Battaplébánia

Jézus egy alkalommal hajóba szállt, és tanítványai követték őt. Egyszerre csak heves vihar tört ki a tavon, úgyhogy a hullámok elborították a hajót, Jézus pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, és fölkeltették: „Uram, ments meg minket! Elveszünk!” Jézus így szólt hozzájuk: „Mit féltek, kicsinyhitűek?” Aztán fölkelt, és parancsolt a szélnek meg a tengernek. Erre nagy csendesség lett. Az emberek csodálkozva kérdezték: „Kicsoda ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mt 8,23-27

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet helyszíne a Galileai-tó (Galileai-tenger), amelynek közelében hangzott el egykor Jézus hegyi beszéde. Az Úrnak az a szándéka, hogy átkeljen tanítványaival a túlsó partra, de átkelésüket a hirtelen támadt vihar megnehezíti. A tanítványok halálfélelme érthető. Jézus ekkor lecsendesíti a viharos tengert, cselekedete megnyugtatja tanítványait is.

A jelenet egyrészt egy valóságos esemény leírása, másrészt olyan példázat, amely a közösség jövőbeli sorsát mutatja be. A mi számunkra a második szempont hordoz tanulságokat. A krisztusi közösség a történelem folyamán nem mentes a különféle veszélyektől, támadásoktól. Ezt látván, illetve ezeket megtapasztalván a közösség egyes tagjaiban esetleg megrendülhet a hit. E nehéz helyzetekben ajkunkról elhangzik a kérés: „Uram, ments meg minket!” Így kérték Mesterüket egykor a tanítványok és így fohászkodunk mi is az Úr segítségéért. Talán azt is gondoljuk, hogy Isten nem figyel gondjainkra, nem látja a minket érő fenyegetéseket és veszélyeket, mert „alszik,” késlekedik. Lehet, de akkor is velünk van, egy bárkában utazik velünk. Bármikor hozzá siethetünk és kérhetjük: „Uram, ments meg minket!” Kérjük bátran és bizalommal tőle, hogy hárítsa el a veszélyeket és nyugtassa meg szívünket!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te felbecsülhetetlen ajándékot helyeztél életünkbe. Mindenkinek fölajánlod a lehetőséget, hogy jelenléted fényének tükre lehessen. A Szentlélek által szereteted szándékát nem kőtáblákra, hanem szívünk mélységeibe vésed. Lelkünket betöltő békességed által képessé teszel minket arra, hogy szebbé tegyük mindazok életét, akiket reánk bíztál.

Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Mt 22,34-40

Elmélkedés

Az ószövetségi időkben több, mint 600 parancs szabályozta a zsidó emberek vallási és társadalmi életét. A törvények ezen sokasága és bonyolultsága teret engedett annak, hogy a különféle tanító iskolák vezetői és képviselői egymással vitatkozzanak a parancsok értelmezéséről, felosztásáról vagy sorrendjéről. A fontossági sorrend felállításának hátterében az az igény húzódott meg, hogy a gyakorlatban könnyebben lehessen mérlegelni, melyik törvényt kell előnyben részesíteni, ha esetleg ellentmondással találkozik valaki. Szinte mindennapos téma lehetett tehát az, hogy ki lehet-e mondani bármelyik törvényről is, hogy az a legfontosabb.

Egy ilyen vitába akarja bevonni Jézust egy farizeus, miként erről a mai evangélium szól. Máté evangélista „alattomos szándékot” lát a kérdezés mögött, a farizeus próbára akarja tenni Jézust, vajon mennyire ismeri jól a mózesi törvényeket. Aki ugyanis tanítja az embereket, annak jól kell ismerni a törvényeket és parancsokat. A kérdésre Jézus semmi újat nem mond, csupán idézi a Második Törvénykönyvből az Isten iránti szeretet parancsát (vö. MTörv 6,4-5) és mellé állítja a felebaráti szeretetről szóló parancsot a Leviták könyvéből (vö. Lev 19,18).

A szeretetnél nincs fontosabb az ember számára. Szeressük Istent és embertársainkat!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult, és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek.
Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.”
Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.”
Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.”
Lk 9,51-62

Elmélkedés

Rálépni a krisztusi útra

Fiatalok együtt tervezik a hétvégi kirándulásukat. Egyikük részletes turistatérképet szerzett, ezt terítik ki az asztalra, s mindannyian fölé hajolnak. Megkeresik a kijelölt ösvényeket, utakat, nézegetik, hogy hol kell erdőn áthaladniuk, dombokra, kisebb hegyekre felkapaszkodniuk. Tudják, hogy honnan szeretnének elindulni és hová akarnak megérkezni, de az is fontos számukra, hogy az út során az érdemes látnivalókat is megtekintsék, s ne kerüljék el például a magaslati kilátókat. S amikor a térkép hosszas szemlélése után már ismertté vált számukra a vidék, akkor bejelölik, hogy pontosan merre fognak haladni. A kirándulás azonban meghiúsul, egy későbbi időpontra halasztódik a hétvégi erős esőzés miatt. Egy utat képzeletben, gondolatban végigjárni még nem igazi kirándulás, még nem az úton haladás. Az útra rá kell lépni, s azon nem egyhelyben kell toporogni, hanem haladni kell, ha el akarunk érni célunkhoz.

