A jubileumi év [2000, a szerk.] ünnepe nem csak egy páratlan lehetőség, hogy éljünk azzal a nagy ajándékkal, amelyet az Úr az Egyház közvetítésével búcsú formájában nekünk juttatott, hanem ez egyben egy jó lehetőség is arra, hogy a hívőkben a búcsúról szóló tanítást újra tudatosítsuk. Ezért az Apostoli Penintenciária mindazok javára, akik a jubileumi év helyszíneit meglátogatják, a következőket teszi közzé:
Abban az időben: Odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre. Ha mégsem, akkor kivághatod.”
Lk 13,1-9
Elmélkedés
Kinek a problémája?
Az első keresztény századok egyházatyái prédikációit és a középkor szentjeinek írásait átszövi az a gondolat, hogy az ember legnagyobb problémája a bűn. Elsősorban nem mások bűneivel foglalkoznak, hanem személyes tapasztalatukról beszélnek, bűnösnek tartják magukat Isten előtt. Nagy önismeret, őszinteség és alázat kell ahhoz, hogy valaki beismerje bűnösségét, és alázat szükséges ahhoz is, hogy valaki ki tudja mondani a bocsánatkérő szavakat. Amikor a régi idők igehirdetői a bűnt az ember legnagyobb problémájának nevezik, akkor nem másokban akarnak bűntudatot ébreszteni, hanem önmagukban tudatosítják a bűnt és magukat indítják bűnbánatra.
Napjainkban sok emberből hiányzik a bűntudat. Egészen nyilvánvalóan bűnös cselekedeteket sem tartanak bűnnek vagy saját bűneik miatt is inkább másokat hibáztatnak. Jó volna őket segíteni abban, hogy legyen bűntudatuk és problémát jelentsen számukra a bűn. Mi a szándékom e gondolatokkal? Nem bűntudatot akarok ébreszteni. Mert nem bűntudatot kell ébreszteni kívülről a másik emberben, hanem őneki kell eljutnia arra a lelki szintre, hogy érezze felelősségét és tudatában legyen bűnösségének. És ha valakiben felébred a helyes bűntudat, akkor ne essen kétségbe, hanem gondoljon Isten irgalmára! A bűnöktől való szabadulás és a lelki megtisztulás lehetőségét Isten mindenkinek felkínálja, örömmel bocsát meg nekünk.
Miért van az, hogy Isten ennyire irgalmas? Miért van az, hogy akárhányszor is megbántjuk őt bűneinkkel, ő mindig megbocsát? Miért ennyire türelmes hozzánk? Talán azért, mert a bűn Isten problémája. Isten akkor is problémának tekinti az ember bűnét, ha az ember nem tekinti annak és könnyedén átsiklik felette. A bűnbeeséstől, Ádám és Éva cselekedetétől kezdve Isten megoldást keres a bűn problémájára, mert az elszakítja őt legfontosabb teremtményétől, az embertől, akit szeret. Törvényt ad, hogy az ember tudja, mi a jó és a rossz, és segítse őt a bűnös és az igaz élet útjának felismerésében. Időnként küldöttei által figyelmeztet, ha az ember letér az igaz élet útjáról. Az idők teljességében pedig elküldi Fiát, aki önfeláldozásával, szenvedésével és halálával megszerzi az ember számára a megváltást, az Istennel való kiengesztelődést. Mennybemenetele után pedig kiárad a Szentlélek a bűnök bocsánatára. Bár a modern világban élő ember sokszor irtózik a bűntudattól és menekül a személyes felelősségvállalás elől, Isten továbbra is problémának tekinti a bűnt, az ember bűnét, az én bűnömet.
