kiűzni a megszállottakból az ördögöket. Később pedig kérdéseket tesznek fel neki az adófizetéssel, a házassággal vagy a parancsokkal kapcsolatban. Ezekben a helyzetekben bölcs feleleteivel Jézus tanúságot tesz arról, hogy jól ismeri a mózesi törvényt, de azok szószerinti értelmezése helyett azt ajánlja, hogy az eredeti isteni szándékot kell feltárni és figyelembe venni.

A farizeusok és írástudók kötekedő megnyilvánulásaival szemben a nép lelkesen hallgatja őt, szavaiban, tanításában felismerik Isten igazságát, azt az igazságot, amely felszabadító örömhír mindenki számára: Isten irgalmas és irgalmát mindenki megtapasztalhatja.

A kérdés az, hogy ki hisz Jézusban? A királyi tisztviselő kérése azért teljesül, mert „hitt az úr szavában.” Én hiszek-e Jézus szavában? Hiszem-e, hogy egyedül az ő tanítása vezet az üdvösségre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.