Battaplébánia

…  vagy ezoterikus álmisztika?
Az úgynevezett Keresztény Meditáció mozgalomhoz  (WCCM) kapcsolódó csoportok, személyek által kínált gyakorlat, bármilyen ügyesen is van csomagolva (régi, hagyományos imádság), bármilyen megbízhatónak látsz…

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

Másként látni

Az első húsvéti beszámoló még nem a feltámadt Krisztusról, nem a vele való találkozásról, nem az ő látásáról vagy felismeréséről, hanem csak az üres sírról szól. Mária Magdolna, Péter apostol és a „szeretett tanítványként” megnevezett János apostol érkeznek a sírhoz és látják, hogy a sír, ahová az Urat temették, üres. Mindhárom szereplő cselekedetét és viszonyukat az üres sírhoz, a „látta” ige írja le, ez a szó fordul elő legtöbbször a rövid részletben. Mária Magdolna „látta, hogy a követ elmozdították a sírtól.” A sírhoz előbb érkező János „látta az otthagyott gyolcsleplet.” Aztán megérkezik Péter, aki szintén „látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta.” Az esemény leírását János apostol visszaemlékezése és hitvallása zárja: „Látta mindezt és hitt.”

Bár mindhárman látnak és ugyanazt látják, mégis különbözik látásuk és látásmódjuk, ez egyértelműen kiderül az evangéliumból. Mária Magdolna látása kissé felületes. Megelégszik a külső tények látványával. Éppen hogy csak egy gyors pillantást vet az elmozdított kőre és az üres sírra, és azonnal elsiet onnan, indul Péterhez és a többi apostolhoz, hogy megvigye a hírt. Sok mindenről nem tud beszámolni, mert nem nézett alaposabban körül, ezért csak annyit mond, amit a néhány pillanat alatt látott. Benne inkább kérdéseket ébresztett mindaz, amit látott.

Péter apostol már többet látott. Ő már bemegy a sírbarlangba és jobban körülnéz. Ő nem siet, hanem elidőzik a helyen. Szemügyre veszi a tárgyakat. Látja a leplet, amibe Jézus holttestét takarták és azt a másik kendőt, ami a fejét fedte. Megállapítja, hogy ez utóbbi külön volt a másik lepeltől és össze volt hajtva. Ezekből az apró dolgokból egyértelműen kitűnik, hogy gondosan körülnézett. Péter látása szemlélődő, a látványra megoldást kereső. Ő eltűnődik, elgondolkodik a látottakon.

János látásmódja különbözik Mária Magdolnáétól és Péterétől. Amikor évtizedekkel később leírja evangéliumát és visszaemlékezik a húsvéti eseményekre, akkor már nem a tárgyak, nem a külső körülmények a lényegesek számára, és nem a látható dolgokat idézi fel részletesen, hanem azt a hit-élményt, amit egykor kiváltott benne az üres sír látása. Ezt foglalja így össze: „Látta mindezt és hitt.” Ez a hit látásmódja. A külső jelenségek mögé néző látásmód. A jeleket felismerő látás. Az isteni szándékot felismerő látás. A titokra, a feltámadás titkára következtető látás.

E háromféle látásmód a hit útján való előrehaladást is szemlélteti. Mária Magdolna, a többi asszony, az apostolok és Jézus más tanítványai mind ezt az utat járják. Fokozatosan jutnak előre a hit útján. Idővel kezdik megérteni, hogy miként értelmezzék a jeleket, lassan összeáll fejükben a teljes kép. Idővel megtanulják a hit látásmódját, melynek segítségével képesek felismerni a Feltámadottat. A későbbi húsvéti beszámolókból kiderül, milyen nagy az örömük, amikor találkoznak Jézussal és látják, felismerik őt. Mi is a hit útján járunk, tanuljuk a hit látásmódját. Nem csak Jánostól, hanem Mária Magdolnától és Pétertől is tanulni szeretnénk. És tanulunk az emmauszi tanítványoktól is, akiknek a kenyértörés nyitotta fel a szemét. Tanuljunk meg másként, új módon látni!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk! Te húsvéti jelenéseid során megnyitottad az apostolok lelki szemét, hogy megértsék az Írásokat, és küldetést adtál nekik, hogy hirdessék a bűnbocsánatot. E megvilágosodás, valamint a tanúi küldetés volt számukra az a jel, amely bizonyítja, hogy valóban veled, feltámadt Mesterükkel találkoztak. Nekünk is azt a küldetést adod, hogy a feltámadásod hirdetői legyünk a világban. Segíts minket, hogy higgyük és hirdessük: Krisztus legyőzte a halált! Krisztus él! Krisztus feltámadt! Krisztus az irgalmas Atyához vezet minket!

Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.”
Mk 16,1-7

Elmélkedés

Isten érintése

A világ és az ember teremtése minden korban foglalkoztatta az embereket és számos művészt megihletett az évszázadok során. Az élet értelmét kereső emberek és az élet eredetét kutató tudósok, hívők és nem hívők egyaránt elgondolkoznak a teremtés titkán. Nem csak az évmilliókban számolható időbeli távolság miatt titok a teremtés, hanem az emberi megismerés korlátai miatt is. Emberi értelmünkkel nehéz felfognunk Isten cselekedeteit és szándékait. A teremtés, az élet keletkezésének és a világ létrejöttének gondolata megmozgatja elménket. A középkor egyik leghíresebb művésze, Michelangelo Buonarroti 1508-ban kapott felkérést II. Gyula pápától a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestésére. A munka mintegy négy évig tartott. A csodálatos freskók az üdvtörténet eseményeit örökítik meg, a teremtéstől kezdve. Az egyik legismertebb kép az első ember, Ádám teremtését ábrázolja. A földön fekvő Ádám ujja majdnem összeér a mennyből felé nyúló Isten kezének ujjával. A korábbi idők művészeti alkotásain nincs hasonló ábrázolásmód, Michelangelo sajátos elképzelésének köszönhető az ember teremtésének ilyen bemutatása.

Vajon hogyan ábrázolná Michelangelo a feltámadást? Ha Krisztus feltámadását a halálból újjáteremtésnek gondoljuk, akkor bizonyára úgy, hogy a sírban fekvő halott Jézust a mennyei Atya megérinti az ujjával. Ez természetesen csak az én képzeletem szüleménye, de ez a gondolat talán segít minket közelebb jutni a feltámadás titkához. Mert a feltámadás, Krisztus feltámasztása legalább akkora titok számunkra, mint a teremtés. A teremtéskor Isten adott életet az embernek és húsvétkor Isten adott új életet a Fiúistennek Jézus Krisztusnak. A feltámadás a test újjáteremtése Isten részéről és ezen újjáalkotott test újbóli egyesülése a halhatatlan lélekkel. Igaz ez Jézus feltámasztására és a mi feltámadásunkra is, amely szintén Isten cselekedete lesz, s amelyet hittel vallunk.

A húsvéti vigília szertartása több elemében is az újjáteremtésre, az újjászületésre utal. A sötétséget megszüntető világosság, a húsvéti gyertya alámerítése a vízbe, majd kiemelése, a keresztségi fogadalom megújítása vagy egyes helyeken a keresztség kiszolgáltatása mind az újjászületést jelzik. A szertartás evangéliumában azokról az asszonyokról olvasunk, akik húsvét hajnalán Jézus sírjához igyekeztek. Az elmúlt napok eseményei talán csalódottá tették őket. De mintha már beletörődtek volna a megváltoztathatatlanba, Jézus halálába. Egy gondolat foglalkoztatja őket: ki fogja a sírbarlangot elzáró követ elhengeríteni? Nem is gondolnak arra, hogy időközben az események új fordulatot vettek. Nem sejtették, hogy Isten közbeavatkozása egészen új helyzetet teremtett. Az elhengerített kő csodálkozást, az üres sír megdöbbenést, a fehér ruhás ifjú (angyal) látványa félelmet ébresztett bennük. Ámulva hallgatják a híradást, hogy hiába keresik a halott Jézust, mert ő feltámadt a halálból. Szinte értetlenül hallgatják, hogy milyen feladatra, tanúságtételre szólítja fel őket az isteni küldött. Az öröm és a hit, a feltámadás öröme és hite csak lassan járja át szívüket, értelmüket. Ők elindulnak a hit útján, mert Isten megérintette őket.

Vajon én észreveszem-e Isten érintését? Elindulok-e a lelki újjászületés útján.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország, ahová Isten végtelen irgalmának köszönhetően eljuthatunk. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy a mennybe juthatunk. Az irgalmas mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadunk benned! Köszönjük, hogy irgalmas vagy hozzánk.

Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1 – 19,42

Elmélkedés

Krisztus megváltó áldozata

Áldozat, áldozathozatal, felajánlás – minden vallásban megtalálható lényeges elem. Az ember feláldozza a természetfeletti létezőnek azt, amije van. A kezdetek idején az ember azt gondolta, hogy akkor tetszik Istennek a felajánlás, ha az igazán értékeset és nem a silányat adja neki. Az áldozati adományok elégetése annak teljes és visszavonhatatlan felajánlását jelentette. Káin elutasított és Ábel elfogadott áldozata még erről a szemléletről tanúskodik. A kezdetekben az ember úgy vélte, hogy a túlvilági létezőnek a számára legértékesebbet, gyermekét is fel lehet áldozni, de az igaz Isten hamar értésére adta az emberiségnek, hogy nem kíván ilyen áldozatokat. Az ember idővel megértette, hogy a világon minden Isten ajándéka és minden neki köszönhető. Ebben az értelemben csak azt ajánlhatjuk fel Istennek, amit tőle kaptunk, tehát minden bizonnyal nem a felajánlott adományok mennyisége vagy minősége számít, hanem a szívünk szándéka. Idővel az ember azt is megtanulta, hogy az áldozatbemutatás az Isten iránti tiszteletének a kifejezése, ezért bálványisteneknek nem szabad áldozatokat bemutatnia.

