Battaplébánia

Abban az időben: Jézus elment Naim városába. Vele mentek tanítványai és nyomukban nagy népsokaság. Amikor a város kapujához közeledett, halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Az édesanyát sokan kísérték a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett a koporsóhoz, és megérintette azt. Erre a halottvivők megálltak. Ő pedig így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” A halott felült, és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt anyjának.
Lk 7,11-17

Elmélkedés

Szent Lukács evangéliumában három alkalommal találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy „megesett rajta a szíve.” A kifejezéssel a tékozló fiú példabeszédében akkor találkozunk, amikor a fiú hazatér, atyja már messziről meglátta, „megesett rajta a szíve” és eléje sietett. Ebben az esetben a fiú atyja az irgalmas mennyei Atyát jelképezi, akinek megesik a szíve a bűnös és bűnbánó emberek láttán.

Ugyanez a kifejezés szerepel az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben is. Miután két ember is segítségnyújtás nélkül kerülte el a bajbajutott és halálra vert embert, egy szamaritánus jött arra, aki meglátta őt és „megesett rajta a szíve.” E példázatban szintén egy irgalmas szívű személlyel kapcsolatban szerepel a kifejezés, de itt egy ember tekint irgalmas szívvel felebarátjára, míg a tékozló fiú történetében maga Isten tekint irgalmas szívvel az emberre.

A harmadik alkalom pedig az, amiről a mai evangéliumban olvasunk. Naim városához érve Jézus találkozik egy temetési menettel, egy özvegyasszony egyetlen fiát kísérik a temetőbe. Amikor Jézus meglátja az özvegyet, „megesett rajta a szíve.” Ez tehát nem egy szemléletes példabeszéd, hanem olyan eset, amely Jézus személyével történt, tehát az ő érzését fejezi ki. Jézus szíve megesett az özvegyen, s ez több mint egyszerű sajnálat vagy együttérzés, ez igazi irgalmasság. Ez az irgalmasság indítja Jézust arra, hogy feltámassza az ifjút és visszaadja őt anyjának.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem mindig, különösen utolsó órámon! Engedd, hogy téged, akit most a kenyér fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!

Amikor Jézus a néphez intézett beszédét befejezte, Kafarnaumba ment. Ott betegen feküdt egy századosnak a szolgája, akit ura nagyon kedvelt. A szolga már a halálán volt. A százados, aki hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. Amikor ezek odaértek Jézushoz, kérlelték őt: „Megérdemli, hogy megtedd ezt neki, mert szereti népünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk.”
Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze voltak a háztól, a százados eléje küldte barátait ezzel az üzenettel: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Éppen ezért nem tartottam magamat méltónak arra sem, hogy hozzád menjek. Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. Bár magam is alárendelt ember vagyok, alattam is szolgálnak katonák. S ha azt mondom az egyiknek: „Menj!” – akkor elmegy, ha a másiknak meg azt mondom: „Jöjj ide!” – akkor odajön, vagy ha a szolgámnak szólok: „Tedd meg ezt!” – akkor megteszi.”
Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott. Megfordult, és így szólt az őt követő tömegnek: „Mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben.” Amikor a küldöttek hazaértek, a beteg szolgát egészségesnek találták.
Lk 7,1-10

Elmélkedés

Jézus általában nem dicsérni szokta az emberek hitét, hanem megjutalmazni. A csodák ilyen jutalomnak számítanak. Az emberek hittel kérik a maguk vagy családtagjuk számára a gyógyulást, s hitüket az Úr azzal jutalmazza meg, hogy megszünteti betegségüket, fogyatékosságukat. A kafarnaumi százados esetében azonban nem csak teljesíti a kérést, hanem szavakkal is megdicséri a katonatisztet: „Mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben.”

Mi, akik a hit útján járunk, sokat tanulhatunk az esetből. Miben hitt a százados és hogyan fejezte ki hitét? Először arra gondolunk, hogy a százados hitt abban, hogy Jézus képes meggyógyítani a szolgáját. Bizonyára hallott arról, hogy más helyeken milyen csodákat tett és azt reméli, hogy szolgáját is képes meggyógyítani. Hitét azzal mutatja ki, hogy az Úr segítségét kéri. Házába hívja őt, mert hiszi, hogy megtörténhet a gyógyulás. Nem igazán érthető, hogy ha korábban a házába hívta beteg szolgájához Jézust, akkor később miért tartja méltatlannak magát arra, hogy az Úr a házába lépjen, mindenesetre ez alapján mondhatjuk, hogy a százados hitt abban, hogy Jézus akár távolról, csupán szavának erejével vagy akaratával is képes meggyógyítani a szolgáját. De még ennél is tovább mehetünk. A százados azt mondja, hogy ő maga is „hatalom alatt álló ember.” Ezzel arra utal, hogy megsejti azt, hogy Jézus is kapta valakitől a hatalmát. Ez alapján mondhatjuk, hogy a százados hitt abban, hogy a mindenható Istentől kapta hatalmát, azaz elismeri, hogy Jézus az Isten küldötte.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Te egyetlen Fiaddal és a Szentlélekkel a béke, az irgalom, a szeretet, a megbocsátás és a jóság Istene vagy. A te békéd, a te nyugalmad, a te szereteted és kegyelmed, istenséged irgalma legyen velünk és közöttünk életünk minden napján!

