Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus az utolsó ítéletről beszélt tanítványainak: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, és ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!”
Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, és nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem: és ti nem látogattatok meg engem!”
Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.
Mt 25,31-46

Elmélkedés

Böjt, imádság és jócselekedetek – e három dolog vezet minket nagyböjti utunkon. A mai evangélium a jócselekedetek végzésére bátorít minket. Jézus azonosítja önmagát a szegényekkel, a rászorulókkal, a szükséget szenvedőkkel, az éhezőkkel, a szomjazókkal, a menekültekkel, a betegekkel, tehát ha valakivel jót teszünk, akkor azt Jézusnak tesszük. Ha ellenben elmulasztjuk a segítségnyújtást, akkor magától Jézustól tagadtuk meg a szeretetet. A jócselekedeteknek tehát különös értéket ad, hogy a felebarátainknak adott segítséget a mi Urunk úgy tekinti, mintha neki tettük volna.

Ugyanakkor egy másik szempont is előkerül: Jézus szavai szerint a jócselekedetben buzgólkodók az örök üdvösségre jutnak, akik viszont nem jeleskedtek a jótettekben, a kárhozatra. Vajon ez a szempont, azaz az örök élet elnyerésének vagy elvesztésének lehetősége, ösztönzi-e a mai embereket arra, hogy önzetlenül jót tegyenek másokkal? Ha igaz az a sok teológus által hangoztatott vélemény, amely szerint napjainkban sok emberből kiveszett az aggódás a túlvilági üdvösségért, akkor aligha fognak ők jót tenni ennek érdekében. Az Egyház és minden hívő ember feladata, hogy megmutassuk az embereknek azt az Istent, aki az örök életre hív mindenkit.

Ma úgy teszek jót valakivel, hogy személyem titokban maradjon.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Körülöttem a romlás, a pusztulás sokféle jelét látom. Önmagukat pusztító embereket és saját világukat pusztító, élhetetlenné tevő embereket. És te engem nevezel a föld sójának, a világ sójának és a romlást megállító sónak. Tudom, hogy ebben a világban kell élnem, de hozzád tartozva, hogy a te örömhíred, a te tanításod, a te igazságod jó ízét adhassam a világnak. Éljen bennem a krisztusi íz: az öröm és a jóakarat.

Abban az időben: Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.
Lk 4,1-13

Elmélkedés

Az üdvösség útját választom

Nagyböjt 1. vasárnapjának evangéliuma minden esztendőben Krisztus megkísértéséről szól, idén Szent Lukács írásából olvassuk ennek elbeszélését. A kísértés helyszíne a puszta, ahová Jézus azért megy, hogy felkészüljön nyilvános fellépésére a nép körében. Együtt akar lenni az Atyával, akinek a küldötteként fog fellépni. A kísértő szándéka mindhárom esetben az, hogy eltérítse az Urat küldetésétől. Teológiai szempontból az esemény Jézus emberségét igazolja. Mint valóságos Isten lehetetlen lett volna bűnt elkövetnie, azaz beleegyeznie a kísértésekbe, mert Isten nem szolgálhatja a sátánt. Azonban mint valóságos ember képes lett volna bűnt elkövetni, azaz a sátánt szolgálni. Az a tény, hogy Jézus is megkísérthető, azt igazolja, hogy valóságos ember. Az a tény pedig, hogy visszautasította a kísértő valamennyi próbálkozását, azt mutatja, hogy a kísértések az ember részéről, tehát a mi részünkről is visszautasíthatóak.