A bibliai áldozatok és áldozatbemutatások sorából kiemelkedik Ábrahám áldozata. Isten azzal tette próbára őt, hogy egyszülött fia, Izsák feláldozását kérte tőle. Ábrahám késznek mutatkozott, de Isten az utolsó pillanatban megakadályozta a fiú halálát. A keresztény igehirdetés évszázadok óta párhuzamba állítja Ábrahám áldozatát a keresztáldozattal és Izsákot Krisztus előképének tekinti. Ma nagypénteken, az Úr halálának napján, hasonlítsuk össze e két áldozatot, de ne ragadjunk le annál az egyszerű képnél, hogy miként Izsák a hátán vitte az áldozati tűzhöz szükséges fát, ugyanúgy vitte Krisztus a hátán a keresztfát.

A bibliai áldozatok esetében – gondoljunk csak Káin, Ábel, Melkizedek, Dávid király áldozatára – az ember azt ajánlja fel, amije van, amit birtokol. Ábrahám áldozata Izsák esetében kissé más: ő kész feláldozni a jövőjét. Feláldozni azt, ami lehetett volna. Jézus áldozata még ennél is több, ő önmagát áldozza fel, ez a tökéletes áldozat. Már Ábrahám áldozatában is megfigyelhető az engedelmesség. Bár nem érti Isten akaratát, mégis kész arra, hogy megtegye azt, amit Isten kíván tőle. Jézus szintén engedelmességből áldozta fel magát.

Mi az áldozathozatal indítéka? Talán arról van szó, hogy Ábrahám beletörődött abba, hogy Isten elveszi gyermekét? Talán kényszerűen elfogadta azt, hogy Isten nem teljesíti az ígéretét, hogy tudniillik Izsáktól fognak majd utódai születni? Talán az emberi tehetetlenség húzódik meg Ábrahám cselekedete mögött, mert az ember nem képes ellenállni Isten végtelen erejének? Nem erről van szó, hanem Ábrahám mély hitéről. Isten rendkívüli dolgot kért tőle azzal, hogy áldozza fel egyetlen fiát, de ennek ellenére ő hitt abban, hogy Isten valahogyan mégis teljesíti ígéretét. Ez a hit, szeretet és engedelmesség fejeződik ki abban, amikor a kereszten az Atyának ajánlja lelkét. Izsák elszenvedi, hogy ő az áldozati adomány. Megkötözött, kiszolgáltatott helyzetben van. Gyermekként nem képes ellenállni apja erejének. Jézus önként vállalja a kiszolgáltatottságot. Nem akar ellenállni az őt kényszerítő erőknek, az emberi erőszakosságnak. Az áldozatot kérő Isten szándéka kifürkészhetetlen, az ember számára felfoghatatlan. Ábrahám áldozatánál az utolsó pillanatban jön a történet fordulata, Isten megakadályozza Izsák halálát. A haláltól való szabadulás pillanata ez Izsák számára, Ábrahámnak pedig a hit jutalmának pillanata. Jézus halálát nem akadályozza meg Isten, hanem elfogadja azt, a harmadik napon a feltámadás hozza meg a váratlan fordulatot. A halálból való visszatérés pillanata ez. Mindkét esetben egy atya áldozatáról van szó. Ábrahámtól ezt kéri Isten: „Vedd egyetlen fiadat, Izsákot, akit szeretsz.” A mennyei Atya az ő egyetlen és egyszülött Fiát, Jézust áldozza fel, akit szeret.

Ábrahám esetében az isteni titokzatosság végül részben feloldódik, kiderül Isten igazi szándéka. Jézus esetében a titokzatosság megmarad. Egy keveset megértünk abból, hogy üdvösségünkért, megváltásunkért áldozta fel magát a kereszten, de kérdések százai maradnak megválaszolatlanul és megválaszolhatatlanul, és tulajdonképpen szinte teljesen értetlenül szemléljük az Úr kereszthalálát. Ez a titokzatosság csak tovább nő a feltámadás után. A feltámadásunkig várnunk kell, hogy e titokra fény derüljön.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és irgalmas Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus Urunk kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget és a vele való kiengesztelődést szerezte meg minden ember számára. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!