Abban az időben: A vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.
Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat. Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre. Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat. Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.
Aztán így szólt: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-32

Elmélkedés

Ugyanazon az úton

Egy kirándulás alkalmával letértünk az útról. Már az első pillanatban rossznak tűnt az ötlet, de úgy gondoltuk, talán így rövidíteni lehet. Kalandra vágyó emberek szoktak kipróbálni ismeretlen utakat, de a többség inkább a biztonságra törekszik. A térkép mindig helyesnek bizonyul, míg az emberi elképzelések, hirtelen jött gondolatok tévesnek. Így történt, hogy mi is letértünk a helyes útról, pedig tudtuk, hogy jobb volna az eredeti tervhez ragaszkodni. Egy idő után kénytelenek voltunk belátni, hogy ez az út nem vezet sehová, rossz döntést hoztunk, vissza kell térnünk ahhoz a ponthoz, ahol még a jó úton voltunk, és onnan kell folytatnunk utunkat. Ehhez csak egyetlen lehetőség van, visszafelé kell haladni a rossz úton. Ilyen helyzetekben már kár okoskodni és még újabb lehetőséget keresni. Ugyanazon az úton kell visszafelé haladnunk, amelyen jöttünk.

A tékozló fiú jól ismerte ezt az igazságot. Ő ugyan nem kirándult, nem a természet szépségét kereste, de szintén a saját feje után akart menni, a maga álmait kergette. Aztán egyszer csak rájött, hogy eltévedt, rossz helyen van, vissza kell fordulnia. Döntését követően elindult visszafelé az atyai házba, mégpedig ugyanazon az úton haladt, amelyen elhagyta otthonát. Ostobaság lett volna részéről, ha újabb kerülőket tesz, tévutakon jár. Esete azt tanítja nekünk, hogy azon az úton kell visszatérnünk Istenhez, amelyen elhagytuk őt.

A mai evangéliumban három példabeszédet olvasunk, amelyek témája azonos. Az első példázat az elveszett bárányról és azt kereső, megtaláló és a nyájhoz visszavezető pásztorról szól. Amikor a pásztor megtalálja az elveszettet, akkor azon az úton indul vele vissza, amelyen jött. Nem vezeti el még veszélyesebb helyekre, nem fárasztja még jobban, nem akarja kioktatni, hogy lám, itt a szakadéknál aztán életedbe került volna a csatangolás, hanem egyenesen visszavezeti. A pásztor nem ostoba, tudja, hogy milyen úton juthatnak vissza a nyájhoz. A második hasonlat az elveszett pénzről szól. A háziasszony tudja, hogy ő veszítette el a pénzt és annak meg kell lennie valahol, mégpedig a saját házában. Nem feltételezi, hogy ellopta valaki, nem másokat akar felelőssé tenni saját hibájáért, hanem tudja, hogy mit kell tennie. Amit ő veszített el, azt neki kell megkeresnie. A harmadik példa pedig a tékozló fiúról szól, aki egy jobb élet vágyával a szívében elhagyja a biztonságot nyújtó családi otthont, de egy idő múlva, saját tévedését beismerve visszatér az atyai házba. Jézus nem arról beszélt, hogy egy másik otthont keresett magának és valahol talált volna olyan otthonra, ahol ugyanolyan szeretetet kapott volna, mint abban a házban, ahonnan származott. A tékozló fiú a saját otthonába tér vissza, a saját apjához, azokhoz, akikhez tartozott, s akiknek a szeretetét, még a bűnös évek során sem felejtette el.

Mindhárom példabeszéd Isten irgalmáról tanít, aki megbocsát, keresi a tőle eltávolodottakat és visszafogadja a bűneiket megbánókat szeretetébe. Isten gyermekei vagyunk, akik néha nagyszerűnek tűnő ötlettel elhagyjuk Istent és azt képzeljük, hogy a boldogságot nélküle is megtaláljuk. Istenhez ugyanazon az úton kell visszatérnünk, amelyen elhagytuk őt. S bár ugyanazon az úton haladunk, egészen másnak tűnik ez az út a másik irányból és egészen más érzés van a szívünkben, mint amikor távoztunk. A visszaúton csak alázattal és bűnbánattal érdemes mennünk, követve az irgalmasság virágait, amelyek mutatják az irányt a megbocsátó Isten felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél, a te szereteted erősebb a mi emberi vétkeinknél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket abban a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és békében embertársainkkal. A te irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre, hogy méltók legyünk arra, hogy visszafogadj minket szeretetedbe és gyermekeidnek nevezz minket!