A mai evangéliumban olyan személyekről olvashatunk, akik eljutottak az tervezgetésig, megvolt bennük a szándék, hogy elinduljanak egy úton, de végül mégsem tették ezt meg. Elsőként valaki önként, jószándékkal lép Jézushoz és ezt mondja neki: „Követlek, bárhová mégy.” Lám, mennyire erős benne az elhatározás és a lelkesedés. Ritkán mondunk valakinek olyat, hogy bárhová is megy, mi követni fogjuk őt. Úgy tűnik, hogy ez a személy Jézust már valamennyire ismeri és érdemesnek tartja őt a követésre. Tanítvány akar lenni, aki megértette, hogy a követés feltételek nélküli odaadást jelent. Jézus szavai azonban eltántorítják őt. Megretten attól, hogy esténként talán nem lesz hol aludnia, mert bizonyára kényelmesebb, kiszámíthatóbb, biztonságosabb életre vágyott.

A második személyt maga Jézus szólítja fel követésére: „Kövess engem!” Benne is megvan a szándék, hogy kövesse az Urat, de nem azonnal. Bizonyos teendői pillanatnyilag fontosabbnak tűnnek számára, ezért nem tud azonnal indulni, még nem készült fel az indulásra. A harmadik személy az elsőhöz hasonlóan szintén önként jelentkező, de még egy kis időt kér Jézustól, hogy búcsút vehessen családjától, tehát ő sem kész még az azonnali indulásra.

Bár Lukács evangélista nem írja le, hogy miként döntött ez a három személy, mégis jogosan feltételezzük, hogy végül egyik sem lépett rá Krisztus követésének útjára, hiszen ellenkező esetben a történet azzal zárulna, hogy ettől kezdve lelkesen követik Jézust. Az apostolok meghívása történeteiben ugyanis éppen az szerepel, hogy ők azonnal készek elhagyni családjukat és mesterségüket, és késlekedés nélkül, rögtön Jézus tanítványai lesznek. Ebben az esetben nincs erről szó, a három szereplő csupán tervezte jövőjét, de nem léptek rá a jónak tartott útra.

Esetük figyelmeztetés számunkra: nem elég a tervezgetés, hanem rá kell lépni a krisztusi útra! Nem elég gondolkozni azon, hogy mennyire jó dolog Krisztus követése, hanem el kell indulni ezen az úton! Nem elég felismerni Krisztusban az üdvösség közvetítőjét, hanem nyomába kell szegődnünk, követnünk kell őt! Örök célunkat, az üdvösséget akkor érhetjük el, ha elindulunk és követjük Jézust, aki az Atyához vezet bennünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nincs szükséged csodálkozókra és bámészkodókra, hanem követésre hívsz minket. Nincs szükséged buzdítókra és lelkes éljenzőkre sem, hanem arra hívsz minket, hogy nyomodban járjunk, tanítványaid legyünk. Segíts, hogy mindig észrevegyem, amikor mellém lépsz! Segíts, hogy a világ zaja közben is meghalljam, amikor megszólítasz! Növeld bennem a készséget, hogy azonnal induljak és kövesselek! Hiszem, hogy indulni, a te követésedre vállalkozni csak szabadon és Istentől vezetve érdemes.

Abban az időben, amikor Jézus bement Kafarnaumba, egy (pogány) százados járult eléje, és így szólt: „Uram, szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyen kínlódik.” Jézus így felelt: „Megyek és meggyógyítom őt.” A százados ezt válaszolta: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám. Jómagam, bár alárendelt ember vagyok, katonáknak parancsolok. Ha azt mondom az egyiknek: Menj! – elmegy; a másiknak: Jöjj ide! – akkor hozzám jön; és szolgámnak: Tedd ezt! – és megteszi.”
Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt kísérőihez: „Bizony, mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben. Ezért azt mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, a választott nép fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Ott sírnak majd, és fájdalmukban csikorgatják fogukat.” A századosnak pedig azt mondta Jézus: „Menj, és legyen úgy, amint hitted.” És meggyógyult a szolga még abban az órában.
Ezután Jézus Péter házába ment. Látta, hogy annak anyósa lázas betegen fekszik. Megérintette kezét, mire a láz elhagyta őt. Fel is kelt, és szolgált neki. Amikor beesteledett, sok, ördögtől-megszállott embert vittek Jézushoz. Szavával kiűzte a gonosz lelkeket, és minden beteget meggyógyított, hogy beteljesedjék Izajás próféta jövendölése: „Gyengeségeinket magára vette, és betegségeinket ő hordozta.”
Mt 8,5-17

