Battaplébánia

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Lk 24,35-48

Elmélkedés

A mai evangéliumi jelenetben jól megfigyelhetők a feltámadt Krisztussal való találkozások sajátosságai, elemei. Az apostolokat kezdeti félelmük és bizonytalanságuk megakadályozza abban, hogy rögtön felismerjék a Feltámadottat. János evangélista félelemről beszél. Jézus halálát követően attól félnek, hogy azok, akik Jézus halálát okozták, nem elégednek meg az eredménnyel, hanem tanítványai ellen fordulnak. Félnek, hogy felkutatják őket és hasonló sorsra jutnak, mint Mesterük, ezért bezárkóznak és nem mennek az emberek közé. Félelmüket fokozza a megjelenés módja, Jézus úgy jelenik meg közöttük, hogy az ajtó zárva van, ahogyan ezt több leírás is említi.

Annak érdekében, hogy félelmüket eloszlassa, Jézus igazolja magát. Megnézhetik a sebhelyeket a kezén és a lábán, amelyeket a keresztrefeszítéskor szerzett, s amelyek egyértelműen tanúsítják, hogy valóban ő az. Különleges jelként a szemük láttára eszik, amit mi kissé furcsának tartunk annak ismeretében, hogy a feltámadt, megdicsőült test egészen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint a földi, emberi test, tehát nincs szüksége táplálékra. Jézus ezzel akarja bizonyítani, hogy nem egy szellem jelent meg nekik.

A jelenet záró elemeként az apostolok küldetést kapnak: „Ti tanúi vagytok ezeknek.” A tanúságtétel Jézus egész életére vonatkozik, beleértve tanítását, cselekedeteit, szenvedését, halálát és feltámadását. Az Úr engem is arra hív, hogy az ő tanúja legyek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönjük, Urunk, hogy meghívtál bennünket lakomádra. Köszönjük ajándékodat, hogy kiválasztottál bennünket, bár tudatában vagyunk méltatlanságunknak. Meghívottaid között talán sokkal méltóbbak is vannak nálunk, mégis elfogadjuk meghívásodat. Köszönjük, hogy mindig megtisztítod ruhánkat, – ha mi kérjük – hogy méltóak legyünk a találkozásra veled. Küldd el Szentlelkedet, hogy felismerjük ennek ajándékát, és ne félelemmel, hanem örömmel öltöztessük ünnepi díszbe lelkünket, szívünket, mielőtt megvendégelsz bennünket, hogy veled örvendezhessünk mindörökké a te országodban!

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

A húsvéti beszámolók egyik érdekessége, hogy a feltámadt Krisztust senki sem ismeri fel azonnal. Amikor megjelenik az asszonyoknak, Mária Magdolnának, az apostoloknak vagy másoknak, először ismeretlennek, idegennek nézik, s csak egy idő után jutnak el a felismerésre, mégpedig valamilyen egyedi jel alapján. Valamennyien a szomorúság, a reménytelenség, a bizonytalanság állapotából indulnak és eljutnak a hitre.

Az emmauszi tanítványokra, akikről a mai evangéliumban olvashatunk, szintén igaz mindez. Amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, „ők nem ismerték meg őt.” Ezt követően csalódottságuknak adnak hangot. Voltak elképzeléseik arról, hogy Jézus messiási uralma miként fog megvalósulni, de az Úr halálával mindez szertefoszlott. Megjelenésével az Úr éppen az ő csalódottságukat és reményvesztettségüket akarja megszüntetni. Mária Magdolna számára az volt a felismeréshez vezető különleges jel, hogy Jézus nevén szólította őt. A kételkedő Tamás apostolt a sebhelyek látványa és érintése vezette el a felismeréshez és a hitvalláshoz. A két emmauszi tanítvány számára pedig a kenyértörés volt az az egyedi jel, amely felnyitotta szemüket és felismerték a Feltámadottat. Miként mások, ugyanúgy ők is azonnal megérzik, hogy az a feladatuk, hogy tanúságot tegyenek a többiek előtt találkozásukról, ezért késedelem nélkül indulnak vissza Jeruzsálembe, hogy az apostoloknak beszámoljanak élményükről.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk! Te húsvéti jelenéseid során megnyitottad az apostolok értelmét, hogy megértsék az Írásokat és küldetést adtál nekik, hogy hirdessék a bűnbocsánatot és legyenek a feltámadás tanúi. E megvilágosodás, valamint a tanúi küldetés volt számukra az a jel, amely bizonyítja, hogy valóban veled, feltámadt Mesterükkel találkoztak. Nekünk is az a küldetésünk, hogy a feltámadásod hirdetői legyünk a világban. Segíts minket, hogy higgyük és hirdessük: Krisztus legyőzte a halált! Krisztus él! Krisztus feltámadt! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
Jn 20,11-18