Az ember rossz cselekedeteit az igaz és szent Istenhez való viszonyában nevezhetjük bűnnek. Ha nem ismerem el Isten létezését vagy semmilyen kapcsolatom nincs vele, akkor könnyedén kimondom, hogy nem vagyok bűnös, nincs bűnöm. Sokak hitetlenségének hátterében talán ez a gondolat húzódik meg. Mások azért nem akarják elismerni bűnösségüket, mert nem ismerik a bűntől való szabadulás lehetőségét, Isten végtelen irgalmát. Ahogyan a bűn csak az ember és Isten viszonylatában értelmezhető, úgyanúgy a bűntől való megszabadulás is: önmagunkat nem tudjuk felmenteni a bűn alól, Isten az, aki megbocsát, azaz eltörli azt. Jézus figyelmeztetése kortársainak és nekünk is szól: „Ha nem tartotok bűnbánatot, elvesztek ti is mindnyájan.”
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Súlyos teherként nehezedik ránk a tudat, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, és bűneinkért vállalnunk kell a következményeket. Bűntudatra ébredve jogosan tartunk az isteni ítélettől. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mennyei Atyánk irgalmas és kész a megbocsátásra. Urunk, a te tekintetedből nem elítélés, hanem megbocsátás sugárzik. Bizalommal sietek feléd, mert nálad rátalálok az irgalmas szeretetre. Hiszem, hogy irgalmad nagyobb az én bűneimnél. Irgalmazz nekem, Istenem!
A Ferenc pápa első önálló enciklikájának is tekinthető Laudato si’ (Áldott légy) – melynek magyar nyelvű fordítása a Szent István Társulat honlapjáról ingyenesen letölthető – több szempontból is jelentős dokumentum. A korábbi, Lumen fidei (A hit világossága) kezdetű enciklika szövegét ugyanis XVI. Benedek voltaképpen már előkészítette; ezért is nevezte azt Ferenc pápa – a legőszintébb nyíltsággal – „négykezes enciklikának”.
Téves gondolkodási mechanizmusaink számos problémát okoznak. Felismerésük a megoldás első lépése.
Mindenkinek van egy alapállása saját magával és a világgal kapcsolatban. Ez határozza meg, hogyan fogjuk fel életünk eseményeit, helyzeteit.
Jó vagy rossz élmények hatására alapállásunk sérülhet, torzulhat. A sérült alapállás (pl. „nincs bennem semmi szeretetre méltó”) téves gondolkodást szül, amely számos érzelmi és egyéb probléma forrása.
Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szóit apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3.11-32
Elmélkedés
Szent Lukács evangéliumának 15. fejezetében három olyan példabeszédet olvashatunk, amelyek Isten irgalmáról szólnak. Az elveszett bárányról, az elveszett drachmáról (pénzről) és az elveszett (tékozló) fiúról szóló hasonlatok egyaránt arról tanítanak, hogy az irgalmas Isten keresi elveszett gyermekeit és kész megbocsátani, visszafogadni mindenkit szeretetébe. A megtalálás, a visszatalálás öröme visszatérő elem mindhárom hasonlatban. Az elveszett bárányt megtaláló és a nyájhoz visszavivő pásztor, az elveszett pénzdarabot kutató és meglelő háziasszony, valamint a fiára váró és őt szeretettel visszafogadó apa nem akarja örömét magába zárni, hanem másokat is örvendezésre hívnak.
A három hasonlattal Jézus fokozatosan világítja meg, hogy miről is akar tanítást adni. Az elsőben egy állat, egy bárány szerepel, a másodikban egy tárgy, egy pénz, és csak a harmadikban szerepel egy ember. A fokozatosság abban is megjelenik, hogy sem a bárány, sem a pénz nem tehet arról, hogy elveszett, a fiú viszont már szabad döntést hoz arról, hogy „elveszik,” kilép az atyai házból. Az Isten elleni lázadás, az engedetlenség, a bűn mindig az ember tudatos döntése, választása és nem a véletlen műve. Isten azt szeretné, ha bűnünket megbánnánk és visszatérnénk hozzá. Ő irgalmas és mindig örömmel vár minket.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, Jézus, nyisd fel szememet az imára és taníts engem imádkozni! Nyisd fel szememet, hogy a szenvedésben ne elviselhetetlen rosszat lássak, hanem lehetőséget az Istenhez való közeledésre. Vezess engem az ima és a szenvedés által a megtérés útján!
