Battaplébánia

Abban az időben amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.”
Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”
Mk 16,13-19

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet azt igazolja, hogy jogosan tartjuk Péter apostolt az első pápának, az Egyház első vezetőjének, hiszen maga Jézus Krisztus adta neki ezt a különleges feladatot és hatalmat. Mivel Szent Péter apostol Rómába került, ott vezette az egyházi közösséget és e helyen szenvedett vértanúhalált, ezért halálát követően a keresztények azt tartották, hogy azok a személyek, akik Péter utódai a római püspöki székben, egyben az egész Egyház vezetését is folytatják. Az a Krisztustól kapott sajátos küldetés, amit Péter kapott, folytatódik mindazokban, akik Róma püspökei. Már az első keresztény időkben megjelenik az a gondolat, hogy azok tartoznak az Egyházhoz, akik közösségben, egységben vannak Péter utódával, a római püspökkel. Ez mind a püspökökre, mind a hívekre vonatkozik világszerte. Ahogyan Szent Péter apostol és a többi apostol egyetlen testületet, közösséget alkotott, ugyanúgy a pápa, Róma püspökeként és Péter utódaként egy testületet alkot a világegyház többi püspökével, az apostolok utódaival.

Szenteljük ezt a hetet arra, hogy naponta imádkozunk a jelenlegi Szentatyáért, Ferenc pápáért, hogy Krisztus akaratának megfelelően és a Szentlélek sugallatait követve vezesse az Egyházat, és teljesítse azt a feladatát, hogy megerősítse az embereket a hitben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Sokszor érezzük, hogy magunkra maradtunk. Reményeink szertefoszlottak, értelmetlennek látjuk, hogy tovább menjünk az úton. Kérünk, Urunk, erősíts ma is minket, hívj magadhoz mindannyiunkat! Bárcsak Péterrel együtt válaszolhatnánk: igen, Uram, tudod, hogy szeretlek! Bátoríts bennünket, hogy a te segítségeddel éltetői lehessünk családunknak, közösségünknek, minden embertársunknak!

Abban az időben: Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit.
Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket.
A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt.
Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.
Lk 9,28b-36

Elmélkedés

Megmutatta dicsőségét

Jézus színeváltozásának eseményét Máté, Márk és Lukács evangélista egyaránt lejegyzi, az utóbbiét olvassuk az idei évben. A három leírás nagyon hasonlít egymáshoz, de egyedül Lukács említi meg, hogy Jézus azért megy fel a három kiválasztott apostollal a hegyre, hogy ott imádkozzon. Nem az apostolokkal együtt akart imádkozni, hanem az Atyával akart együtt lenni a bensőséges imádság által. Lukács evangélista aztán újra megerősíti, hogy imádkozása közben történt Jézussal a színeváltozás, azaz „miközben imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott.” A rövid leírásból az is kiderül, hogy Jézus valóban egyedül imádkozik, az apostolok pedig közben elalszanak. Alvásuk nem érdektelenséget vagy közömbösséget jelent, hanem csupán annyit, hogy éjszaka volt. Imája idejéül az Úr gyakran választja ugyanis az éjszakát, a tizenkettő apostol kiválasztása előtt például „az egész éjszakát Isten imádásában töltötte” (Lk 6,12).

Bár az evangélista egyetlen szót sem jegyzett le abból, amit Jézus imádkozott, mégis megpróbálhatjuk kitalálni. Nem légbőlkapott találgatásra gondolok, hanem arra, hogy az előzményekből és a színeváltozás eseményekor történtekből ki tudjuk következtetni, hogy mi lehetett az Úr Jézus imájának tartalma, milyen szándékkal fohászkodott az Atyához.

A színeváltozás előzményeként Jézus megjövendöli tanítványainak szenvedését és halálát, ami Jeruzsálemben fog majd bekövetkezni (vö. Lk 9,18-22). Övéi teljes értetlenséggel fogadják szavait, mert elképzeléseikbe a messiási uralom megvalósulásáról nem fér bele semmiféle szenvedés. Jézus jól tudja, hogy szenvedésének és halálának látványa megrendíti majd apostolai és tanítványai hitét. Kudarcként fogják majd megélni azt, hogy Mesterük küldetése ilyen módon ér véget. A színeváltozással, azaz dicsőségének megmutatásával Jézus olyan élményt ad a három kiválasztott apostolnak, amelyre hitük nagy próbatételekor visszaemlékezhetnek majd. Pétert, Jánost és Jakabot a színeváltozáskor a mennyei Atya szózata erősíti meg: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Lehet, hogy nem világos számukra mindaz, amit Mesterük a szenvedésről mond, és nem értik most még szavainak igazi értelmét, de mégis érdemes hallgatniuk rá. Majd eljön az idő, amikor az Úr kijelentéseit és cselekedeteit megérteti velük a Szentlélek.

Mindezek ismeretében bátran állíthatjuk, hogy Jézus apostolaiért imádkozott dicsősége megmutatását megelőzően. Azért imádkozott, hogy apostolai megváltó küldetésének részeként el tudják fogadni a szenvedést és a halált. Azért fohászkodott, hogy apostolai szenvedésének láttán ne veszítsék el hitüket és reményüket.