Elmélkedés

A feltámadt Jézus és Mária Magdolna találkozását olvassuk a mai evangéliumban. Bár a liturgikus használatra készült szöveg azzal kezdődik, hogy az esemény „húsvétvasárnap reggel” történt, az eredeti szövegben János evangélista az időre vonatkozóan nem ír semmit. Az sem derül ki, hogy Mária Magdolna milyen szándékkal ment a sírhoz, mert az evangélistát ebben az esetben sem a körülmények érdeklik, hanem az esemény mélyebb üzenete. Mária Magdolna nem első pillanatra ismeri fel a feltámadt Krisztust és nem azonnal jut el a feltámadásban való hitre. Fokról fokra, lépésről lépésre halad, pontosabban Jézus vezeti őt a hit útján. Először nem ismeri fel a vele beszélni kezdő Jézust, csak amikor nevén szólítja őt. A felismerést követően szóbeli hitvallást tesz arról, hogy valóban azt a Jézust látja maga előtt élőként, akit korábban is ismert és Mesternek tartott. A következő lépés pedig az, hogy engedelmeskedik az Úr kérésének, miszerint legyen a feltámadás tanúja és hirdetője.

E lépések alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy Mária Magdolna a születő Egyházat jelképezi. A krisztusi közösség tagjai a szomorúságból és a bizonytalanságból lassan jutnak el a hitre. Fokozatosan jutnak el a feltámadásba vetett hitük megvallására és annak megértésére, hogy az Úr feltámadásáról kell tanúságot tenniük a világban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Asztalodhoz hívsz bennünket, Urunk. Önmagadat osztod meg velünk. Köszönjük, hogy gondoskodsz rólunk, hogy fontos neked a lélek mellett a test is, hogy egész emberségünkben szeretsz és elfogadsz minket, hogy Szent Fiad kiüresítve magát, közösséget vállalt velünk. Köszönjük, hogy csodáid által növeled bennünk a hitet, a testvériséget, a bizalmat. Hálát adunk, hogy újra és újra a mindennapi kenyérben felismerteted velünk nagyságodat és irántunk való nagy szeretetedet. Add, hogy példádat látva mi is megosszuk utolsó falatunkat, és a nélkülözőkben, a hiányt szenvedőkben, a betegekben, az elhagyatottakban szenvedő arcodat lássuk meg. Úgy akarunk adni, ahogy tanítottál bennünket: mindent, magunkat, egészen!

Úr Isten, ki ki annyira szeretsz minket, hogy egyetlen egy Fiadat értünk adtad, az ő nyavalyái, fáradságai, kínszenvedései által minket háladatlan és pártos szolgaidat megváltottál.
Bővebben …

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.
Mt 28,8-15

Elmélkedés

Az evangéliumi beszámolók szerint húsvét napján mindenki ugyanarra a kérdésre keresi a választ: hová tűnt Jézus holtteste a sírból? Az asszonyokat a jószándék vezette Jézus sírjához, hogy a temetés napján idő hiányában elmaradt balzsamozást utólag elvégezzék. Az üres sír látványán elcsodálkoznak, majd sietve elindulnak, hogy elmondják a hírt az apostoloknak. Nem Jézus feltámadásáról akarnak hírt vinni, hanem csupán arról, hogy az Úr teste nincs a sírhelyen. Útközben találkoznak a feltámadt Krisztussal, aki megmutatja magát előttük. Jelenlétét többféle módon érzékelik: látják őt, hallják szavát, amikor köszönti őket, és megérinthetik őt, amikor lábához borulnak. Szó sem lehet valamiféle érzéki csalódásról vagy képzelődésről. S bár bizonyos szempontból a feltámadt Jézus megdicsőült teste hasonlít a halála előtti testéhez, mégis vannak különbségek, amelyek a későbbi találkozások során megmutatkoznak. A megdicsőült testre ugyanis már nem érvényesek az evilági fizikai törvények, képes megjelenni bárhol.

A főpapok is magyarázatot keresnek az üres sírra, amikor a katonák beszámolóját meghallgatják. Ők inkább kitalálnak egy hazugságot, mert ez könnyebb számukra, mint hittel elfogadni az igazságot Krisztus feltámadásáról.

Elindulok-e a húsvéti hit útján?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Áldott vagy, szentháromságos Istenem, akire halandó szem nem tekinthet, aki leírhatatlan dicsőségben rejtőzöl, s aki mégis megvilágosítod szívünk szemét bölcsességed ajándékával, és lelkünk belső szobájában feltárod magadat nekünk. Áldalak téged, aki mindeneket fenntartasz! Hálát adok neked, hogy nem hízott bikák égő áldozatában leled tetszésed, hanem a szív töredelmében és az igazság cselekedeteiben.