A kísértések nem érnek véget Jézus határozott visszautasításával, hanem újra és újra visszatérnek nyilvános működése ideje alatt. A mostani kísértések mintegy elővételezik azokat, amelyek a későbbiekben fogják őt érni. Most közvetlenül a sátán kísérti meg őt, a későbbiekben pedig emberi vélemények, kijelentések, cselekedetek és szándékok mögött húzódik meg a kísértés, de Jézus mindannyiszor felismeri ezeket. Gondoljunk csak például arra az esetre, amikor a csodálatos kenyérszaporítás után az emberek, akik látták ezt a rendkívüli csodát, s abban messiási cselekedetet ismertek fel, Jézushoz mennek, hogy királlyá tegyék. Mi ez, ha nem kísértés? Ő természetesen nem engedi ezt, hanem visszavonul (vö. Jn 6,15), mert nem evilági uralomra, királyságra törekszik, hanem Isten országa megvalósítására. Egy másik alkalommal égi jelet kérnek tőle, amellyel igazolhatja a nép előtt, hogy valóban ő a Messiás (vö. Mt 16,1, Mk 8,11 és Lk 11,16). A Lukács szerinti változat egyébként kifejezetten említi is a kérdező írástudók és farizeusok kísértő szándékát. Mi ez, ha nem az emberi kérések mögött rejtőző sátáni kísértés? Jézus természetesen felismeri ezt és nem teljesíti a kérést, nem ad semmiféle különleges jelet. És ott van Péter apostol esete, aki Jézus szenvedéséről hallván tiltakozik, és azt állítja, hogy Mesterével soha nem fordulhat elő az, hogy szenvedni fog. Mi ez, ha nem az emberi elképzelésben megnyilvánuló ördögi kísértés? Nem véletlenül olyan határozott és kemény ebben az esetben Jézus szava: „Távozz tőlem, sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mk 8,33). És még egy esetet idézzünk fel: amikor Jézus a kereszten függ, az emberek így szólnak hozzá: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40). Mi ez, ha nem az emberi akaratban megnyilvánuló kísértés? A mai, megkísértésről szóló evangéliumban két esetben is ezzel kezdi a sátán a mondandóját: „Ha Isten Fia vagy.” A kereszt előtt álló értetlenkedők ugyanezt mondják. Jézus ekkor is felismeri a kísértést, nem száll le a keresztről, hanem vállalja a szenvedést és a halált a mi megváltásunkért.

A kísértés Jézus esetében és a mi esetünkben is arra irányul, hogy eltávolodjunk Istentől, a tőle kapott küldetéstől, az ő szeretetétől, szálljunk szembe az ő akaratával. A kísértés elutasítása azt jelenti, hogy kifejezzük szándékunkat: egyedül Istennek akarunk szolgálni, őt tartjuk életünk Urának, az ő akaratának szeretnénk mindenben engedelmeskedni. A kísértés legyőzése azt jelenti, hogy Isten útját, az üdvösség útját választjuk.

Ma átgondolom: felismerem-e a kísértéseket?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, ne engedd, hogy szívemet a vagyonhoz kössem. Őrizz meg attól, hogy szívem behájasodjon és megátalkodottá legyen. Tedd fülemet hallóvá és szívemet értővé! Add, hogy felismerjelek, amikor a nyomor botrányába öltözve felém közeledsz! Add, hogy a gazdagok jóléte láttán szívemben ne szülessen irigység, hanem végső sorsukra tekintsek! Jó nekem a te sátradban vigasztalódnom, legyen hát elég nekem a te kegyelmed!

Amikor Jézus egyszer Kafarnaumban járt, meglátott egy Lévi nevű vámost, aki a vámnál ült. Megszólította őt: „Kövess engem!” A vámos erre fölkelt, és mindenét otthagyva, követte Jézust. Lévi azután Jézus tiszteletére nagy lakomát rendezett házában. Jézussal együtt sok vámos és más ember telepedett az asztalhoz. A farizeusok és az írástudók méltatlankodva fordultak a tanítványokhoz: „Hogyan lehet az, hogy ti a vámosokkal meg a bűnösökkel együtt esztek és isztok?” Jézus felelt meg nekik: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek!”
Lk 5,27-32

Elmélkedés

Az írástudók és farizeusok a saját szempontjukból minősítik Jézus cselekedeteit. Ők bűnösnek tartják a vámosokat, mert pénzügyekkel foglalkoznak, s mert tevékenységükkel a megszálló rómaiakat szolgálják. Bűnös voltuk miatt a vámosokkal való találkozást, érintkezést helytelennek tartották. Felháborodnak azon, hogy Jézus szóba áll egy vámossal, Lévivel, akit Máté apostollal azonosíthatunk. Megütköznek azon, hogy betér az általuk bűnösnek tartott ember házába, és elfogadja tőle a vendéglátást. Érthetetlen számukra, hogy Jézus egy vámost is meghív, hogy tanítványa legyen. Méltatlankodásukat nem közvetlenül Jézusnak, hanem tanítványainak mondják el, választ azonban a mi Urunktól kapnak: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek.”

