Battaplébánia

Abban az időben: Jézus beszélni kezdett a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.
Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Namán.”
Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,21-30

Elmélkedés

Az üdvösség közvetítője

Az elmúlt vasárnap elmélkedésében már említést tettünk arról, hogy Jézus Názáretben tartott beszédében meghirdeti az üdvösség új korszakát. A mai evangéliumban láthatjuk, hogy éppen az Istentől jövő üdvösség, kegyelem témája indítja el a názáretiek ellenállását. A hagyományos zsidó elgondolás szerint Isten egyedül az ő választott népe, a zsidóság felé nyilvánítja ki üdvözítő jóságát, ezért az egykori hallgatóság számára hallatlan volt az a gondolat, hogy más népek is részesülhetnek az isteni kegyelemben, ahogyan azt Jézus állítja. A mi Urunk két konkrét esetet hoz fel az ószövetségi időkből, Illés és Elizeus próféták példáját, akiknek személyét, élettörténetét jól ismerték a vallásos zsidók. Jézus kijelentése szerint mindkettőjük esetében egy-egy pogány származású ember felé nyilvánult meg Isten jósága. A kiválasztottság tudata sok szempontból erősíti valakiben a vallásos tudatot, az Istenhez való tartozás érzését, ugyanakkor kettős veszélyt hordoz magában. Egyrészt hamis önbizalommal ruházza fel a választott néphez tartozó egyéneket, akik arra gondolhatnak, hogy kiválasztottságuk elegendő az üdvösséghez. Másrészt a kiválasztottság a kizárás, mások kizárásának gondolatát ébresztheti fel. Jézus jól látja ezeket a veszélyeket, de ez nem téríti el attól, hogy újszerűen mutassa meg Istent, aki minden nemzet és minden ember felé kinyilvánítja szeretetét.

Mindannyian látjuk a világ állandó változását, s ez nem csupán történelmi ismereteket jelent, hanem a jelen kor tapasztalatát is. Emberek milliói kénytelenek menekülni a háborúk elől vagy kényszerülnek elhagyni lakhelyüket, mert az emberi beavatkozások miatt élhetetlenné válik környezetük. A világ forrong és változik, a világban élő ember pedig a biztonságos helyet, a biztos támpontokat keresi.

Amikor az Egyház az üdvösségről, mint az emberi élet végső céljáról beszél, akkor nem azt akarja állítani, hogy Isten az evilági boldogtalanságért cserébe majd a túlvilágon kárpótlást ad mindenkinek. És azt sem állítjuk, hogy az evilági boldogság érdekében nem érdemes fáradozni, dolgozni. Talán az a legpontosabb megfogalmazás, hogy úgy kell élnünk, úgy kell építenünk a földi hazát, hogy közben szem előtt tartjuk személyes üdvösségünket.

A változó világban az üdvösség reménye biztos pont lehet az igazságot keresők számára. Jézus azt hirdeti, hogy az Isten országa itt a földön már elkezdett megvalósulni. E tanítás fényében válik érthetővé számunkra magatartása. Nem zárkózik el a bűnösöktől, hanem betér házukba, elfogadja meghívásukat, hogy aztán elmondhassa nekik az isteni irgalomról szóló örömhírt. Barátkozik a vámosokkal, akiket kortársai megvetettek amiatt, hogy kiszolgálták az elnyomó római hatalmat, mert úgy gondolja, hogy az Isten szeretetéről szóló tanítás őket is érinti, őket is megérintheti. Azt állítja, hogy az üdvösségre feltétel nélkül minden ember meghívást kap Istentől, és mindenki elnyerheti azt, aki megtér, azaz elhagyja a bűn útját és hisz Jézusban, az Isten küldöttében és az üdvösség közvetítőjében. Ez az újszerű tanítás, látásmód a kezdetektől fogva csodálkozást vált ki az emberekből, amely az idő előrehaladtával egyesekben lelkesedéssé, másokban elutasítássá formálódik, ahogyan azt a sikertelen názáreti fellépés esete is mutatja.

Egy alkalommal ezt a kérdést tették fel Jézusnak: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3). Ezt a kérdést azóta is felteszik azok, akik az üdvösségre vágyakoznak. Felismerem-e Jézusban az üdvösség közvetítőjét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, lelkesen hallgatjuk szavaidat, s készek vagyunk arra, hogy téged követve megvalósítsuk mindazt, amit kérsz tőlünk. Szavad valóban örömhír, az üdvösség tanítása, igazság, amely az örök élet felé vezető utat mutatja meg. Te az irgalmasság gyakorlását várod tőlünk. Boldogan és nagy lelkesedéssel indulunk az irgalmasság útján, s tudjuk, hogy neked segítünk minden emberben. Taníts minket alázatra, hogy az irgalmasság gyakorlását mindig szolgálatnak tekintsük!

Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41

Elmélkedés

A tengeri vihar lecsendesítésének történetében feltűnő a különbség Jézus és az apostolok magatartása között. A történet azzal kezdődik, hogy aznapi tanítását befejezvén Jézus azt kéri apostolaitól, hogy evezzenek át a Genezáreti-tó túlsó partjára. Ő is tudja, hogy már este van és éjszaka nem ajánlatos a nyílt vízen tartózkodni, valószínűleg a közeledő vihart is látja, mindezek miatt mégsem aggódik, hanem nyugodtan és határozottan rendelkezik. Az apostolok meglehetősen sietősen cselekszenek, gyorsan elbocsátják a népet, aztán azonnal el is indulnak a bárkával. Sietségük arra utal, hogy még a vihar kezdete előtt szeretnének célba érni és egyáltalán nem örülnek az éjszakai evezésnek. A vihar kitörése tovább fokozza nyugtalanságukat és félelmüket. Aggódva nézik, hogy a hatalmas hullámok a bárkába csapnak, halálfélelem keríti őket hatalmába. Azt gondolják, hogy hajójuk mindjárt elsüllyed és mindannyian a vízbe vesznek. Ezzel szemben Jézus nyugodtan alszik, amikor pedig felébresztik, nem kezd el aggódni, hanem azonnal cselekszik, isteni erejével elcsendesíti a háborgó tengert.

Életünk legnehezebb helyzeteiben érdemes arra gondolnunk, hogy Isten velünk van, velünk utazik. Lehet, hogy úgy tűnik számunkra, hogy nem törődik gondjainkkal, de velünk van és bármikor kérhetjük segítségét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Méltatlan vagyok Uram, hogy megjelenj nekem. De mégis azt kérem, kegyelmeddel erősíts meg ha félek, és mondd: „Ne félj!” Találjalak meg, ha kereslek. Jöjj szembe velem, mikor feléd megyek. Küldj úgy, mint az apostolokat. Adj békességet, amikor zaklatott vagyok. Segíts, hogy Péterrel szívből kimondjam: „Szeretlek téged!”

Gyűrű Géza

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek:
„Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.”
Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.”
Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.
Mk 4,26-34

Elmélkedés

Az elvetett és termést hozó magról, valamint a hatalmas növénnyé terebélyesedő kicsiny mustármagról szóló két példabeszéd Isten országa növekedését szemlélteti. A hasonlat középpontjában nem a magot elvető földműves és nem is a talaj minősége áll, hanem figyelmünk magára a történésre, a növekedésre irányul, amelyben már nincs szerepe az emberi tevékenységnek. Az ember már elvégezte munkáját és most várnia kell türelmesen az aratásig. Közben a mag titokzatos módon növekedésnek indul és kifejlődik a növény.

Jézus példázatai alapján Isten országának különböző arculatait fedezhetjük fel. Egyrészt az ország már megvalósult, másrészt eljövendő. Jézus fellépésével már elkezdődött, de még nem teljesedett be. Megtapasztalható a jelenben, de még várni is kell rá. Az ország jellemzője továbbá, hogy egyrészt személyes, bensőséges, az egyénre vonatkozik, másrészt külső megnyilvánulásai is vannak. Aki magába fogadja Isten országát, az ettől kezdve azon is munkálkodik, hogy mások is ugyanezt tegyék. További szempont, hogy az ország elsősorban Isten kegyelmének köszönhetően növekszik, ugyanakkor az emberi közreműködésnek is szerepe van terjedésében, sőt, Isten ezt adja feladatként nekünk. Ahol megvalósul az Isten országa, ott az embereket nem a hatalomvágy vezeti, hanem elfogadják életükben Isten uralmát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Aki benned bízik, Uram, és őszinte szívvel téged keres, az nem könnyen botlik el. Ha pedig mégis bajba jut, ha mégannyira belékeveredik is, te egykettőre kimented, megvigasztalod, mert te nem hagyod el véglegesen a benned bizakodót. Ritka a hű barát, aki barátja mellett minden rosszban kitart. Te, Uram, csak te vagy a fogyhatatlanul hű mindenben, kívüled senki más.

Kempis Tamás