Battaplébánia

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lk 18,9-14

Elmélkedés

Jézus példabeszédet mond a mai evangéliumban két emberről, egy farizeusról és egy vámosról, akik a templomban imádkoznak. Vallási ismereteink alapján nem tartjuk szimpatikusnak a farizeusokat, ennek oka éppen az, hogy Jézus sok esetben beszél hozzájuk nagyon keményen a képmutatásuk, a látszat-vallásosságuk miatt. Ezzel szemben az evangéliumok alapján a vámosok inkább rokonszenvesek számunkra, mert Jézus szívesen betért házukba és apostolai közé is meghívott egyet, akit Máténak neveztek. Jézus korában viszont mindez éppen ellentétesen igaz. Az emberek a farizeusokat becsülték nagyra, mert híresek voltak a törvény iránti tiszteletükről és annak megtartásáról. A vámosokat viszont megvetették, mert tevékenységükkel kiszolgálták az elnyomó rómaiakat, illetve a maguk hasznára dolgoztak.

A példabeszéddel Jézus arra hívja fel hallgatói figyelmét, hogy a vallási cselekedetek megítélésében Isten más szempontokat néz, mint az emberek. Az ember sok esetben megelégszik a külső benyomásokkal, Isten viszont jól ismeri az emberi szív szándékait. Isten számára értéktelen az önmagasztalás, amit a farizeus képvisel, de értékes az alázat, amellyel a vámos imádkozik.

Ma arra törekszem, hogy embertársaimmal szemben alázatos leszek. Elvégzek egy olyan munkát, amelyet máskor a gőg miatt nem tettem meg.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Fogadd szívesen, Uram, Istenem, fölajánlásomat és végtelen dicséretedre, fogyhatatlan magasztalásodra irányuló vágyódásomat, hiszen ezek kijárnak neked, mert kimondhatatlanul nagy és hatalmas vagy. Ezzel fordulok hozzád és szeretnék hozzád fordulni minden nap, minden időben, és arra kérek minden mennyei lelket, minden benned hívőt, hogy velem együtt adjon hálát neked és dicsőítsen téged.

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Jézus korában az írástudók gyakran vitatkoztak egymással a törvények helyes megtartásának módjáról és a parancsok sorrendiségéről. Előfordulhatott, hogy a különféle tanító iskolákhoz tartozók más véleményen voltak e kérdésben. Az evangéliumi jelenetből nem az érződik, hogy Jézust is egy ilyen beszélgetésbe, vitába akarják bevonni. Az őt kérdező írástudó csak egyszerűen kíváncsi a véleményére. A kérdezés ténye elárulja, hogy az írástudó ad Jézus szavára, elismeri, hogy ismeri a törvényeket és ért azok értelmezéséhez.

Melyik a legfőbb parancsolat? – hangzik a kérdés. A válasz szerint az Isten iránti szeretetnél nincs fontosabb s ehhez kapcsolódik a felebaráti szeretet. A kettő összekapcsolását Jézus következő szavaiból érthetjük meg: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” (Mt 25,40). Az Isten iránti szeretetünket kifejezhetjük imáinkkal, áldozatainkkal, imádásunkkal. De ugyanilyen biztos út, ha felebarátainkat szeretjük, mert ha bennük észrevesszük Isten arcát, akkor az ő személyükön keresztül szintén Isten felé irányul szeretetünk. Ennek megvalósításában Jézus a legfőbb példaképünk. A szenvedés és a halál vállalásával kifejezte tökéletes szeretetét és engedelmességét a mennyei Atya felé, és kimutatta végtelen szeretetét az emberek iránt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb szíve oltalmaz. Az ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát dicsérjük mindörökké.

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Jézus korában az írástudók gyakran vitatkoztak egymással a törvények helyes megtartásának módjáról és a parancsok sorrendiségéről. Előfordulhatott, hogy a különféle tanító iskolákhoz tartozók más véleményen voltak e kérdésben. Az evangéliumi jelenetből nem az érződik, hogy Jézust is egy ilyen beszélgetésbe, vitába akarják bevonni. Az őt kérdező írástudó csak egyszerűen kíváncsi a véleményére. A kérdezés ténye elárulja, hogy az írástudó ad Jézus szavára, elismeri, hogy ismeri a törvényeket és ért azok értelmezéséhez.

Melyik a legfőbb parancsolat? – hangzik a kérdés. A válasz szerint az Isten iránti szeretetnél nincs fontosabb s ehhez kapcsolódik a felebaráti szeretet. A kettő összekapcsolását Jézus következő szavaiból érthetjük meg: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” (Mt 25,40). Az Isten iránti szeretetünket kifejezhetjük imáinkkal, áldozatainkkal, imádásunkkal. De ugyanilyen biztos út, ha felebarátainkat szeretjük, mert ha bennük észrevesszük Isten arcát, akkor az ő személyükön keresztül szintén Isten felé irányul szeretetünk. Ennek megvalósításában Jézus a legfőbb példaképünk. A szenvedés és a halál vállalásával kifejezte tökéletes szeretetét és engedelmességét a mennyei Atya felé, és kimutatta végtelen szeretetét az emberek iránt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb szíve oltalmaz. Az ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát dicsérjük mindörökké.

Egy alkalommal Jézus egy néma emberből űzött ki ördögöt. Amint az ördög kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Mások próbára akarták tenni, és égi jelet követeltek tőle. Jézus belelátott gondolataikba, és így szólt hozzájuk: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha a sátán önmagában meghasonlott, hogyan állhat fönn az országa? Ti ugyanis azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. Ám ha én Belzebub segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával (vagyis Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig van biztonságban, amíg el nem jön az, aki erősebb nála. Ez legyőzi, elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór.”
Lk 11,14-23

Elmélkedés

Az ókorban a zsidóságnál és más keleti népeknél úgy tartották, hogy a betegség a gonosz lelkek által okozott csapás vagy az istenek (túlvilági hatalmak és erők) büntetése. Számos könyörgő ima és áldozat azt a célt szolgálta, hogy az ember megszabaduljon az ártó hatalmak befolyásától, azaz meggyógyuljon. A zsidóságnál megjelent az a gondolat is, hogy a betegséggel Isten a bűnös embereket sújtja. Az emberi bűnt és a betegséget, mint annak büntetését szorosan összekapcsolták. Erre utal az a tény, hogy néhány gyógyítása alkalmával Jézus az egészségét visszanyert személy bűneinek megbocsátását is kijelenti. Azt a helytelen nézetet, miszerint az embert a bűnei miatt érik büntetések és aki beteg, az mindenképpen bűnös, Jézus több alkalommal visszautasítja. Gyógyításai és csodái azt tanúsítják, hogy nem a betegség, hanem a gyógyulás köszönhető Istennek.

Jézus kortársait erősen foglalkoztatta az a kérdés, hogy milyen hatalommal képes gyógyítani. Ha olyan dolgokat tesz, amire emberek nem képesek, akkor a túlvilági hatalmak segítik őt. Vagy az ördög vagy az Isten. Innen származik a mai evangéliumban megfogalmazódó képtelen vád, miszerint az ördögök fejedelme segíti Jézust. E vélekedés belső ellentmondására mutat rá a mi Urunk válaszában: az ördögnek nem lehet célja, hogy elveszítse befolyását egy ember felett.

Az embernek pedig nem lehet célja, hogy az ördög uralkodjék rajta.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem mindig, különösen utolsó órámon. Engedd, hogy téged, akit most a kenyér fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!