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Nincs jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincs rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hiszen a szív bőségéből szól a száj! Miért mondjátok nekem: „Uram, Uram!” – ha nem teszitek, amit mondok?
Megmondom nektek, kihez hasonlít az, aki hozzám jön, hallgatja tanításomat, és tettekre is váltja: hasonlít ahhoz a házépítő emberhez, aki mélyre ásott, és az alapot sziklára rakta. Jött az árvíz, rázúdult a házra, de nem tudta azt összedönteni, mert jó alapra épült. Aki viszont hallgatja tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít ahhoz az emberhez, aki házát alap nélkül építette a puszta földre. Amikor rázúdult az árvíz, háza azonnal összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle.
Lk 6,43-49

Elmélkedés

Jézus beszédeit olvasva az evangéliumokban megállapíthatjuk, hogy az Úr kiváló tanító. Mondanivalóját szemléletes példák segítségével közvetíti, de amúgy is egyszerűen, érthetően beszél. Főként az egyszerű emberek gyűlnek össze körülötte nagy számban, mert Isten üzenetét meggyőzően tudja közvetíteni. Tévedés volna azonban ez alapján azt állítani, hogy ő csak egy tanító. Ha megnézzük, hogy milyen viszonyban van az emberekkel, akkor azt látjuk, hogy ő szól hozzájuk, tanítja őket, a nép pedig hallgatja szavait. Ebből az „iskolás” kapcsolatból azonban ő maga is ki akar lépni, mert a hallgatásnál többet vár tőlük. Azt szeretné, ha tanítását az emberek tettekre váltanák. Ki szeretne lépni a szavak világából, pontosabban azt akarja, hogy a hallgatóság lépjen ki a passzív figyelésből, az elméleti tudnivaló szűkös keretéből és váltsa tettekre, valósítsa meg mindazt, amit tanít.

A sziklára és a puszta földre épített házról szóló példában egyértelművé teszi, hogy azokat tekinti bölcsnek, akik tanítása szerint élnek, és balgák azok, akik megelégszenek a hallgatással. Miként a fákat gyümölcsükről lehet megismerni, ugyanúgy a keresztény ember is arról ismerhető fel, hogy a krisztusi tanítás a jócselekedetek gyümölcsét termi benne. A végső ítéleten nem hitigazságokat kell majd sorolnunk, hanem a cselekedeteinket fogja nézni Isten.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó Jézus, te mindenkinek egyforma nagylelkűséggel felajánlod szavadat és tanításodat. Ahogy a magvető nem tesz különbséget a földre vonatkozóan, hanem egyszerűen mindenütt vet, éppúgy te is egyformán intézed tanításod a gazdaghoz, a szegényhez, a bölcshöz, a tudatlanhoz, a buzgóhoz, a lustához, a bátorhoz és a gonoszhoz. Megkülönböztetés nélkül beszélsz mindenkihez. Add, Uram, hogy tanításodat figyelemmel hallgassam és állandóan eszemben tartsam, s erővel és bátran megvalósítsam!

Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.”
Lk 6,39-42

Elmélkedés

Jézus szemléletes hasonlatot mond azzal kapcsolatban, hogy az ember könnyen észreveszi mások legkisebb hibáját is, miközben észre sem vesszük, hogy nekünk sokkal nagyobb bűneink vannak. Előszeretettel beszélünk mások bűneiről, de nem szeretnénk, ha a mi vétkeink napvilágra kerülnének. Mi tehát a helyes magatartás, ha a bűnnel, a másik emberben vagy önmagunkban felfedezett bűnnel találkozunk?

Először is azt szögezzük le, hogy ne keressük másokban a hibát, mert nincs jogunk ahhoz, hogy mások lelkivilágában keresgéljünk. A második szabály a következő: ha felebarátunk bűne tudomásunkra jut, ne ítélkezzünk felette, mert egyedül Istennek van joga ahhoz, hogy megítélje az emberi cselekedeteket. Ne feledjük, hogy soha nem ismerhetjük teljesen a másik ember élethelyzetét, körülményeit, ezért hiányos ismereteink miatt csak téves lehet az ítélkezésünk eredménye. Harmadik irányelvként hozzátehetjük ehhez: nem feltétlenül a mi feladatunk a másik embert figyelmeztetni bűnére, mert nem biztos, hogy kellő tapintattal tudjuk ezt megtenni. Hagyjunk időt a bűnös ember számára, hogy önmaga belássa bűnét és jobb útra térjen.

Ha viszont önmagunkban fedezzük fel a bűnt, legyünk nyugodtan szigorúak. És ne késlekedjünk, hanem mielőbb szakítsunk bűnös múltunkkal. A javulást, a megtérést önmagunkon kezdjük!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! „Mit mondotok, ki vagyok?” – fordultál egykor apostolaidhoz, s ma tőlem kérdezed ugyanezt. Tanítványaidhoz hasonlóan szívesen hallgatnék, mert a személyes kérdésre nehéz személyes és igaz választ adnom. De nem hallgathatok, mert türelmesen várod válaszom, hitvallásom. Bátortalanul mondom ki: Uram, te vagy az életem! Vagy inkább kérlek: Uram, te légy az életem! Élj bennem, és segíts, hogy a földi létet követően az örök életben is veled legyek! Segíts, hogy az evangéliumhoz méltóan éljek!