Elmélkedés

Az evangéliumokban kevés alkalommal találkozunk azzal, hogy Jézus meglepődik, elcsodálkozik valamin. Jól ismeri az embereket és az emberi cselekedetek mögött meghúzódó szándékokat, nehéz neki meglepetést okozni. Csodálkozni vagy az emberek hitetlenségén vagy az emberek hitén szokott. Az előbbire példa a sikertelen názáreti fellépés, ahol az emberek elutasítóan viselkedtek vele és „nem is tudott ott csodákat tenni hitetlenségük miatt” (Mt 13,58). A mai evangéliumi történet pedig jó példa arra, amikor Jézus elcsodálkozik valakinek a hitén. A pogány katonatiszt Jézus segítségét kéri beteg szolgája számára, s eközben olyan kijelentéseket tesz, amely mély hitéről tanúskodik. A mi Urunk meglepődik azon, hogy egy pogány származású ember ilyen hittel, alázattal és bizalommal fordul hozzá, hiszen honfitársai részéről sokszor éppen az ellenkezőjével találkozik. A dicséret a hitét kifejező, a hittel kérő embernek szól: „Bizony, mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben.” Lehet, hogy ebben a megfogalmazásban van egy kis túlzás, hiszen más esetekben is találkozott mély hitű emberekkel Jézus, de mindenképpen van benne igazság és tanulság számunkra.

Kéréseinket mindig nagy alázattal, méltatlanságunk tudatában, bizalommal, az isteni akarat elfogadásának szándékával és mély hittel terjesszük Isten elé!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, sokszor érezzük, hogy magunkra maradtunk. Reményeink szertefoszlottak, értelmetlennek látjuk, hogy tovább menjünk az úton. Kérünk, Urunk, erősíts ma is minket, hívj magadhoz mindannyiunkat! Bárcsak Péterrel együtt válaszolhatnánk: Igen, uram, tudod, hogy szeretlek. Bátoríts bennünket, hogy a te segítségeddel éltetői lehessünk családunknak, közösségünknek, minden embertársunknak!

Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.
Lk 1,57-66.80

Elmélkedés

Zakariásnak és Erzsébetnek nem volt gyermeke, és idős koruk miatt már nem is remélték, hogy gyermeknek adhatnak életet. Isten angyala azonban azt az üzenetet hozta a templomban éppen szolgálatát ellátó Zakariásnak, hogy gyermekük fog születni. A küldött azt is közli vele, hogy a születendő gyermekkel nagy tervei vannak Istennek. Zakariás nem hisz az angyalnak, ezért megnémul. Némasága csak a gyermek születésekor szűnik meg. Az isteni útmutatásnak megfelelően Jánosnak nevezik el a gyermeket, aki az eljövendő Messiás előhírnöke lesz. Felnőtt korában az Istentől kapott küldetésének megfelelően megtérést és bűnbánatot hirdet, és megkereszteli a Jordán folyóban a hozzá érkezőket. Ezen tevékenysége miatt nevezzük őt Keresztelő Jánosnak, az ő születését ünnepeljük a mai napon.

Keresztelő János még arra sem tartotta méltónak magát, hogy az eljövendő Messiás szolgája legyen, annyival nagyobbnak tartotta Jézust önmagánál. Ő volt a megtérést hirdető, a pusztába kiáltó személy, aki előkészítette a népet a Megváltó érkezésére. János sajátos küldetésében mindannyian felismerhetjük, hogy keresztény küldetésünk egyik eleme, hogy utat készítsünk Jézus számára az emberekhez. Segítsen ebben minket a Szentlélek!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó emberszerető Uralkodónk, gyújtsd föl szívünkben isteni ismeretednek ragyogó világosságát, nyisd fel szemünket, hogy helyesen fogjuk föl hirdetett igédet; ültesd el bennünk áldott parancsaidnak félelmét, hogy minden testi kívánságot leküzdve, tetszésedet keresve és aszerint cselekedve mindenben átlelkesült életet éljünk. Mert te vagy lelkünk és testünk világossága, Krisztus, Istenünk, és örök Atyáddal és legszentebb, jóságos és életet adó Lelkeddel együtt magasztalunk téged most és mindenkor és mindörökkön örökké.