Jézus ugyanakkor mindazokért is imádkozott, akik nehezen tudják elfogadni a szenvedést saját életükben és értelmetlennek tartják azt. Fogadjátok el a szenvedést és ajánljátok fel azt másokért! Ne meneküljetek el a betegség vagy a szenvedés keresztje elől, hanem hordozzátok azt bátran! Vegyétek észre, hogy a kereszthordozásban nem vagytok egyedül! Ne elviselhetetlen teherként tekintsetek a keresztre, hanem mint a vigasztalás és lelki erősség forrására!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A dicsőség fényében állsz előttünk, s feltárod isteni dicsőségedet. Nem kellett neked a világ mulandó dicsősége és határozottan visszautasítottad a sátán által kínált hamis dicsőséget. A reád váró dicsőség látványa megerősít bennünket a hitben, erőt ad a mindennapi kereszthordozáshoz és reményt ad, hogy feltámadunk az örök életre. Ne engedd, hogy belefeledkezzünk evilági teendőinkbe és mulandó dolgok után vágyakozzunk! Segíts minket, hogy észrevegyük az örök értékeket és mindig szemünk előtt tartsuk végső célunkat, az üdvösséget!

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Hallottátok a (régi) parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig ezt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket! Imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszakra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmatok? Nem teszik meg ezt a vámosok is? És ha csak a testvéreiteknek köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik meg ezt a pogányok is? Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok!”
Mt 5,43-48

Elmélkedés

Jézus tanításának egyik központi kérdéséről, az ellenségszeretetről olvasunk a mai evangéliumban, amelyet sok keresztény ember kissé értetlenkedve fogad. Aki embertársai részéről rendszeresen részesül megvetésben, gyűlöletben vagy ellenségeskedésben, az megdöbbenve hallgatja Jézus erre vonatkozó kérését. Egy darabig törekszik arra, hogy jóindulattal közeledjen a másikhoz és legyőzze magában a bosszú vágyát, de egy idő után könnyen azt mondja, hogy eljutott a türelem végső határáig. Miért kellene szeretnünk még az ellenségeinket is és azokat, akik gyűlölnek, bántalmaznak bennünket? Az ilyen vélekedés mutatja, hogy a szeretet komoly próbatételéről van szó, amelynek megvalósítására nem mindenki képes. Hogyan tudunk mégis elindulni ebbe az irányba?

Érdemes Isten nagylelkűségéből kiindulnunk, amelyet Jézus érthető képpel mutat be: „fölkelti napját jókra és gonoszakra.” Isten nem tesz különbséget ember és ember között. Ő nem sorolja különböző kategóriákba az embereket, hogy aztán ennek megfelelően segítse őket jobban vagy kevésbé. Bármennyire is nehéznek vagy lehetetlennek tűnik ellenségeink szeretete, követnünk kell az Úr tanácsát. Ő a kereszten is tudott imádkozni ellenségeiért, bántalmazóiért. Ha az ő lelkülete él bennünk, akkor sikerülni fog.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus! Te azt kéred tőlem, szeressem ellenségemet. Könnyű szeretni azokat, akik engem szeretnek. De te azt tanítod, hogy a szeretet több, mint érzés. Te szétosztod magad a világnak. Szétosztod magadat jóknak és gonoszaknak egyaránt, a kereszten gyilkosaidért könyörögsz. Ha az én Uram ennyire szeret engem, örömmel vállalom a napi keresztet, mert ha a rosszra jóval felelek, ellenségemben legyőzöm a gonoszt. Jézusom, mindenekelőtt segíts legyőznöm saját megrögzött rossz szokásaimat, kihúzni saját szememből a gerendát. Úr Jézus, te azt kéred, legyünk tökéletesek. Ha ennyire bízol bennem, Uram, köszönöm, hogy nyomodban járhatok, köszönöm, hogy nap mint nap tanítasz az alázatra!

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába. Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: „Ne ölj!” Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Aki azt mondja testvérének: „Te esztelen!”, méltó a főtanács ítéletére. Aki pedig azt mondja: „Te istentelen!”, méltó a kárhozat tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak azután térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat! Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor még úton vagy vele, nehogy átadjon a bírónak, a bíró pedig a börtönőrnek, és a börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó garast is meg nem fizeted.
Mt 5,20-26

Elmélkedés

A kiengesztelődés fontosságára mutat rá a mai evangéliumi részlet. Jézus azt tanácsolja, hogy az Istennek bemutatandó áldozatunk előtt béküljünk ki, engesztelődjünk ki embertársainkkal. Hogyan is állhatnánk Isten elé felajánlásainkkal vagy bűneinkre az ő bocsánatát várva, ha közben haragot, ellenszenvet, gyűlöletet táplálunk valamelyik embertársunk iránt? Számíthatunk-e az ő megbocsátására, ha közben mi nem vagyunk hajlandóak megbocsátani felebarátunknak? Hogyan is tölthetne el minket Isten békessége, ha közben az embertársunk iránti ellenszenv nyugtalansággal és békétlenséggel tölti el szívünket?

Tegnap arról elmélkedtünk, hogy bátran fordulhatunk Istenhez kéréseinkkel, mert maga Jézus tanácsolja ezt nekünk. Mit kérjünk imádságainkban? Először is bűneink bocsánatát. Másodszor pedig a megbocsátás képességét. Az elsőt nem tudjuk Jézustól megtanulni, mert az ő személyes imájában nincs nyoma a bűntudatnak vagy a bűnbánatnak. Nem is lehet, mert szent volt, aki mindenben teljesítette az Atya akaratát. Neki egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy bocsánatot kérjen az Atyától, mert soha nem követett el bűnt. A másodikat, a megbocsátás képességét viszont már érdemes tőle tanulnunk, hiszen még a halála előtti utolsó pillanatokban is tudott azok számára Isten bocsánatáért imádkozni, akik szenvedését és halálát okozták.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.