Idén is eljött a Valentin nap előtti hét és a Házasság hete. Tavaly már posztoltam erről egyet. Nagyon sok újat nem tudnék magamtól hozzátenni a témához, legfeljebb az elmúlt egy év tapasztalatait, napi küzdelmeinket és hála a Gondviselésnek fejlődésünk örömét. Így nem is saját gondolatokat, hanem Carlo Carretto „Család, kis egyház” című könyvből emelnék ki számos gondolatot.
Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig taposógödröt ásott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte el hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Amikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?” Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.”
Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az írásokban: „A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!” Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.” A főpapok és a farizeusok hallották a példabeszédet, és megértették, hogy Jézus róluk beszél. El akarták fogni, de féltek a néptől, mert mindenki prófétának tartotta.
Mt 21,33-43.45-46
Elmélkedés
Izajás próféta könyvének 5. fejezetében olvasható az Úr szőlőskertjéről szóló ének, amely szerint a választott nép, Izrael népe az Úr által telepített szőlő. Isten gondoskodik népéről, gondozza, őrzi szőlőjét és azt reméli, hogy termést hoz, a nép engedelmeskedik neki, de ez a várt eredmény elmarad. Az éneket rendszeresen olvasták a zsinagógai istentiszteleten, ezért a vallásos zsidók jól ismerték. Jézus példabeszédének kezdete hasonlít az Úr szőlőjéről szóló énekre, ezért a hallgatóság rögtön megértette, hogy olyan példázat következik, amelyik Izrael népéről szól. Az engedetlenség, az Isten elleni lázadás és szembefordulás motívuma Jézus hasonlatában is megjelenik: a szőlőskert bérlői fellázadnak a gazda ellen, meg akarják szerezni a birtokot, bántalmazzák a tulajdonos küldötteit, azaz a prófétákat, és végül attól sem riadnak vissza, hogy a tulajdonos fiát megöljék. Ez utóbbi egyértelmű utalás arra, hogy Jézus az Isten Fia, akit megölnek, keresztre feszítenek az elvetemült szándékú emberek. A gonosz szőlőmunkások megbüntetése figyelmeztetés, hogy minden bűnnek lesz következménye.
Jézus példabeszéde arról tanúskodik, hogy a mi Urunk tudatosan vállalja a prófétai sorsot, az elutasítást, a szenvedést és a halált. Küldetéstudata erősítsen minket keresztény hivatásunkban!
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet, hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel. Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal.
Ima a nap bármely szakában, a kísértések legyőzésére
A néphagyomány úgy tartja, hogy Szent Antal tanította meg ezt az imát egy szegény asszonynak, aki segítséget kért az ördög kisértései elen. A ferences szerzetes V. Sixtus pápa már ismerte az imát – …
Ima a nap bármely szakában, a kísértések elgyőzésére
A néphagyomány úgy tartja, hogy Szent Antal tanította meg ezt az imát egy szegény asszonynak, aki segítséget kért az ördög kisértései elen. A ferences szerzetes V. Sixtus pápa már ismerte az imát – ez az úgynevezett „Szent Antal jelmondat” -, ami megtalálható Rómában a Szent Péter téren, az obeliszk alapjára bevésve.
[keleti rítusok, keleti egyházak, ortodoxia]
„21 éves vagyok és egész életemben római katolikusnak neveltek. A katolikusok nagy részéhez hasonlóan ez jórészt azt jelentette, hogy hetente egyszer családilag elmentünk misére, évente párszor gyónás és este bűntudat ha elfelejtettem a „kötelező” imát. Néhány évvel ezelőtt az egyetem keretein belül egy protestáns közösségbe kerültem, ami a fiatalbarát, sola fide/sola gratia/sola scriptura hozzáállásával igen erősen megrengetett a hitemben. Végül is épp a folyamatosan ajánlott Biblia-tanulmányozás vezetett arra, hogy a reformáció egyházaiból teljesen kiábrándultam.