E talányos mondás arra utal, hogy küldetése azokhoz szól, akik nem tartják magukat vallási értelemben tökéletesnek, azaz elismerik, hogy javulniuk, lelkiekben fejlődniük kell. A farizeusok és írástudók a vallásosság példaképeinek tartották magukat, akik tökéletesen megtartják a mózesi törvényeket, s ezzel Isten előtt igaznak, jónak számítanak. Ők tökéletesnek, bűntelennek képzelték magukat, ezért a bűnbánatra való felszólítást meg sem hallották. Velük szemben állnak azok, akik elismerik bűnösségüket és Isten előtti alázatuk alkalmassá teszi őket az isteni megbocsátás befogadására.

Ma imádkozom a bűnösök megtéréséért.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Édesanyánk, vezesd gyermekeidet, hogy minden ember felismerje Krisztust, a világ világosságát. Mutatkozzon meg még egyszer az emberiség történelmében Fiadnak, Jézus Krisztusnak végtelen megváltó hatalma, az Atya irgalmas szeretetének hatalma! A Szentlélek alakítsa át a lelkeket! Gyógyítsa meg emlékezetünket, és tisztítsa meg szívünket. Isten uralkodjon mindörökké közöttünk, ő, aki Atya, Fiú és Szentlélek.

Keresztelő János tanítványai egyszer Jézushoz járultak, és megkérdezték tőle: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid viszont nem tartanak böjtöt?” Jézus így felelt nekik: „Vajon szomorkodhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek a napok, amikor elviszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.”
Mt 9,14-15

Elmélkedés

A böjtöléssel kapcsolatban hangzik el egy kérdés Jézus felé a mai evangéliumban. A kérdezők ezúttal nem a Jézus cselekedeteibe belekötni szándékozó írástudók és farizeusok, hanem Keresztelő János tanítványai, akik megtartották a korabeli zsidó szokásokat a böjttel kapcsolatban. Kérdésükből úgy tűnik, hogy Jézus és tanítványai nem tartották meg a böjti szokásokat. Az Úr válasza nem magyarázkodás vagy mentegetőzés. Feleletéből kiderül, hogy azt az időszakot, amíg ő tevékenykedik, nem tekinti a böjt idejének, de távozása után majd eljön az ideje a böjtnek is. Amíg ő a nép körében tanít és gyógyít, az kegyelmi idő az emberek számára. Most nem kell böjtölni, hanem mindenki örvendezzen annak, hogy Isten irgalma kiárad az emberekre és mindenki hallhatja az üdvösség örömhírét.

Fontos leszögeznünk, hogy Jézus nem tartja helytelennek a böjtölést. Az a tény viszont, hogy ő és tanítványai nem az akkori előírások szerint tartják meg, azt jelzi, hogy a böjtölés gyakorlatának megújítását akarja, miként erről a hamvazószerdai evangéliumban olvastuk kijelentését. Eljött az ideje annak, hogy a böjtölésben és a többi vallási cselekedetben megújuljanak az emberek.

Számunkra most van itt a böjt ideje. Testi böjtölésünk szolgálja lelkünk újjászületését és szeretetünk megújítását!

Ma részt veszek a templomi keresztúti imádságon.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem! Lehet lelkünk még oly fennkölt: telve jószándékkal, buzgalommal, elszántsággal, mégis elég egy pillanatra elszakadnunk tőled, hogy legkiválóbb érzelmeink szertelenséggé fajuljanak, szeretetünk erőtlen érzelemmé satnyul, előrelépésünk lelki kevélységgé ágaskodik, buzgalmunk erőszakossággá türelmetlenkedik, önbizalmunk elbizakodottsággá fuvalkodik. Ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy biztos úton csak te tudsz vezetni bennünket. A te szavad a legfőbb életszabályunk. Az életadó erőt is belőled merítjük a hit csatornáján keresztül.

Boldog John Henry Newman